Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-05 / 36. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (36. sz.) 1897. szeptember 5. ingyen rézgáliczot és peronoszpora fecskendőt, ha a műborgyártást meg nem szüntetik. Azért minden a baj orvoslására hivatott körben, a legközelebbi időkben ez legyen a hatalmas, ellentállást nem tűrő s vas szigorúsággal végrehajtott jelszó : le a műbőrgyártókkal ! . b. Egy kis leleplezés. Nem tudom melyik, — de hogy egyik, annyi bizonyos, — a fővárosi napilapok közül említést tett egy „ügyes“ tervezetről, melyet egy fővárosi bizottsági tag az annyiszor megirt és körülirt cselédmizéria megszüntetése czéljából benyújtott a főkapitányságnál. Nem akarok bele bocsátkozni az említett tervezett „ügyességének“, illetve ezen „ügyésség“ milyenségének tárgyalásába, hanem a tervezet születését, § rövid életét kötelességemnek tartom köztudomásra hozni. Nem személyi érdek az, mi engem erre vezet, hanem azon kötelességérzet, mely hivatva van megmenteni a szakférfiak tekintélyét holmi kontártól. Egy este a főváros egyik kerülete külső részén sétálván — unalmas utamat a sors egy beszédes emberke fecsegéseivel akarta víggá tenni. Az előbb említett emberkét már jóval azelőtt ismertem úgy látásból, s mint azt a söröspoharak övezte asztaláról következtettem, nem igen ellenezné, ha a sör ára lefelé szállna, hogy több „krigli“ kerülhessen asztalára. Denique ez az igen tisztelt úri ember (tán nem sejtve, hogy munkakőrömi) elkezdette az 1876. évi XIII. (ő ugyan vitatkozott, hogy XXXII.) törvény- czikket, a cselédtörvényt a legkétségbeesetten ócsárolni. Mondott ő aztán egy tervet, mely oly szép volt, hogy csak azt vártam, mikor beszél a kalácsoldalas házról, a méz folyóról és — és a — sörtengerről. Eleinte jóizüt mulattam a tréfán — ami bizony egy cseppet sem volt tréfa, mert az én ipsém szépen meginvitált a lakásában (a nélkül, hogy egy csomó beleegyező és nem egyező űrlapot kitöltöttem volna) I itt elém tart egy lapot, hol aztán a már előbb említett dolgok voltak láthatók. Eddig elég tréfás volt a dolog, s azért kérem is szives olvasóm elnézését, ha tán a komoly czimnek ellenére mókáztam. Ámde — mikor láttam saját szemeimmel, hogy a lapok mint egy gyakorlatilag igen alkalmasnak bizonyulható ujjitás szerzőjét dicsérik, igen kiváncsi voltam, hogy mint lehet az, hogy az iménti fejtegetésében mindenütt a laikust láttam, s most mint ügyes szakember tündököl. Előhoztam hát néki az 1876. évi XIII. t.-cz. egyes paragrafusait, 1041./1887. sz. hagy. szbr. egyes pontjait s nem kis csodálkozásomra oda jutottam, hogy az egyikben ép úgy, mint a másikban csak oly jártas, mint a mádi zsidó a volapük nyelvben. A felzaklatott kíváncsiság a legékesebb valami. Gyanúmat még az is fokozta, hogy az említett ur még a helyes irás előlépcsőjére sem kapaszkodott fel. Nem tudtam mire vélni a helyzet ilyen meglepő fordulatát. Bosszankodtam szerfelett. Csak az vigasztalt, hogy elkerülik rejtekemet. Csalódtam. Egyenesen felém tartottak. Juliska plane elhagyva kísérőjét, futott is. Es a mint hozzám ért, nagyot kaczagott mulatságos állapotomon, aztán átfonta nyakam, megölelt, megcsókolt. Természetes, borzasztókat néztem. Juliska egy idegen ur előtt megölel, megcsókol. Eközben hozzánk ért az elegánsan öltözött ur is. — Perlaki Pérlaky Flórián, földbirtokos, jegyesem, — mutatta be Juliska. — — Orvendek, — szóltam. Jól nézünk ki, — gondoltam és csodálkozással csodálkoztam. Jegyese, aztán engem megölel, megcsókol előtte. Juliska mosolygott és epedve nézett rám. Én bambán bámészkodtam a levegőbe. A földbirtokos ur pedig szerfelett nyájas hangon megszólalt: Tisztelt uramöcsém. Tudok mindent. Juliska szereti magát, maga szereti Juliskát. Juliskát azonban én is szeretem