Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-07 / 45. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (45 sz^

1897. november 7.

pököfc Vaszary Kolos herczegprimás a karácsonyi ünnepek alatt fogja Pécset a remek stylü székesegyházban felszentelni.

f

Életrajzi adatai ezek:

Hetyei Hetyey Samu 1843. szeptember 13-án született a vasmegyei Hetyén, régi nemes családból. Gimnáziumi tanulmányait Sopronban és Szombathelyen végezte 1 aztán belépett az esztergomi papneveló'intézetbe, a hol kitűnő' sikerrel végezte theologiai tanulmányait. Pappá huszonhét éves korában szenteltetett, 1870. augusztus 2-án s aztán So- morján működött mint segédlelkész. Kiváló képessége és nem mindennapi készültsége csakhamar magára vonta b. e. S i m o r János biboros herczegprimás figyelmét, a ki nem késett rezidencziájába, Esztergomba helyezni át a legszebb reményekre jogositó fiatal káplánt. Mint esztergom-belvárosi káplán sem működött sokáig, mert Simor rövid idő múlva kinevezte a nagyszombati főgimnázium tanárává és hitszónokává. Ezen állásában bő alkalma nyilt Hetyeynek bizonyságot tenni kiváló pedagógiai tehetségéről. Ép oly lelki- ismeretes, mint alapos készültségü tanárnak bizonyult, a ki a szó szoros értelemében lelkesítette tanítványait tantárgyai iránt s a kit a tanulók minden szigorúsága daczára megszerettek. Nagy tudományának, de kiválóan párját ritkító emberismereténnk köszönhette, hogy 1874-ben az esztergomi szeminárium tanárává és tanulmányi felügyelőjévé nevezte ki Simor. Tizenegy éven át ritka buzgalom- mai és rendkívüli odaadással élt Hetyey ezen nehéz kettős hivatásának és itt hamar szerezte meg tanítványai tiszteletét és szereiét, a kik még ma is hálás elismeréssel emlékeznek meg volt mesterükről. Különösen nagy sikereket a pedagógia terén ért el itt Hetyey; az ő volt növendékei közel a legderekabb tanférfiak kerültek ki, a kik mesterüket követve, a szó legnemesebb értelmében teljesitik nemes hivatásukat.

1885-ben a bécsi Pázmáneum lelki igazgatója lett, hol nyolcz éven át a legegyhá- ziasabb és leghazafiasabb szellemben vezette a növendékek nevelését. Itt bő alkalma nyilt megismerkedni Magyarország és Ausztria főúri családjaival s többek között a Szögyény- és

Kállay-családoknál a hittant tanitotta. Vaszary Kolos biboros-herczegprimás 1893-ban az érseki iroda igazgatójává nevezte ki és itt is fényes tanujelét adta tökéletes megbízhatóságának, emberismeretének és felebaráti szere- tetének. Bokros érdemei elismeréséül már 1894-ben kanonokká neveztetett ki, 1896-ban pedig c. apát lett. Mindazonáltal a mai napig megmaradt az érseki iroda élén.

Horváth Ignácz.

írodalmi csarnoké-A.prósá.g'Ols:- Pepi.

Na, igazán szép lányka volt Pepi!

Bohóságot sugdostam is neki.

Elmondám, hogy milyen nagyon szeretem ;

Fürtös fejét rázta és nem hitt nekem.

Ömledeztem, hogy mennyire imádom,

Esküdöztem: legszebb lány a világon.

Felkaczagott, kikaczagott a hamis.

Helyzetemen jót nevettem magam is.

Kézfogó.

Édes órák, kedves perczek,

Vig ultimók, drága terczek, Kávéházak, szép leányok,

Nektek most már fittyet hányok. Most más útra térek, — igen,

És viselkedem szeliden.

Eztán nem a szivem vezet,

A munkával fogok kezet.

Verőfény.

Java korát leélt gimpli Mosolyait szórja, hinti.

Haja állhaj, orczája festve,

Fogait is kirakja estve.

Telt idoma csupa vatta,

S szörnyű kaczér az ebadta!

Varjas József.

T7"igra,sztaJ-ócLáiSIrta: Ábrahám Ernő.

I

Csecse baba, — kékszemü. Jár-kel a nagy szobában és fejét lehajtja. Kezei lógnak, mint beteg madár szárnyai, — arcza sáppadt, de homloka piros, — téglavörös, mint napos gyerek teste. Baba kicsi, hosszuhaju és szőke. Aprón tipeg és előrehajol testével.

