Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-10 / 41. szám

2

világon, összetörve bujdosott a letarolt, elpusztult rónákon.

Az dFszágot határoló Ausztria, egyesülve a SzdthszédoS állaihokkal tettfe feladatává, bogy a tÖFök igától Mfegyáfországot mfegszabaditsa s mi teljes elismerésnél ádózhártk á budai várfalak alatt elesett s hó'si halált szenvedett németeknek, ha a felszabadításnak nem az lett volna következményje, hogy egy még nagyobb, még veszedelmesebb fajirtó hadjáratot kellett a nemzetnek elviselnie.

szeretettel az uralkodót, ki hoszszu vándorlás után el tudott jutni végre a nemzet szivéhez.

De egyúttal adjon hálát mindenki annak a sokat emlegett magyarok Istenének is, hogy ily nagy nemzeti örömöt juttatott a mostam nemzedéknek a sok szenvedés után osztályrészül s kérje őt, könyörögjön neki, hogy ez a mostani kedvező fordulat meg ne változzék, mert a múltba, abba a nyomorúságos, szégyenteljes múltba visszaesni — az borzasztó volna! b,

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (41. sz.)

_____

Az alatt a három százötven év alatt, mióta Ausztriával egy fejedelmi jogar alatt élünk, soha nem nyilvánult más törekvés, mint Magyarországot államiságától megfosztva, anyagilag kizsákmányolva, nyelvéből kiforgatva, a szomszédos állam tartományává sülyeszteni.

A magyar nemzet ereje, pénze, vagyona mind csak arra szolgált, hogy a szomszédos ország hatalmát erősítse, annak jólétét fokozza és fejlődését biztosítsa. Minden a mi ebben az agyonsanyargatott országban a kultúra, a haladás s a nemzeti élet terén létesült, mind keservesen öszszegyüjtött fillérekből került ki; a monarchia összes ereje a dédelgetett ked- vencznek javára szolgált, a mienk volt csupán a mostoha gyermek száraz kenyere.

A legnagyobb bűnnek tekintetett az, ha | magyar nemzetnek egy-egy tagja a magyar állami függetlenségért lelkesült, ha nemzeti czélokat követett, ha elévülhetlen jogokról beszélt.

Ilyen helyzetében az országnak következett be jóságos fejedelmünknek az az elhatározása, hogy a magyar történelmi jeleseknek saját költségén, az ország fővárosában, szobrot állít, mintegy jelezve, hogy a jövőben szabad ebben az országban, mely mindég a mienk volt, magyarnak is lenni.

Hogy ne örülne, hogy ne ujjongna tehát minden tagja ennek a százados nyomás alól felszabadult nemzetnek, midőn első lehét érzi egy jóságos fordulatnak, első dobbanását hallja a pártatlan atyai szívnek.

Gyújtson is a magyar most örömlángokat a palotában épp úgy, mint kunyhóban egyaránt; tombolja ki lelkesedését, mely oly hosszú éj után a hajnal első pirkadása nyomán támadt s fonja körül hálával, hűséggel,

| TÖVISEK.

• • •

Szent-Mihály válasza.*)

Kedves Palást!

Várkonyi Sanyitól, -- ki a földi világ legelső és legügyesebb szem-füles riportere, — s illetőleg ennek boldogult testvére Endre, mint éppen szolgálattételre berendelt szellemtől, igen kedves fiamtól tud- I tam meg, hogy te a »Tolnamegyei Közlönyben«

(— mely hírlap nálunk igen olvasott! —) egy óda- szerü 32 soros Alexandrin-verset írtál hozzám a múlt számban, dicsérvén engem a szokatlanul szép szeptember-végi időjárásért s kérvén, hogy ne ültesselek benneteket egyhamar a fekete lovamra.

Verses leveled, dicsérő ódád megírása által irántam nyilvánuló gyöngéd figyelmedet nagyon szépen köszönöm. Ritka erény az a mai világban, hogy valaki a szentekről, angyalokról, Istenről — másképp, mint káromló szavakban — megemlékezzék! Te megemlékeztél rólam elismerőleg s pláne versben. Újra köszönöm ! — — — Bocsáss meg édes fiam, hogy becses soraidra én versben nem válaszol- I hatok. Az égiek közt a versírás szigorúan tilos. Különösen, mióta Petőfi, Arany, Tompa, Vörösmarti és a többi lángeszű és aranyszívű poétáitok leszálltak a pegazus hátáról s ráfeküdtek az én fekete lovamra, vagyis berukkoltak a mennyei seregekbe, örökös béke-gyakorlatra: minden, még véletlenül jövő ka- dencziás beszéd is szigorúan tilos, az alvilágba ker- getés büntetésének kilátásba helyezése mellett! Leg- kiváltképp, mióta a vidéki, de még a fővárosi sajtó terén is, még a Tolnamegyei Közlönyben kedvelt lapunkban is, oly iszonyatosan rossz verseket olvashatunk nap-nap után: mi égiek nem csodálkozunk a szigorú mennyei napiparancs kiadásán : »Mindaddig, mig Bodnár Pista be nem rukkol, — verset írni, vagy ebben beszélni az égieknek, a földre visszaküldés büntetésének terhe alatt tilos!«

