Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-12-26 / 52. szám
1897. cleczember 19. kis madarak, védelmét nemzetgazdasági szempontból is. Sok mindenféle elemi csapás súlya alatt nyögünk. Szőlőinket a fillokszéra jórészt tönkre tette. A gyümölcsfák termésének kihasználására is nagyon rá vagyunk utalva. Hasznos kis madaraink a gyümölcs- termés biztosítására ingyen segédkezet nyújtanak: tehát ne pusztítsuk, hanem óvjuk, védjük őket. Magunknak hasznos, Istennek is tetsző dolgot cselekO szünk vele. Németh Márton. IRODALMI CSARNOK. ______ 3^ a,xá,csoan.3T. A vulkán kiégett, s tüzoszlopok helyett — Mindent a mi él, elborítva Csak füst s hamu már mit kebléből kivetett Elsorvadt kimerült hatalma. A hajdan hatalmas Roma volt e vulkán Heverve régi habárain. Még kéjéig a dicsőség hazug látszatán, De immár rést ütött falain Az étvágy, s az elpusztult zsarnokság. Nincs már honszeretet, nincs szabadság, Ez nem a Catok, Scipiok kora Velük sírba szállt a régi Roma. Szürke köd fátyola, mint halotti lepel Fedte Roma egész világát, Melynek minden nemesb, magasztosabb kebel Érezte senyvesztő hatását. S ha feltűnt is valami, itt-ott, — távolból, Mi az élethez hasonlított, Csak az ifjú, élet erős barbároktól Jött; építés helyett pusztított. De romjain a régi világnak Közéig a jövő felviradásnak Hajnala; mert a „most“-hoz közel áll Az enyészet, a nagyszerű halál. Újjá születését minden létezőnek Óhajtották bölcsek, bolondok, Bár a végleg elgyengült életerőnek Elzüllését félve amazok: Hogy mindent, jótj rosszat — egy képen eltemet Örökre, egy erős rázkódás. Mivé lön az emberiség, hova sülyedt Ez egykor hatalmas óriás ? Elhagyott, ocsmány Sybarita váz Melynek rótthadtságát csak külső máz Takarja. — Nagy czélokra nem törve Czélja: vadászni a gyönyörökre. Megtartva a bűnöket elfedő bíbor A jognak — látszólag — külszínét, A hatalmasoknál, az erő.s és bátor Átvette az őreb szerepét. S a költő? fátyolt borítva lángeszére Megtagadta ez égi szikrát, Ura szemhunyoritása ütemére, Parancsszóra pöngetve lantját. Bűnök, gyarlóságok mesterévé Sülyedt a bölcsészet, s ügyvédévé, Mi egykoron védte az igazat A szép, virágos nyelvű szónoklat. A vallás, — az előtt az állam oszlopa — Ennek szolgájává sülyedt le S nem emelve a kebleket a magasba, Nem volt immár semmi hitele Hisz mindenki tudta már, hogy a menykőnek Melyekkel sújt a nagy Jupiter, S dörgése, csak hitvány bádogból készülnek, — — Vén gyermeknek való játékszer. — Nincs hit, nincs remény többé semmiben Sem hazában, sem az istenekben, Túl élték magukat ez istenek, Gúny tárgyai csak meg — s el vénültek. S most a végső — tizenkettedik órában Csillag emelkedik keletről. Egy csecsemő ez, istálló jászolyában; Tagjai dermedve hidegtől. És kinek nem tronon ringaták bölcsejét Nem ur, csak a népnek gyermeke, Annak adja az Istenség nagyszellemét, Hogy az embert újra teremtse, Mert Ő is szegény, Ő üldözött: Együtt érez szenved a nép között. Hogy is tudhatná a duskéjelgő Ha nyög rablánczokban a szenvedő ? A természetben nincs, semmi felesleges, Adományaiban nem pazar, De megadja mindenkor, a mi szükséges És abban soha sem volt fukar. Az istenség is legközelebb van akkor, Ha veszély közelről fenyeget: Hogy a romlásnak indult, az elfajult kor Minden jót, nemeset eltemet. Ez a szomorú kor elérkezett, A megújulásra nagy szükség lett, S csak — mert szükséges volt; — ez időben Született megváltónk Bethlehemben. Horváth Imre. Vigasztalás.