Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-07-18 / 29. szám
XXV. évfolyam. 20. szám. Szegzárd, 1897. julius 18. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó- egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre . . . . 6 frt — kr. Félévre .....................3 „ — „ Negyed évre .... I „ 50 „ Kffves szám. a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Megjelen: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig . H I 1 frt 87 kr. 100—200 n ... 2 B 87 B 200—300 r . . . 3 , 87 , minden további 100 szó 1 írttal több Aratási gondolatok. IL Mostanában oly divat a szógyártás, akárcsak a szóda gyártás. Palágyi ur egy-egy arannyal is jutalmazza azt a magyar szót, mely sikeresen kiküszöböli szép nyelvünkből a rut idegen kifejezést. Mindenekelőtt tehát — tekintettel az aratási sztrájk speczialiter magyar jellegére — én ennek az angol szónak „sztrájk“ — a Palágyi ur aranyára való reflektálás nélkül — azt a magyar szót teszem helyébe: csököjay.“ (A ló, ha egyet gondol nagy fejével, megáll a kocsi előtt s mig neki nem tetszik, tapodtat sem megy tovább, se káromkodó szavak ob- strukcziós özönére, se pattogó ostorcsapások légiójára. Ilyenkor mondjuk: ez a ló csökönyös! — — Tehát, ha van csökönyös ló: miért ne lehetne csökönyös ember ? . . . Ha van egy melléknév, vagy egy jelző — „csökönyös“ — miért ne lehetne ennek tője, főneve is, ebben a szóban: „csö- köny“ ?! ? . . .) Az aratási csököny legérthetetlenebb. Minthogy a kenyérre királynak és koldusnak egyaránt szüksége van, mert, mint föntebb mondottuk, az aranykalászok drága tengere, az „élet“ minden ember lét-szüksége, épp úgy, mint az éltető levegő: igazán érthetetlen az, hogy csökönyt rendezzen épp az a szegény néposztály, melynek ilyenkori pár hónapi munkája adja meg úgyszólván egész évi biztos kenyerét. Olyanforma ez, mintha a fulladozó, aszthmatikus beteg gondosan elzárná göthös tüdejét az éltető szabad levegőtől! . . . Es e csököny mégis beállt. Miért? — Mert ön-zsebükre dolgozó, hazát nem ismerő, szédelgő világ polgárok agyafúrt gonoszsága alaposan megzavarta áldott jó magyar népünk természetes, józan észjárását. — Megmélyezték a magyar nép világos gondolkozását, tiszta erkölcsét, a külföldi hamis próféták, a világ- csökönyök önző rendezői. — E gonosz nemzetség arany bányákkal kecsegteti a jó népet, azon esetre, ha nem dolgozik. És a jó nép egy része — fájdalom! — felült a gaz, csábitó szavaknak s ott hagyta ősi, biztos aranybányáját, az érett kalászok hullámzó drága tengerét, beállt csökönyösnek, munka nélküli kincskeresőnek. Szerintem ez veszélyesebb nemzeti baj, sőt igazi isten-csapás, mint volt egykor a Dózsa-féle pórlázadás. Azt is megmondom: miért. — A Dózsa-féle lázadás idején még nem volt népünk annyira önző, kincskereső, mun- kanélkül, vagy legalább is nagyon könyü munkával mohón meggazdagodni vágyó, mint jelenleg. Ha akkor is szerette a pénzt s óhaj- tozott vagyoni jobblét után: ez csak a természetes, primitiv jogelmélet érthető követelménye volt; ha zsarnok urait lábai alatt óhajtotta látni — porban fetrengve — ha csak egy perezre is, a félrevezetett szolgahad : ez csak az akkori — sok tekintetben jogosult — felháborodásban leli méltó magyarázatát, melynek hatalmas tápot nyújtott az a politikai, vallási és társadalmi felfordult- ság, összevisszaság, mely éppen uralgott. De ebben az időben, a jó magyar nép előtt, még mindig drágább volt az arany kalászok hullámzó tengerének földfeletti kincsbányája, mint az az aranybánya ott a föld alatt, melyre akkor is, most is rámutatnak az önző népcsalók, e gonosz akna-munkások. A mindennapi kenyér, az „élet“ úgyszólván szentnek tekintetett és egy ilyen bűnös aratási csököny szentségtelen merényletét világért sem jelenetezték volna a Dózsa-féle lázadásban elitéit jámbor őseink! . . . Megint azt kérdem: Miért ? — — Mert a jóval nemesebb lélek és vallásosabb szív birtokában, sokkal gazdagabbak voltak a mai „aratási csökönyö sök“-nél, kiknek, a lelketlen izgatók bűnös vezetése, kezelése mellett, megnőtt ugyan hatalmasra a féktelen