Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-11-14 / 46. szám
1897. november Iá. 3 az utczán a paloták sorai között és az eső csendesen kopog ablakomon. Kietlen, rideg garzon szobám négy fala között buzgón eregetve a czigaretta kékes füstjét, beleringatom magamat az ábrándozásba. A múlt mint egy élőkép voüul el lelki szemeim előtt. Látom magamat mint kis gyermeket, ott játszadozva leánypajtásaimmal a kis mezővároska poros országutján. Feledhetetlen emlék . . . Ott a poros országúton voltam először boldog . . . Az a szőkefürtü kis Gizuska simogatta, vállamról leomlő selymes fürtjeimet és a gyermeki 'lélek gondtalanságával segitett építeni a homokból rótt várakat. Megépítettük a mi kis házikónkat, melyben mint férj és feleség lakni fogunk. Szép álom ... A kis Gizuskából azóta már jó régen feleség és anya lett, sőt mi több, ma-holimp anyós leend . . . Majd látom magamat mint 15 éves iljut. Telve vágygyal, tetterővel, munkakedvvel, melyet egyszerre csak — rövid időre bár — megbénított az édes apám halála ! Fel tudtam fogni, meg tudtam érteni, hogy az a férfiú, ki most • kiterítve fekszik, az az én apám — mindenem volt. Tudtam, hogy most, mikor harangzúgás között, a gyászoló siró-rivó gyülekezet kísérete mellett kiviszik a hideg sírba — sohasem látom többé. Nem látom többé azt a megfehéredett hajú jóságos arczu aggot, kinek reménye voltam . . . Sohasem hallom többé korholó — de azért mindig szérető — hangját, nem lesz már többé az ő útmutatása, világitó fáklyám az élet sivatagján . . . És oda borultam arra az érzéketlen tetemre, szivemet összeszoritotta a végtelen fájdalom és sírtam életemben tán utoljára keservesen mint sírni tud az olyan lény, ki még tegnap egy erős kéz vezetését érezte és tudja, hogy ma ez az erős kéz immár tehetetlen . . . Bele kerültem a világba. Támasz nélkül álltam az emberek között és szinte megriadva az emberek zajától, félénken tekintettem körül, vájjon lesz-e egy zuga ennek a földnek, hova visszavonulhatok lelkem keservével? Vájjon van-e egy talpalatnyi tér, melyre azt mondhatom, hogy enyém ? Az emberek mintha csak azt kérdezték volna tekintetükkel, mit keressz itt ? Bontsd ki azt a még frissen hantolt földet legalább veled is kevesebben leszünk, kik részt kérnek az életből, ha — odafekszel. De megszólalt bennem egy hang: „mit tétovázol, ne töprenkedj, hanem vedd fel a küzdelmet az élettel; vagy elbukol és akkor egy porszemmel kevesebb lesz a földön, vagy megvívod a lét nagy harczát, szembe szállsz az emberekkel, sőt ha kell követed őket abban, hogy bár a másik testén keresztül gázolva -— győzedelmeskedsz. * * * r És ma itt állok az élet legfontosabb pillanatánál. Kivívtam; kény szeri tettem a sorsot arra, hogy félre álljon utamból. Egy egész élet küzdelmének bére, te vagy — kis menyasszonyom. Lehet-e szebb jutalma annak, kinek egész élete a létezésért való küzdelem volt, vájjon lehet-e fenségesebb, ma- gasztosabb jutalom, mint egy szerető hitvesben feltalálni a révpartot, hol az élet tenyerén hánykodó s ajkúnk megpihen ? Kiállva az idők viharát, ime tisztán, sértetlenül a te kezedbe teszem le, te szerető kis lány egész életemet. Nem ismertelek, de mégis te voltál az, kiért küzdöttem; sohasem láttalak és mégis élt bennem a remény, hogy feltalállak. S e pillanatban úgy szeretnék felállani a világ legmagasabb csúcsára és onnan bele kiáltani az alattam nyüzsgő ember áradatba, hogy ime: megleltem éltem hiányzó felét, feltaláltam a földi boldogság reményét; forrását a legtisztább érzelemnek, honnan áradatként tör elő a mindenható szerelem . . . 