Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-03-21 / 12. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (12 sz.j hazám, A régi könyv, hazafias versek, igen szabatosan s sikeiTel előadva. A négy szavaló közül hárman a paksi róm. kath. fiúiskola tanulói közül kerültek ki, a mi újból a mellett bizonyít, hogy a róm. kath. iskolából kikerült tanulók nem a leggyöngébbek, mint azt valószínűleg egy illetéktelen, a tanügyhöz nem értő fél állitotta, hanem úgy áll a dolog, mint mutatja a múlt évi értesítő, mely szerint a róm. kath. tanulók nagyobb százaléka jó tanuló. Pekánovics társulati mérnök már előzőleg 5 frtot ajánlott fel a szavalók- nak, mely nyomban ki is osztatott közöttük. Szavaltak : H u m m József IV. oszt tanuló, S t e 1 c z e r Imre IV. oszt. tanuló, Veller Lajos III. oszt. tanuló és Schvarcz Aladár III. őszt. tanuló. Az ünnepély változatosan összeállított programm szerint folyt le. Az igazgató befejező beszédében megköszönte a megjelentek érdeklődését és pártfogását. Bölcskén. A bölcskei 48-as polgári olvasókör is megtartotta az 1848. márczius 15-ének emlék ünnepét körmenettel és a szent-János téren emlék beszéddel. A kör helyiségében Baranya István szavalt, a szent- János-téren pedig Fent István mondott nagyhatású emlékbeszédet. Tigyi Sándor a „Talpra magyart“ szavalta el lelkesen, mire a nagyszámú közönség e nemzeti dalt elénekelte. Ezzel a menet a „Kossuth Lajos azt izente“ éneklésével a kör helyiségébe vissza tért, a hol az ünnepély véget ért. Téli kaland. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti, tárczája. — Gyöngéden, de féltve szerető feleségem keresztelőről álmodott. Szobaleányom érzékenyen panaszolta, hogy a falu káplánja még álmában is üldözi szerelmével. Szomorú világaként őrzött zsenge uszkár vizslám egesz éjen át fájósán nyöszörgött — álmában. Ezek csak álmodtak, hanem én papot láttam éhgyomorra, ferbli kóstám pedig rendszerint befagyott és a sok elhamarkodva bemondott' XXI-es fogás és ultimo: gyököt vontak a tárczámból. Ezen változatos pazar élvezetek magyarázatát nem tudta nekem megadni még Orlice legújabb kiadású álomkönyve sem, — nem csoda hát, hogy rosszat sejtettem, mert ennyi rósz jel még a nem babonás embert is képes lett volna megfélemliteni. Súlya vesztett tárczám terhe alatt könnyen lépkedtem és lehorgasztott fővel, tétovázón bámultam magam elé. Árnyékom is ijesztett. Pedig hát jó Istenem, mit tehetek én róla, hogy mások egyáltalán álmodni szoknak. Hogy magam nem álmodom, arról üres tárczám meggyőzött. De hát belenyugodtam a fátumba, noha már a reggelem rósz üzlettel záródott. Váratlan kiadásaim akadtak; mert hogy sportkedvelő feleségemet a korcsolyázás nyaktörő vállalkozásától eltérítsem: bokáig bélelt havelockkal és karmantyúval kellett neki ked veskednem. ___4_____________________________________ A ha ngversenynek ilyen pazar sikere azonban nemcsak a rendezőség hanem az ügy iránt olyan előzékenységet tanúsító közönségnek is köszönhető, a ki a jótékony czélt annyira felkarolta, aki előtt hálás köszönettel hajol ineg a rendezőség. Innen én is átmentem Tamásiba, a hol a kaszinó és az újabban alakult katholikus kör a márczius 15-ét társas vacsorával ülte meg. Mindkét helyen voltak ünnepi felköszöntők. Elénekelték a himnuszt, szózatot és több hazafias dalt is. X A kik nem voltak a vacsorák egyikén se azok Bobics. Tóni barátom vendégszerető házánál gyűltek össze egy kis barátságos vacsorára, a hol a háziasz- szony és kedves leánya, Miczike a legfinomabb előzékenységgel fogadták a vendégeket. A társas vacsorán hazafias dalokat . énekeltek, mi meg inkább szerelmeseket, mert az hozzánk mégis jobban illik. Mikor Miczike zongora mellett elkezdette: „Hejh czigányok ha a rózsám látjátok, A nótámat igen búsan húzzátok. Addig, addig húzzátok a fülébe, Míg csak könyet nem láttok a szemébe. Hogyha pedig könyet láttok szemében, Tudjátok meg gondolt-e rám szivében. És ha nem gondolt reám a csalfája, Hagyjátok el ne húzzátok, úgyis minden hiába.