Minthogy pedig Bodnár Pistának még leg- i alább 50 évig élnie kell (ez a jutalma a Garay szo*) Indiscretio nélkül közlöm Mihály bátyám eme magán- |

! jellegű levelét, — mert az égiek nem oly aprehenzivusok, mint mi — | a levél közérdekű volta kényszerit erkölcsileg a magán levél-titok elárulására. P.

bér ügyben tett nemes fáradozásáért!) látnivaló, hogy itt a magasban egy félszázadig el vagyunk zárva a költészet magasabb gyönyöreitől! . . .

Azért hát kedves Palást! — böesáss meg, hogy csak imigy, prózában beszélek veled. Hiszen a költészet a léleknek szárnya, mely ég felé emel. Én már úgy is itt vagyok, hova emelkedjem még tovább és feljebb?-------Inkább engedd meg, hogy az embere

k nagy többségéhez alkalmazzam magamat s igen közönséges prózában leszálljak a földi világ alacsony porába! . . . .

Azt irod, kedves Palást, hogy te és a többi földi emberek is, féltek felülni a Szt.-Mihály lovára az én fekete lovamra. Boulanger nem félt, sőt a fekete ló szerzé neki a rövid bár, de fényes dicsőséget ! — Kaligula konzulnak tett fekete lova által lett nevezetessé! — Dehát, ugyan mondd meg csak kedves fiam, mi élvezet van ülni a földi lovak hátán ?-------— A gyermek nádparipája hamar összetörik s önnön lábának nagy fáradsága mutatja, hogy a paripán ülni voltaképp nem élvezet, mert a gazda izzad a ló helyett. Az ifjú felül képzeleteinek, ábrándjainak, magas vágyainak szárnyas pegazusára, homályos ködöt kerget, fényes valót keres és talál a vékony köd helyett sürü felhőt, a fényes való helyett homályos Ígéretet, sötét bizonytalanságot. — A férfi beszáll családja jobbléteért az aranybányák és gyémántmezőkhöz vivő gyorsvonat első osztályú kupéjába, sokat dolgozik, — nagy áldozatokat hoz szive drágájáért s vén korában igy szól: »megtértem s megértem, hogy most már azt is megértem, hogy értem, bár érdem koszoruzza homlokom : boldogság pályaházába nem jut be a vonatom /«

A kengyelfutó, az óda-pályázó, a bicziklista — és a többi-, hasonló fajtájú földi halandó — mind futnak a czél felé jó remény fejében s mind elfáradnak idejekorán, — mert sem a kengyelfutó lába, sem az ódapályázó pegazusa, sem a bicziklista vasparipája, — de még a gőzmozdony és villanyvonat kerekei sem biiják a strapácziót örökké ! — — Földi szempontból legnagyobb kényelem és legpompásabb utazás a saját négyes fogatán (melynek lova és aranyos kocsija tehermentes! . . .) járni be a kerek világot.s keresni fel a rokon sziveket! — — —

Minthogy pedig ilyen módja kevés halandónak vau (még neked sincs, kedves Palást, holott megérdemelnéd, — de ugy-e mondtam 30 évvel ezelőtt, hogy légy operista ?!) az a véleményem, sőt erős meggyőződésem, hogy legboldogabb ember az, ki jókor felül az én fekete lovam hátára s egy perez alatt berukkol ezen a mennyei seregekbe! ... Ez a ló se nem ráz, se le nem vet, — se nem rúg, se nem harap, — nem izzadsz meg rajta, mint a bi- cziklin, —- nem szégyenit meg, mint a pegazus, — nem siklik ki, mint a gyorsvonat, nem kell abrakolni, mint a földi lovat, — nem hezitálják el alulad, mint a fényes hintót, — szóval: oly kényelmesen, csendesen és boldogul szállít az örökélet partjaira, mint

1897. október 10.

Látnia kellett, mint hajol a leány fölé az az ember, mint mosolyognak össze. Vájjon mit súghatott neki ?

óh te bohó kis leány! . . .

Nem volt ereje végig nézni a versenyt.

Édes anyjának azt mondta, rosszul érzi magát. Igaza volt. Hisz úgy fájt a lelke, a szive, mindene.