4c 4c , * S ti emberek, kiknek útjában voltam már akkor, midőn keresésére indultam, meg akartok rabolni attól, ki immár életem . . . El akarjátok fojtani, meg akarjátok akadályozni, hogy én is boldog lehessek ? Hát nincs nekem annyi jogom, mint közületek bárkinek ? Nem néztek a küzdelmes múltba, nem látok mást mint a jelent, mely — boldogít. „Egy ember, ki életében mer boldog lenni; nem hogy elrejtőzne a világ valamelyik sarkába, hanem még mer kérkedni, büszkélkedni boldogságával.“ Mint a megzavart hangyaboly, felzudul a buta tömeg, melyet tán hiúságában sértettünk meg és nincs az intrikának, a női leleményességnek az az eszköze, melyet fel ne használnának ellenünk. S miért? Csak azért, mert mással merünk boldogok lenni és nem azzal, kit ők választottak . . . Mikor mint zsenge ifjú, azt a fogadást tettem, hogy megküzdőm az élettel, már akkor tudtam, hogy az életben emberek is vannak, oly emberek, kik rosszabbak az erdő fenevadjainál, mert ezek csak testünket marczangolják széjjel, mig amazok, kik édes hízelgő szóval, mosolygó arczczal közelednek hozzánk; ezek lelkünket akarják összezúzni; lelkemet, mely összeforrott a szerelem szent tüzében a tieddel — édes kis menyasz- s z o n y.o m. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (46. sz.) Fordíts felém a te égő két szemedet! Hadd lássam abban a te mindent pótoló szerelmedet! Azzal a szerelmes tekintettel nézz reám, mint néztél akkor, midőn a tánczban eltöltött éj után, oda simultál fázósan hozzám és a Margitsziget bokrai mellett nem világított más a sötét, hangtalan éjhe, mint az a villogó, égető szempár . . . ., melytől megittasodva megbabonázva, ott suttogtam füledbe, lázasan remegő hangon azt, hogy — szeretlek. Te pedig reáhajtottad vállamra kis fejecskédet, éreztem arczomon hajfürteid melegét és hallottam remegve kiejteni azt a szót, melyért epedtem, melynél istenibbet, kedvesebbet sohasem hallunk többé, csak egyszer egy életben és amely kisded szócska alapja lett jövendő * boldogságunknak. Mily közel és mégis mily messze voltunk pedig még akkor attól, hogy boldogságra reményünk legyen. Abban az eszményi szép feledhetetlen pillanatban, csak a jelent élveztük. Megfeledkezve mindenről a környezetről, az emberekről, szorongattuk egymás kezét, beleöntve egy-egy kézszoritásba valónk összes érzelmeit. És mintha csak hideg fuvallat csapta volna meg arczunkat, a hangtalan éjbe, abba az egész lelket betöltő méla csendbe, belehangzott édes apád érczes, hivó hangja és mi mint két megriadt madár rezzentünk fel álmodozásainkból; felébredtünk álmunkból a rideg reménytelen valóságba. S mégis! amit azon a feledhetetlen emlékünkből kitörölhetetlen éjszakán álmodtunk, ime valóra vált . . . $ * * Küszöbén az oltárnak, melynél az orgona megható zsolozsmája mellett megáldja az Isten szolgája örökre frigyünket, tekintsünk még egy kissé vissza a közelmúltra is. Mint a hajós, ki egy kiállott