Csillog a tükörablak, mely utczára nyílik. A nap rézsutosan süt be a szobába. Nem melegít, csak ragyogtatja a fehérmázas bútorokat. Baba fél a napsugártól, nem jár tovább. Leül a díványra, mely alacsony és posztója vérvörösszinü. Apró lábait fölszedi és dideregve húzódik meg a dívány sarkában ....

Édes kicsi asszonynak szomorú a gondolatja . . . Tépelődik a múlton, előszedve az emlékeit. íme. — Csikorgó tél vagyon és tűz pattog a kályhában. Kis menyasszonyt öltöztetik | nagy. lányok . . . Sokan, sokan, — Lila, Böske, Jolán és még többen . .

Lila — már huszonöt éves — a legkomolyabb, föíteszi a koszorút és szól: „Baba, ne sírj !“ — Nem ok nélkül mondja ezt Lila, mert a kicsi menyasszony nem is sir, hanem zokog, indulatosan, és tolakodó balsejtés rázza meg testét, könnyei leszaladnak arczán, mely biboros is, meg fehér is egyszerre. — és ráesnék a hosszú fátyolra. A fátyol csillog, mintha gyémánttal volna behintve.

Magas és karcsú férfi közeledik a menyasszonyhoz. Szomorú és mosolyogni próbál. Karját nyújtja, aztán vezeti a kicsi menyasszonyt. Sok szobán mennek keresztül és mindenütt mennyi emberfej. Valamennyi komoly és néma, mint a magas és karcsú vőlegény.

Kijutnak a csikorgó hidegre. Csöngős szán várakozik ott. Sebesen viszi a kicsi menyasszonyt, meg a magas vőlegényt . . .

Orgona bánatos csöngése fogadja őket. A nagy oltár fel van virágozva. Fehérliliom-szárak meredeznek a mennyezet felé, s rajtuk a kelyhek lefelé konyulnak. őszirózsából való kereszt a tabernaculum előtt, melynek láttára kicsi menyasszony fehér lesz, mint az

őszirózsa. Az arcza lesz fehér, a homlokától alább.

.7

Mert a homloka téglavörös, mint napos gyereké. (Ha ndulat bántotta, az mindig homlokára ült.) Kicsi menyasszonynak sok mindent hoz eszébe a kereszt. Azt is, hogy esküvőn van. A tonzurás komoly alak összeköti majd a kezőket. De előbb mondani is kell valamint — így* „Szeretem!“ —- Elpityeredik az oltár előtt s a magas ember idegesen szorongatja a karját . . .

Aztán újra felülnek a csöngős szánra. Sok-sok ember bámulja őket és valamennyi jókedvű. A magas ember se’ szomorú már és hagyja 1 kicsi asszonyt sirni-sirni . . .

— Kicsi asszony este is sir. Senki sines mellette.

A kályhában szél bug és pattogtatja a tüzet. Szoba I közepén a menyasszonyi ruha, . — összegyürve- gyavarva. Mellette pehely czipellők, — fehérek, mint J a frissen esett hó — és aprók. A koszorú is ott j hever agyonszabgatva. Kicsi asszony sir-sir ...

— Nyílik az ajtó csöndesen, aztán újra becsukódik. Odafordul az asszony és könny ázott arcza bána tos. Nem harmatos liliom, de megtépázott pipacs. Elsápad és megrendülve kérdezi: „Kicsoda maga és mit kíván?“ — ‘„Barna József vagyok!“ —] mondja a másik.

II.

Csecse- baba kékszemü . . . Nem fél már, sőt inkább jókedv csintalankodik arczán. Leszáll a diványszüleinek. Olyan üdeségben, boldogságban cseperedett föl. Nem is vettük észre, mikor nagy leány lett. Kaczagtunk, szívből kaczagtunk, mikor először libegett be hosszú ruhájában, s tréfás pukkedlikkel mutatta be magát.

Akkor is csak Dudust láttuk, a kis aranyhaju, rózsásarczu Dudust.

Pedig akkor már nem volt az. Nem a régi, üde Dudus állt már akkor előttünk.

Haja akkor is aranysárga volt, a szemei akkor is oly méltűzü, fekete szemek voltak, az arcza akkor is rózsás volt. Csakhogy ezek a rózsák a halál rózsái voltak.

Dudus beteg volt, nagyon beteg, ő maga nem tudta, nem is tudta meg soha. Pedig akkor már nagyon beléfészkelte magát a kór.