Mikor elmentek, Elemér mellett haladtak el. Az észrevette őket. Udvariasan köszönt.

Katinka nem fogadta el. Tán nem is vette észre.

— Ah, — úgy látszik apprehendál a kicsike, — mondta Elemér barátnőjének. — No majd megbékítem. Holnap küldök neki egy csokrot. Aztán csak mulatott tovább azzal a leánynyal.

Kaczagtak, mulattak.

Katinka meg ott feküdt a hófehér ágyában lecsukott szemekkel, pihegő kebellel.

Anyjának azt mondta, kissé meghűlt, egy kis laza van.

Szegény kis leány, hiába akarod eltitkolni azt, a mi fáj. Anyád belelát a lelkedbe. Kiolvassa, hogy mi fáj, mi bánt.

De nem akar vigasztalni. Tudja, hogy úgy is hiába. Az ő szavai nem gyógyítják be soha azt a sebet, a melyet a te kicsi sziveden ütöttek.

— Majd meggyógyítja az idő, — gondolja anyád. Igaza is van.

Csakhogy persze te ezt meg nem érted. Te még nem csalódtál, s azért fáj úgy ez első, keserű csalódás. Csak aludjál Katinka! Álmodjál arról az emberről szépet, édeset. Aztán feledd el, — ha tudod.

Vagy őrizd meg emlékét, s majd a jövőben vedd hasznát az első csalódásnak. Mert ne gondold ám azt, hogy ez az utolsó. Bár az lenne! Meg kell szokni ezt, mint a keserű orvosságot! . . .

De csak aludjál Katinka és álmodjál olyan édes, boldog dolgokat, a mikről a te ártatlan, naiv lelked ábrándozott . . .

* *

*

Másnap Elemér elment Katinkáékhoz.

Mintha mi sem történt volna, úgy állított be.

Katinka ott ült a salonban az ablaknál. Mikor Elemér belépett, fölkelt.

De nem sietett elé, mint máskor. Hidegen fogadta köszönését. Mikor kezét nyújtotta, úgy érezte, hogy valami bántó hidegség járja át annak az embernek az érintésénél.- Tegnap künn voltak a versenyen | — kezdte Elemér a társalgást.

— Es még csak nem is szóltak, hogy magukkal mehettem volna. Ez igazán nem volt szép ma guktól.

Még ő apprehendált.

— Nem akartuk megfosztani attól a kellemes mulatságtól, melyben szép társnője részesítette, — válaszolt Katinka.

Elemér elértette a ezélzást.

— Eh, semmi. Egy régi ismerősöm. Egy kicsit elbeszélgettem vele. Ez az egész.

— Nagyon sok beszélni valója lehét vele, mert mindig együtt látják magukat.

— A kicsike hogy csipked, — gondolta Elemér. Azért sem engedek.

— No tudja, sokat mondanak. De hát utóvégre mi van abban, ha én egy leánynyal együtt vagyok. Egy kis szórakozás, — futó ismeretség és vége. Ma látom és holnap már elfelejtem.

Azt hitte Elemér, hogy e szavaival megvigasztalja Katinkát. Pedig csak még jobban szította azt a fajó szenvedést, a mit az a leány érzett.

— Hát maga úgy szokta. Ma szórakozom vele, s holnap elfelejtem. Szép, hogy őszinte. Köszönöm az őszinteségét. Hát velem is csak szórakozik, mulat, — s holnap tán már elfelejt.

— Ugyan Katinka, — vágott szavába idegesen Elemér, — hogy gondolhat ilyent. Magát soh’sem tudom elfeledni, hisz sokkal jobban szeretem.

Katinka megvető szánalommal nézett végig ezen az emberen. Aztán meg halk, remegő hangon szólt hozzá. A nagy fájdalom, a keserűség adta ajkaira a szavakat.

— Nincs szükségem a vallomására. Úgy sem hiszek nekik. Meg hát minek mondja nekem, hogy szeret. Én gyűlölöm, megvetem önt. Gyűlölöm az álnokságáért, a hazug leikéért. - — Kerüljön ezután. Nem is akarom látni. Nem akarom, hogy rólam is elmondhassa, hogy velem is szórakozott, mulatott, s aztán — elfelejtett. Remélem, megértett.

Elemér bámulva nézte a leányt, kinek szemei égtek, arcza bíborvörös volt, mig beszélt. Érezte az az ember, hogy a leánynak igaza van. Kiérezte a leány szavából a szerelmét, de azt is megértette, hogy ő már itt hiába koldulna bocsánatot, — szerelmet.

Egy pillanatra megremegett a lelke. Mintha valami fájdalmas szemrehányást érzett volna.