jobban, mint önmagát, jobban, mint lelkem üdvösségét. Nélküle nem élhetek. A jól táplált földbirtokos szívből beszélt, mert arcza egészen kivörösödött, szemében, szintelen, sóvár szemében pedig köny szökött. — Ön még nagyon fiatal ember, — folytatá, __tudja isten, mikor nősülhet. Juliska tehát beleegyezett abba, hogy kis feleségem lesz, de csak azon határozott feltétellel, ha Ont tovább is szeretheti. Elh allgatva nyomozásom kalandjait (egy-egy ropogós tárcza telik ki belőlök) csak a tényekre szorulok, § kijelentem, hogy: fenntisztelt ur ép úgy nem szerzője a szóban levő javaslatnak, mint én az „Em- bertrageodiáj ának “. Van ugyanis abban a bizonyos városrészben egy korcsma, abban egy asztal, a körül egy társaság (4—5 tag) e társaság tagjai közt van egy biró, egy pár volt hivatalnok, s egy bizottsági tag. A bizottsági tag ur személyi és szellemi tulajdonairól vezettem már egy skitzet, melyről leolvashatni azt, hogy a szóbanlevő dolgok összeállítására képtelen. Ebből következik az, — mit én állítok, s miért megfelelek, hogy e javaslatot a társaság értelmi fel- söbbségü tagjai készítették. De más ha á javaslat onnét eredt is, hogy jutott a tisztelt bizottsági tag ur ahhoz, hogy az ő neve alatt szerepel, holott ő maga egy helyen (bizonyos állapotban) ezt be is vallotta. Ez hát a javaslat értelme, s czélom, hogy tisztelt érdeklődő urakat megóvjam attól, hogy annak tudatára ébredjenek, hogy dicsérő jelzőnket egy nem méltó egyénre alkalmazták. Zsemlyey Oszkár. IRODALMI CSARNOK. Nem . . . nem . . . Nem, nem tudok rólad lemondani Inkább szivem kitépem! Hisz mi az éjnek hajnalcsillaga Te! az vagy te nékem. Varázsod fénye rezg át éjemen, Ezt és csak ezt imádom ... Mig a szív érez és mig eszmél az agy Mig élek a világon. Az én szerelmem égő rengeteg, Mely az egekbe lángol; Emésztve önmagát mig por, hamu Lesz a lomb és virágból! Az én szerelmem zúz, tör és temet A poklok harczát viva . . . Mint a havasok büszge ormiról Aláomló lavina! Az őrületnek tépő ülyve ha Majd karmai közé kap: Még akkor is neved óhajtom és Még akkor is neved csak . . . S ha kínjaim közt összeroskadok Óh! e perczet bevárom. Ha rám borul a hant, a néma sir: Ott is terólad lesz álmom. Soós Lajos. Csárdás 'bácsiirta: Kiss Béla István. Nagy mester volt az öreg Csárdás bácsi — Isten nyugosztalja! Értett ő mindenhez ezen a világon. Tudott fogat huzni, harmadnapos hideglelést gyógyi| Ismétlem annyira szeretem, hogy még ezt az áldozatot j is képes vagyok meghozni érte. Én most itt becsületemet adom és ünnepélyesen lelkem üdvösségére mondom, hogy kegyeteket sohasem fogom háborgatni. Csak néztem, néztem és bámultam. Alig tudtam ennyit szólni: köszönöm uram, Ön a legnemesebb szivü ember, kit ismerek. Juliska rám vetette szemei diadalittas sugarat, aztán pajzánul fordult felém: —■ Ugy-e jó lesz igy, kis hunczutom ? Ugy-e beleegyezel Te is ? Újra odaugrott hozzám és ismét megcsókolt. — Jó lesz, jó, édesem, — volt válaszom. Juliska erre vígan a rózsalugosba futott rózsát szedni. — Uram, — kezdém, On a legnemesebb szivü ember a világon, az Ön szerelméhez az enyém kontár, hitvány szerelem. Legyen nyugodt, én fenkölt enge- delmével, nem fogok élni. Magamat ajánlom! Juliskának a rózsalugos között adtam még egy pár forró, hosszú, bucsucsókot, hogy még a könnyem is kicsordult bele. Hazafelé tartottam. A lágy esti szellő volt kísérőm. Gúnyosan sugdosta fülembe: bolond gyerek, csacsi gyerek. A feljövő esthajnal csillag azomban megnyugtatón ragyogott le rám, mintha azt mondta volna: becsületes ember vagy. tani, halottat búcsúztatni, névnapra, lakodalomra köszöntőt csinálni s azt elmondani, a malacz füléből a férget eltávolítani, patkányt elűzni; de tudott ő még ficzamodott kezet-lábat embernél, marhánál