De azért Dudus boldog volt. Örült mindennek. A napsugárnak, a derült égnek, a virágillatnak, a madárdalnak.

Boldogan csicsergett egész nap. Dalolt mindig. Csak akkor hagyta abba, mikor a köhögés félbeszakította.

Életet öntött mindenbe, bár ő a halál csiráját rejtegette magában.

Ha rád gondolok Dudus, megtelnek a szemeim könynyel. Hisz oly szép, oly kedves voltál. Oly vig, oly boldog voltál.

Egyszer aztán megszűnt dalos lenni. Komoly lett. Órákig eláprándozott egy helyen. Valami titkos bú vette be magát a leikébe. De nem szólt senkinek. Magába rejtette a titkot, mig végre is kipattant.

Kora tavaszi nap volt. Verő fényes, meleg tavaszi nap. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. I

— Dudushoz mentem. Ott találtam a kertben, egy orgonabokor árnyában ült. Egyedül volt: Úgy elgondolkozott, hogy nem is vett észre.

A háta mögé lopóztam, átfogtam a nyakát s úgy kérdeztem: ki vagyok |

Dudus felkaczagott, s aztán duzzogva fordult

hátra.

— Úgy megijesztettél, te rossz ember!

— Hát megijedtél Dudusom ? Ugy-e valami nagyon szépre gondoltál, s most haragszol, hogy kizavartalak gondolatodból.

Rám emelte szép szemeit. Végtelen szomorúságot olvastam ki belőlük. A szivem közepébe nyilallott tekintete. Soh’sem láttam még igy nézni.

Nem is mertem szólni hozzá. Csak úgy néztem, mint egy szentet. Olyan szenvedő, olyan szomorú is volt.

Egyszerre csak megfogta a kezem. Nagyon forró volt a keze. Sokáig nézett rám. Aztán halkan, vontatottan szólt. • 1

— Ugy-e én meghalok nemsokára ? Megrettentem. Ez a leány tudja baját, melyet

úgy titkoltunk előtte. Éreztem, hogy gyönge vagyok, hogy szivem lázasan lüktet.

Dudus meg csak nézett rám hosszan, bánatosan. Nem tudtam kiállni ezt a tekintetet. Elfordultam. Aztán beszélni kezdtem. Jókedvűen, vidáman szóltam hozzá.

— Ejnye Dudus, hol vetted ezt a bohó gondolatot. — Te és meghalni! — Hisz olyan vagy, mint az élet, mint egy illatos rózsabimbó. Verd ki fejedből ezt az ostoba gondolatot. Te rossz leány! Ha még- egyszer ilyent mondasz, soha többé nem jövök hozzád.

— Na nevess Dudusom, én kis virágszálam!

És Dudus nevetett. Kaczagott jóízűen, igazán. Aztán meg a nyakamba borult, ölelt, csókolt.

— Hát nem halok meg. Te mondtad. Te pedig nem csalsz meg, te sohase hazudtál nekem. Úgy örülök, olyan boldog vagyok. Hát nevess te is, örülj te is velem.

Mert már ő biztatott a nevetésre. És én nevettem vele együtt. Azt hitte a szegény, hogy a nevetéstől csordult ki a könnyem.

Mikor aztán jól kiujjongta magát, akkor újra oda ült mellém. Komolyan nézett rám. Én csak néztem azt a szép leányt. Sokáig nem szólt semmit. Végre is én szóltam hozzá.

j— Hát hova lett a jókedvet Dudus ?

Akkor aztán elkezdett mosolyogni. Gyenge pir futotta át arczát. Közelebb jött hozzám, odahajtotta a fejét vállamra és szép csendesen el kezdett sírni.

— Dudus, édes Dudus, mi lelt |! Miért sírsz ? Ki bántott? Mi bajod?

Dudus csak könnyezett tovább. Csak nagysokára szólt. Akkor is csak annyit mondott: — Olyan boldog vagyok.

Egyszerre tisztán láttam mindent. Ez a leány szeret. A Dudusból nagy leány lett. A szive, a szerelme tette azzá.

Átkaroltam, odavontam magamhoz. Engedte, hogy letöröljem könnyeit. Engedte, hogy simogassam aranysárga haját.

— Dudusom, édes kis Dudusom, légy hozzám igaz szívvel, bizalommal. Mond el a bajodat! En majd vigasztallak. Ketten könnyenben viseljük el a szomorúságot.