zivatar után, biztos parton kikötve, reá tekint a még háborgó tengerre; úgy tekintek én is vissza az élet tengerére, melynek viharait kiállva az elől kimenekülve, a te — oltalmat, szeretetet, boldogságot adókebleden pihenem ki a küzdelem fáradalmait. Csak most, hogy immár biztos partról tekintek végig a háborgó tengeren, csak most látom, hogy micsoda lelkierő, micsoda emberfeletti bátorság kellett ahhoz, hogy ezzel az orkánnal sikeresen megküzdeni lehessen. Az én erőm egyedül gyenge is lett volna. Szükség volt egy biztos kezű, erős lelkületű lényre, ki bátran megragadva a kormányrudat, kivezesse, hozzád terelje gyenge sajkámat. Már-már el voltam veszve; már azt hittem, hogy áldozat leendek és ekkor a legválságosabb pillanatban, mikor már erőm elhagyni készült, egyszerre csak érzem, hogy életem törékeny sajkáját egy szilárd kéz kormányozza. Mentve valék! .... Pedig az a biztos kéz, egy gyengeasszonykezevolt. Szembe mert szállni a vihari’al, magára merte haragítani az elemeket, csak azért, hogy puszta jóindulatból megmentsen. Mintha csak anyám lett volna, úgyszólván kézen fogva vezetett ki az örvények közül. A félelmet, a gyengeséget, mely már már elfogta égé zen valómat, nemcsak, hogy kiölte belőlem, de lassan-lassan még bátorságot is öntött belém. Nyájas, jóakaró, biztató hangon, mint anya a gyermekéhez szólt hozzám és az igazságnak meggyőző erejével mutatta meg, hogy „ezt az utat keresed te! erre kell menned.“ Én pedig mint gyermek az anyjának szót fogadtam és most — most oda borulva lábaihoz, elhalmozom csókkal azt a jóságos két vezető kezét és azt mondom, az én nemtőmnek, őrangyalomnak; életem egyik felét, a gyermek évek édes ábrándjait, kis gyermekkoromnak gondtalan boldogságát a szülő anyámnak köszönhetem, de a másik felét, mely a sírig tart, azért téged áldlak még haló poraidban is . , . Az anyám életet adott és te ehhez az élethez létet, boldogságot adtál .... * * * Az oltár küszöbéről érzéssel telt szivvel, gyermeki hálával közeledek hozzád a mi jó „mamuezink“- hoz. Minden elmúlhat, minden elveszhet e földön, de a mi hálánk és szeretetünk sohasem. Az a sok emberi lény, akik mint mi, neked köszönhetik boldogságukat, mind elfeledhetnek, de mi sohasem. A mi szivünkben kiolthatatlanul ég az irántad való hála f örök lángja. És ha majdan az Isten megáldja a mi frigyünket holmi gügyögő siró-rivó apróságokkal, az anya és apa szón kívül legelőször is a „nagy ma- muczi“ szót fogják azok az apróságok megtanulni. És ha majdan boldogságunk eme zálogait oda fogjuk vezetni az én édes kis feleségemmel hozzád, azok bár akkor még nem tudják; miért? hogyan? de érezni fogják, hogy kis szivükben megrezeg egy húr, a hála huija és ettől az érzéstől, eltelten fognak kö- rülugrálni s bele fognak kapaszkodni ruhádba, mintha csak tudnák azt azok az öntudatlan lények, hogy a szülők is ott kerestek egykor támaszt, hogy megálljának az élet viharával szemben. S esténként, mikor ezek a csepp jószágok össze teszik kis kacsóikat, önmaguktól is utánuk fogják mondani azt az imát, melyben ami mamuezinkért és boldogságáért könyörgünk a Mindenhatóhoz .... S mint családi hagyomány, nemzedékről - nemzedékre fog átszállani és szinte legendává leend az a tény, hogy „volt egyszer egy jóságos asszony, ki boldogságban élvén, azt oly módon fokozta, hogy másoknak is megmutatta, sőt ha kellett önmaga elvezette őket arra az ösvényre, hol a zavartalan, tiszta szerelem és a családi boldogság virágzik . . .