egyaránt helyreigazítani. Szüretkor vinczellér, ádventban disznóölő, farsangban násznagy, tavaszszal csemete-oltó, nyáron lókupecz — és egész esztendőn át tréfára hajlandó figurás ember volt. Azon nap óta, hogy Csárdás bácsit kikisérték az árnyék világból, nagyon megváltozott a világ sora Köcsögén. Nincs a mulatságban azóta igazi vigság. Nincs áki hirtelen és bizonyosan segíteni tudjon, ha emberben, állatban valámi baj esik. Csárdás bácsi a csizmakészitéséhez is értett, mert hát csizmadiamester volt. Becsületes néven Csúz Péternek hitták; a Csárdás nevet akként nyerte, hogy egy kicsit sánta lévén, a mikor biczentett, hát az egyik lábával mindig maga elé rúgott, de azt is olyan hetykén, olyan tempósan cselekedte, mintha a rezgő csárdást járta volna. Volt az öregnek egy darabka rétje, amit testa- mentomban kapott egy özvegy asszonyságtól, azon föltétel alatt, hogy csináljon számára egy ékes búcsúztatót. El is készült, el is mondotta, mindenkit meg is ríkatott az a bncsuztató; de a rét — lehet, hogy a sok könyhullajtástól — télen, nyáron olyan mocsaras lett, hogy Csárdás bácsinak nem volt egyéb haszna, mint az a néhány béka, amit bőjnek idején a plébános ur számára belőle kifogott. Későbbi években a mocsár megszűnt, lett azonban nagyobb baj. A rét hosszában egy gyalogút vonult el, melyen badon közlekedett három falu népe, meg a köcsögei leányok is azon jártak át a pinczehelyi lányokhoz. Le is volt azon taposva az áldott jó fűnek még a gyökere is. De hát nem azért lett Csárdás bácsi annak a gazdája, hogy ne tudott volna tenni erről a bajról. Ásót, kapát vett vállára, tarisznyáját megtöltötte apró szegekkel, néhány tököt koponyához hasonló módon elkészített, gyertyát helyezvén beléjök. így megrakodva ballagott ki rétjére. Első dolga volt a gyalogutat végig kiverni hegyivel fölfelé álló apró szegekkel; azután ásott egy jókora gödröt s abba beleguggolt. Szép, csendes, nyári setét este volt. Balvégzete a pinczehelyi vályogos-czigányt vitte arra felé, ki Köcsöge községének telegráf kihordója lévén, hivatalos minőségben üggetett Köcsöge nótáriusához, mezítláb, mint a hogy a nyári szezon és a czigány természet hózza magával. Alig, hogy a rétre ért az istenadta, kapkodni kezdte lábait, mintha tövisbe lépett volna. Már épen leülni készült, bogy az állítólagos töviseket kioperálja, mikor Csárdás bácsi a gödör szélére állította a tökkoponyákat, belsejökben égő gyertyákkal. „Utczu, vesd el magad!“ vágtat végig a tele- graf kihordó a pokolbeli gyaloguton s megköpülyö- zött lábának vére pirosra festi a gyalogút, porát. Nem hiába nevezték köcsögei telegrafnak; most igazán megmutatta, mily gyorsan tud járni, ha kell, mert a sebesen járó decsi postakocsis sem érte volna el, oly gyorsan ott termett a jegyző ur konyhájában. Ott aztán a sok vászonnép nagy rémületére végig vágta magát a földön s csak hat kupicza tör- köliczének beletöltése után lehetett szavát meginditani. Beszédének valódiságát a talpából még mindig serkedező vérével bizonyitotta. Hire is ment ez esetnek egy 24 óra leforgása alatt az egész környékben. Hogy e naptól kezdve Csárdás bácsi rétjén a gyalog utat minden jó lélek elkerülte, az olyan igaz, minthogy ezen történetkét Tolnavármegye, Öcsény község, katholikus tanítójának szobájában írtam meg! Minthogy pedig a sátán csak lelkekkel, de semmi esetre szénával nem táplálkozik, ez oknál fogva kötözködésig érő fü nőtt Csárdás bácsi rétjén. S mikorra ezen szörnyű históriát elfelejtették, már a gyalogút sem volt meg. Csárdás bácsit pedig még mai napig is emlegetik : „Az Isten nyugosztalja!“ KÜLÖNFÉLÉK. — Török Ferencz altábornagynak, a m. kir. csendőrség nyugalmazott főfelügyelőjének, ó Felsége a király, a táborszernagyi jelleget „ad honores“ adományozta.