uralomvágyuk, de teljesen hiányzik, vagy legalább is mélyen alászállt a lelki élet hajdani fellángolása, a vallásos szív nemes dobbanása! Tehát az ősöknél meg volt a jó szív, a valTARCZA. A csiiggedönek. Megtört szived és elveszett bizalmad, Hogy mind kidőltek jó barátaid. Hitted begyógyuland — lesz ír sebedre, Ha az idő feledni megtanít. Csalódtál ismét s fájóbb kín ezerszer Az ujratépő bánat szárnycsapása, Titkon hervasztanak a szenvedések S a bú lassan sírod is majd megássa. Látlak szobádban ablakodra dőlve Tekinteted a végtelenbe vész. El-elmerengsz múltad szemléletébe Mint vászna mellett csüggeteg művész. Te szőtted ezt a képet ?.. nem te szőtted, Nagyon sötét elvesz a fény homályban; Te hisz kerested boldogságodat — de Élted könyvébe hej! megírva más van. Mint szárnyszegett galamb vergődve szenved, Lelked lekötve már hiába sir. Megkönnyebbülhet pillanatra szived, De kínjaidra itt már nincsen ír. Tűrj drága lélek — összeroskadoz majd Erőtlen tested és lehull bilincsed; Ne életútad rögeire nézvén Egy szebb hon intő csillagát tekintsed! Lásd ott az Ur! mi jó atyánk az égben, Lenyujtja hozzád irgalmas kezét; Áraszd, borítsd el könyeid vizével, Ne zúgolódjál, nagy kegyelme véd. Csak égjen szived, forrjon kebeledben És dobja szét, hogy végre megpihenjen. Csituljon ajkad, megfizet tenéked — Szeresd nagyon — nagyon szeret az Isten! Virág Ferencz. • Gondosék malacza. — Rajz. — Irta: Kiss Béla István. Hídja puszta szép fekvésű birtok Tolnamegyében. Nem nagy, 2300 hold. A halhatatlan nevű Bezerédj István özvegye kápolnát is építtetett, melyet 35,000 frtos alapitványnyal látott el. Azóta Hídja puszta egy kis parochiához hasonlít. Van itt egy tisztes alak, egy szent-ferencz-rendi áldozó pap, ki már 35 év óta látja el a hidjai lakosságot a Szentségekkel. Az említett kis kápolna Szent István király tiszteletére van emelve. Szent István király napján van a kápolna búcsúja. Van Hidján 18 béres, kik napfölkelte előtt már fönt vannak és dolgoznak napestig; de a dolgos ember ennek oda sem néz f hanem mikor alkonyaikor haza botorkál, fáradtan teszi le magát a kemény ülőhelyre, egyet nyög s csak akkor kezd el beszélni. Gondos István is igy cselekezik. Gyermekeit már ilyenkor fekve találja. Nem alusznak még, de az anya már ilyenkorra lefekteti I őket, hogy ne legyenek láb alatt. — Hát édes anyátok hol van, kis fiam? — Kiment a czoczát megnézni, de mindjárt bejön. De már itt is van és szives készséggel akasztja föl az üres tarisznyát. — Szegény apjuk! Tudom, hogy elfáradtál? — Bizony elfáradtam egy kicsit! Az asszony kifordul a konyhára, hogy sebtiben kitálalja a kész vacsorát. Az asztal közepére teszi a kívánatos szagot árasztó tálat; a gyermekek is elő- bujnak ilyenkor s étvágytól csillogó ajakkal várnak, mig édes anyjuk egy-egy szeletke kenyeret ád ke- zökbe, édes apjuk meg teli szedi tányéraikat. A legkisebb, apja mellé mászik fel s ott kuporodik le; a nagyobbacskák pedig a kemencze patkájára teszik tányéraikat s állva eszegetnek. Az ember szemben ül az asszonynyal, a tálból kanalaz, mig megelégedve jót húz a vizes korsóból. Evés után az asszony tenyerével kötényébe kotorja a kenyérhéjjat — jó lesz a kívül szűkölködő Dunának. Az ember előszedi pipakészletét, rágyújt s a füstön át szemmel tartja a vaczkon szendergő kóczos fejű gyerekeket, kiknek csak a kaczagó hanezurozásban fel-felvágódó lábszá- racskáit, kezeit látja a homályosan derengő mécs világánál. Lassankint elcsöndesedik a gyermekek zaj- gása s ő rákönyököl az asztalra, elgondolkozva mélán eregeti pipájából a füstöt. Az asszony mosogat, a kenyérhéjjat pedig leönti mosogatólével s jól tartja vele az éhes Dunát. Az enni siető kutya szapora lefetyelése behallik a szobába. Fejjel-lábbal összekeveredve aludtak el a hen- tergésben kifáradt gyerekek s bejövő édes anyjuk első gondja, hogy a felemelés közben félrebillenő fejű apróságot szépen sorban tentéltesse, gondosan beta- kaxja a kék kanavász cziháju dunnával. Csak ezután veszi elő foltozni valóját, mert ahol annyi csintalan I gyerek van, ott akad az is elég. — Kiégett az ember