“ KÜLÖNFÉLÉK. — Elhalasztott közigazgatási ülés. A folyó hó 13 ára hirdetett közigatási ülést, közbejött akadályok miatt, folyó hó 15-ére halasztották el. — Az uj püspök beneventálására az illető körökben intézkedtek. A káptalan részéről dr. Dop- szay Antal és Pozsgay József kanonokok, Tolnamegyei papság részéről dr. Kelemen László esperes, kurdi plébános, Baranyából G u n d i N. esperes, sásdi plébános fognak az uj püspökhöz fölmenni, hogy őt az egyházmegye részéről fogadják. — Iskola ünnepély. A szegzárdi polgári leányiskola folyó hó 19-én 0 Felsége Erzsébet királynő névnapja alkalmából, délelőtt 10 és Vz órakor iskolai ünnepélyt tart (az iskola rajztermében), a melyen a t. szülők és a tanügy iránt érdeklődők szívesen láttatnak. — Esküvő. Az alábbi meghívó érkezett szerkesztőségünkbe : Goldberger J. Mór tisztelettel meghívja Hugó fiának Winter Riza kisasszonynyal f. évi november hó 16-án délelőtt 9 órakor az aradi izr. templomban tartandó esküvőjére. Szegzárd, 1897. november havában. Winter Adolf és neje tisztelettel meghívják Riza leányuknak dr. Goldberger Hugó úrral folyó évi november hó 16-án délelőtt 9 órakor az aradi izr. templomban tartandó esküvőjére. Arad, 1897. november havában. — Uj sajtóügyi vizsgálóbíró. A budapesti törvényszéknél a megüresedett sajtóügyi vizsgálóbirói állásra Oláh András szegzárdi kir. törvényszéki biró helyeztetett át. Oláh András B a 1 0 n y a i Imre helyét foglalja el a budapesti törvényszéknél. — Kölcsönös áthelyezés. A pécsi egyházmegyei hatóság Francsics Pál regölyi és Offenmüller Zsigmond ozorai rk. segédlelkészeket kölcsönösen áthelyezte. — A hátai ínségeseknek. Nagy csapás érte Báta község lakosait. A fillokszera szőleiket pusztította el, az árvíz pedig termésüket tette tönkre. A nyomor oly nagy, hogy a szegény gazdáknak még vetőmagjuk sincs. A földmivelésügyi miniszter, midőn a hátai szivattyú-telepet megtekintette, személyesen győződött meg a bátaiak nyomosztó helyzetéről. A miniszter most 109 Mm. búzát, 34 Mm. rozsot ingyen; 35 Mm. búzát, 1372 Mm. rozsot pedig kölcsön güldött a megszorult lakosságnak, hogy legyen mivel bevetniök földjeiket. — Tolnavármegye fillokszera bizottsága folyó hó 16-án délelőtt 9 órakor ülést tart a vármegye székházában. — Sét-patak szabályozása. Most ásatja a „Szegzárdi D u n a v é d g á t-t ár s ul a t“ a Szeg- zárdtól kezdve egész Bátáig a belvizek levezetésére szükséges csatornát, hogy megmentse az úgynevezett Sárközt a belvizek elöntésétől. Ezen szabályozási munkálatokkal kapcsolatban a földmivelésügyi miniszter kötelezte a nevezett társulatot a Szegzárdon átvonuló Sét-patak, valamint a Bátaszék alatt kanyargó Lajvér-patak szabályozására is. így tehát végre szabályozva lesz a Sét-patak, mely már annyiszor elárasztotta felhőszakadások alkalmával nemcsak a földeket, hanem a mélyebben fekvő ut- czákat is, mint az 1896-ban történt. — Áthelyezések az egyházmegyében. Segédlel- készi minőségben áthelyeztettek: Horácsek Endre Paksról Dunaföldvárra, Gyömörey Zsigmond Mohács