“ Utána pedig kittinő frisset, a mit Lexa Zenó barátom dombóvári mérnök nyomozott ki mikor ÖöKönnyü volt különben ezúttal nagylelkűnek lennem; mert a szükség, illetve a divat, ha ma nem, hát holnap rótt volna reám azonos kötelezettséget. * A lakóhelyemhez közel eső falu néppárti érzelmű kath. pap lakában lakodalmat ültek. Nem a fiatal erőteljes plébános nősült — bár kis vártatva tán azt is megéljük — csak a falu fiatal csinos erdőgondnokát boldogította, müveit és házias húgával. Rokoni köteléknél fogva sokan, köztük mi is, meghivattunk. Párom örömest engedett a meghivó erőszakának, mert fiatal pezsgő vére előre is az ilyenkor el- maradhatlan kopogós csárdásra gondolt. A gondolatot tett követte. Több szán állván rendelkezésünkre, összeállot- tunk több ismerőssel és vadászszal; s mivel a következő napot a boldog vőlegény pagonyában egy kis vadászattal kötöttük össze fegyveresen rukkoltunk ki az ünnepélyre. Az első szánon én ültem, két feleségemmel. Az első: a puskám, a bakon rázatva már előre ugrándozott. A második: a valódi, uj havelockjában boldogan ült mellettem a hátulsó ülésen. Ragyogó arcza és széles jókedve a czélszerü melegítő uj ruhadarab hasznossága mellett tanúskodtak. Az ajándék kiegészítő részét, a karmantyút nélkülözhetni látszott, mert azt maga mellé helyezve az ülésen pihentette. Ezt hihetőleg csak azért vitte magával, hogy az elmaradt falusiaknak a divat ez uj termékét is bemutathassa; vagy — mi valószínűbb is — hogy bemutatásával irántam érzett hálájának teljes kifejezést adhasson. A nap, havas felhők övezte hálóköntösében álmosan pislogott, mert már leáldozni készült. Lovaink egy ideig villámgyorsan száguldtak a kitűnő szánuton, de csakhamar utói ért bennünket a vésztjósló fergeteg s a szunyogcsipéssel vetekedő hódara miatt, azontúl csak behunyt szemmel folytathattuk utunkat, a körülöttünk törtetőkkel mitsem törődve. Csak a szán zökkent olykor-olykor a kanyarulatoknál, mintha fölösleges terhet czipelne. A barátságosan fütött papiakba érve, már öreg este volt s ezért a lakoma csakhamar kezdetét is vette. A lakoma kezdetén oldalbordán szomorú ábrázatáról leolvastam, hogy bánkódik valami után. A dolog nyitjára magam jöttem rá; észrevettem ugyanis, hogy hódítani hivatott karmantyújától az utazás közben sikerült neki — látszólag örökre — elbúcsúznia. Minthogy azonban párja még a választékdús kirakatban díszelgett, könnyű volt pillanatnyi lehangoltságát eloszlatnom." Ügyet sem vetve tehát a veszteségre, vigan csevegtünk és-lakmároztunk tovább. A társaság heszédfonalát egyszerre megszakította az udvaron őgyelgett leánycselédnek váratlan megjelenése, a ki távoli lövöldözést hallva, a szobába rontott s ijedelmének adva kifejezést, a sűrűn esett lövésekből rosszat jósolt. Egyedül nekem, a ki első mörbe járt, mert ő hozta el ide hát elnevezték dombóvári csárdásnak mely igy szól: „Nem vagyunk mi boldogságra teremtve Legyen tehát minden köztünk feledve. A te szived nem öli meg a bánat, Hejh, pedig pedig majd meghalok utánnad.“ Úgy 12 óra után az öreg harczosok is haza hozták, a direkcziót a vacsoráról, csak úgy csillagott a szemök és mindenképpen bordalt akartak énekelni. El is énekeltük „Bánk-bán“-ból azt a kitűnő bordalt, melynek a vége igy szól: „Ha megcsalódott a szived, Ha nincs a . kit szeress, Ha bánatot feledni vágysz Vigaszt borban keress. Ragadd meg pajtás a pohárt, Siess az óra* fut, Csak addig boldog a szivünk A mig feledni tud.