*) ötvenkétévi szolgálat után nyugdijt kapott az iskolamester; egy negyedrészt az uj tanító fizetéséből, a kinek száz véka esős tengerit és hatvan kereszt szemetet adott a hívők serege. A tavalyi nagy télen, midőn az uraság hegyéből száraz ágat ment gyűjteni az erdőbe, elfagytak a lábai. De — ha széken ülve is — még mindig meg tudta a kisebb harangot huzni, nem látott nagy szükséget ... A gazdagok nem sejtik, hogy milyen kevéssel éri be az ember, mikor nincsen több. De elkövetkeztek a rossz napok. A szegény iskolamestert gutaütéssel látogatta meg az isten. Ezentúl egyik karját nem bírta. Félkézre pedig még a kis harang is igen nehéz volt. Megpróbálta kétszer, háromszor; de nem sikerült. A kis csupor üresen maradt. Egyszer a szomszéd bérese szekeret kent, s mikor a tengely jól átzsirosodott, eldobta a megmaradt hájat. Az öreg iskolamester átszóllott a palánkon : „Add nekem!“ Csak nem akar rántást keverni vele! — röhögött hetykén a béres és átdobta a hulladékot. „Az is meglehet .... megpróbálom . . . talán csak föl tudok mászni . . .“ motyogott magában a szelíd öreg. Azután neki indult a toronynak. Fáradságos, hosszú és kétes ut volt az, a meredek és sötét lépcsőkön. Végre feljutott. A haranglábhoz vánszorgott; megkente a harang tengelyét és perselyét, s lihegve és reménykedve csoszogott lefelé. Most már tán könnyebben jár. Jött a vecsernye ideje. Az öreg oda czammogott a csüngő kötélhez. Előbb imádkozott. Azután eldu- dolta a XC-ik zsoltárt: „Te benned bíztunk eleitől fogva.“ .... Ekkor megfogta a kötelet. Keze reszketett. Egy jó asszony tegnap még hozott egy tányér aludt-tejet a szegény anyjuknak, de még ma semmit sem evett. Ha legalább burgonya volna és tűz, a mi mellett meg lehessen főzni! Megint imádkozik. Az imádság erőt ad. Ekkor meghúzta a harang kötelét s aztán visszabocsátotta. Megint meghúzza, megint visszabocsájtja ............Most pedig hallgatózik. Szól-e a ha rang? Két nyomorult élet függ ettől a hangtól. Azonban csend van mindenfelé. A templom szörnyű csendje, mikor az isten nem ad választ a könyörgőnek. Rémesebb ez a sir csendjénél. A kínos próbát ismétli. Kétségbeesve rángatja a harang kötelét. Megint csak a rémes csend. A füléhez kap, talán megsüketült ? Reménykedve néz föl a torony ablakába. Hátha mozog, hátha szól a harang s ő csak megsüketült. De a kis harang nem mozdult. Tántorogva indul haza a boldogtalan ember. Otthon igy szól hozzá a vak asszony: „Hoztál egy kis tejet, édes öregem ?“ A vén iskolamester úgy érezte, mintha szive dobogása meg akarna Jállni. Nehezére esett ez a pár szó: „A harangozó tehene elrúgott............De azért ne b usulj! “ Vigasztalásul még hozzá tette: „Hiszen mindnyájan meghalunk.“ *) Mutatvány B a r t h a Miklósnak a „Magyarország“ kiadásában megjelenő „H angulatok“ czimíi müvéből. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (51. gj___ 3z *CU.