“ És kitűnő kedély hangulatba távoztunk hnza. Nem folytatom tovább, mert a tárcza igen hosszú és unalmas lenne, nem folytathatom tovább azért se, mert a szedők már letartóztatással fenyegetnek, a mennyiben a tárczának már régen ott kellene a nyomdában lenni. Isten veled, maradtam őszintén tisztelő hived: Árvácska. pillanatra az utánunk jövő fegyveres czimborákra gondoltam, sikerült nagy nehezen a már általánosan elharapódzott balhiedelmet eloszlatnom. A nyomott hangulatot megtörte rövid időköz után a vig kaczaj és ujjongás, melyet az utánunk érkező többi vendégek megérkezése rögtönzött, s most a belépett vadásztársak nesztora, Szarvas Ferko vette át a szót s a következő érdekes epizód elbeszélésével vonta magára a közfigyelmet . . . »A mint könnyen sikló szánunk — kezdi a szót nesztorunk — az ut felét elhagyta, kocsisunk, az utón mozgó, sötét alakokat pillantott meg, tisztán azonban csak akkor vehette ki, hogy ember képére teremtvék, midőn őket szánjával mindjobban megközelítette. Zsellérek voltak, kik a szürkületet gondüző szer (dohány) beszerzésére felhasználván, a városnak tartottak. Nesztelenül, csak kendő és sipka lobogtatásával állták útját szánunknak az utonállóknak nézett gyalog utazók. A gesztus azonban sokat kifejező volt s ha fegyvereink nem lettek volna, talán vissza is fordulunk. Lőrinczünk — mert ez volt kocsisunk neve — kérdő »szemmel kacsintott hátrafelé, várva további utasításunkat. — Állj meg! Kiáltottuk neki unisono. Lássuk a medvét! —■ Csöndre kérem a tisztelt kompániját szólt most az egyik félreismert zsellér, alig hallható hangon. Ne szalaszszák el a kínálkozó alkalmat, a mennyiben falunk rettegett tolvaját, a nyestet, sikerült kinyomoznunk. »Ehun van ni« s ezzel az ut kanyarulatára mutat. Ez volt szerinte a vesztőhely, a hol a zsivány, rabolt konczát fogyasztotta. Az öröm és a reánk váró dicsőség érzete, torkunkra szárította a szót ... Elnémultunk . . . Mindyájan lázas sietséggel láttunk Pieperjeink töltéséhez, aztán visszafojtott lélegzettel követtük ciceró- nenkat. Az idő mindjobban besötétedett, de azért a havon ki tudtuk venni a ragadozó körvonalait; úgy 40—50 lépés távolságra lehetett. Hogy az érdemből kiki a maga részét kivehesse és a vadnak elszalasztásával nimródi hírnevén csorba ne ejtessék, egyszerre szegeztük rá és sütöttük el öldöklő fegyvereinket. Csak a duplázásnál volt pár pillanatnyi időköz. Megvan! Fekszik a nyomorult! Befütött neki a keserű halál — ordította el magát önelégültségében vezetőnk, mint a ki dolgát jól végezte — s eliramodott a térdig érő hóban a fetrengő kísérteiért . . . Oda érve, a meglepetéstől elnyúlt ábrázatát a sötétség miatt meg nem figyelhettem, azért arról csukaként hallgatok. Annál hosszabb orrokkal néztünk mi farkasszemet a czafattá lőtt vértelen vérengzővel. Szerencsétlen gazdahagyott karmantyú volt, a melyet kalandunk illusztrálására im szerencsém van bemutatni.« Tulajdonosa azonnal akadt. A problémát pedig — hogy a karmantyú miként került vesztőhelyére — azzal, hogy vesztét a végzetes zökkenés okozta, én oldottam meg. Eget verő taps és tetszés követte a kinzó rejtély megfejtését. Én károsult létemra nyakába borultam a tisztes nesztornak és jó nagy krigli pilseni sörrel —• mivel azt végtelen szereti — adóztam neki. Aztán folyt a bor reggelig. A czigány nyirettyűje kesergett, hegedűje zokogott. Feleségem tánczolt. Én meg vig czimboráimmal beittam a karmantyú árát. TÖVISEK, f Csörgetég.*) II. A nagy halottakról szokás ma már dupla, tripla, kvadtripla parti-ezédulákat kiadni. Egyiket nyomatja a szeretet. Ujfalussy Lajosnál, — másikat a tisztelet Báter Jánosnál, harmadikat a hivatali összeköttetés nemes kötelessége Lengyel Pálnál, vagy Rosenbaum- nál — stb. A »Csörgetég« világ-fürdő szomorú tűzhalála oly nagy esemény, hogy két lapszámban való mok- rologizáltatása divatos kötelesség! . . . Bocsánat az egyheti pazáért, ime folytatom a gyászjelentést. Anonymus Béláé regio nótárius (Béla király névtelen jegyzője) és Wosinszky Mór hírneves történész-régész tudósunk egybevágó állításuk szerint, *) ▲ sok dolga betűszedő urak határozott és egyhangú óhajért a múlt számból kegyelmesen kihagytam. P. 1897. márczius 21.