ő£ölcLe3aQ.li@z. A vándor messze útra indul, Robog, száll véle a vonat. A szülőföld végső háza is már Eltűnt, miként a gondolat. De ott, a végső háznál ajka Sóhajtva, lassan igy rebeg: Szülőföldem kies határi Isten, óh, Isten véletek! A vándor messze -útra indul, Az élet útja néz elé. De visszatekint egyre, folyton Egy négy ablakos kis ház felé. Ákáczok voltak ott előtte, Fölnyultak az ablak felett . . A vonat zakatolja egyre: Isten, óh Isten véletek! A vándor messze útra indul, Az élet utján im’ megáll, Az élet annyi harcz- s vészével El nem csüggedve szembeszáll. Apát, anyát és önvéreit A távolban mind ott hagyá . . . A vonat lassan zakatolja Ok mind sírba szálltak alá. Igen, igen, a vándor, aki Evek múlva, ha visszatér: Üresen látja kicsi házát, Nincs ott egyéb, mint puszta tér. Ölelő karok nem fogadják, Ezek már ott, a sir alatt Várnak reá, — mert, oh, hiszen már Édes szivük ott porlanak. Anya, apa, testvérek . . mind . . mind, Kiket valaha szeretett, Megfagyott s kihűlt sziveikkel Hat lábnyi sárga fold temet. A vándor átölelve tartja A sirnak keresztfáit ott S mig szeméből hulltak fájó könylik, Ajka lassan imádkozott. A vándor újra útnak indul, Egy másik élet hívja most; De szive dobban, oh mint dobban, Ahány göröngyre rátapos. A temetőnek ajtajából Visszatekintve igy rebeg: Horpadt síroknak keresztfái Isten, óh, Isten véletek. S a vonat újra zakatolva Robog vele, mint gondolat, De lelke ott van, messze-messze; A behorpadt sirok alatt E sirok tartják itt lekötve, E sirok kincse, mindene, E sírokat — igy rebeg ajka — Óh, áld meg ég s fold Istene! E horpadt sirok az élet harczán — Amikkel küzdött s küzd ma is — E horpadt sirok az elszakadt Gyermeknek egy erős paizs. E sírokra adj áldást Isten, S hálát adok ezért neked Horpadt síroknak keresztfái Isten — óh, Isten véletek! Sverteczky Gáspár. ITog'lvuLizás. Irta: Ábrahám Ernő. Szenes ut vezetett egészen a műhely ajtajáig. Különben az udvaron mindenfelé szénsalak volt elelszórva ; — a réczegödör salakkal volt kikövezve, salakkal voltak s csemetefák körülbástyázva és a virágágyak peremét is ez diszitette. Egy tizenötéves fiú gumi-puskájából ilyen kiforrt széndarabokkal lövöldözött a szomszéd galambjaira, okozván nagy zenebonát, — mert a kerengő tubák gazdája nagy husánggal kezében megjelent a kert felől, s miután a fiúnak valamennyi szentjét feldicsérte volna, rettenetes energiával rengette meg kezében a husángot, érthetően jelezvén, hogy semmi nagyobb örömöt nem okozhatna néki, mintha azt amúgy kedvére párszor végigilleszthetné a kölyök „girhes“ testén. Hagyjuk el pár perezre kettőjüket: a szomszédot és a fiút, ki szorgalmasan öltögette nyelvét a kert felé és lépjünk be az ajtón, hova szenes ut vezet. Szűk és igen kormos helyiség ez. Az egyik sarokban kohó, mellette nagy vizeskád. Kis fapadon páleza hever, melynek végére rongydarabok vannak kötözve. Arra való, hogy vizet szórjanak vele a kohóba. A rongydarabok eredetileg pirosak, fehérek és sárgák valának, de a korom tmár annyira beléjük ette magát, hogy biz’ nem lehet megismerni, — melyik milyen szinü volt valamikor. Itt minden fekete, — fönn a csupasz gerendázat és az oldalfalak, valamint a föld is, melyet évenkint csak egyszer
