Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-08-08 / 32. szám
Ezen tanfolyamokra hallgatókul felvétetnek: 1. Első sorban az 1873. évi II. t.-cz. 5. §-a értelmében kisebb’ hivatalnoki alkalmazásra igényjogosultsággal biró igazolványos katonai altisztek; 2. postamesteri vagy kiadói minőségben szolgáló oly férfiak, kik a gimnázium, reál vagy polgári iskola negyedik osztályát, vagy ezekkel egyenrangú más iskolák megfelelő osztályait elvégezték; 3. ugyanazon iskolai előképzettséggel biró és 18-ik életévüket meghaladott más férfiak; végül ha ily pályázók kellő számmal nem találkoznak 4. a fenti iskolai előképzettséggel rendelkező 16-ik életévüket betöltött iijak is. A felvételre megkivántatik továbbá annak igazolása, hogy folyamodó a) a 35-ik életévét még nem haladta túl; b) magyar állampolgár; c) a magyar-, illetve, ha horvát-szlavonországi illetőségű, — a hor- vát nyelvet szóban és Írásban teljesen bírja; d) fed- hetlen előéletű; e) a posta-távirda szolgálatra testileg is teljesen alkalmas, mely utóbbi körülmény közhatósági orvosi bizonyitványnyal igazolandó. A tanfolyamok hallgatói beiratási és tandíj fejében Tíz (10) forintot kötelesek fizetni s e dij lefizetése alól csak az igazolványnyal biró katonai altisztek mentetnek fel. A tanfolyam szabályszerű bevégzése és az előirt szakvizsga letétele után a hallgatók postar és távírda segédtiszti állásra képesítést nyernek, illetve a posta- és távirda segédtisztjelöltek létszámába felvétetnek s magatartásuk és hasznavehetőségükhöz képest segédtisztekké kineveztetnek; a 4. pont alatt említett hallgatók azonban kineveztetésre csak 18-ik életévük betöltése után számíthatnak. A kik ezgn tanfolyamokba belépni óhajtanak, erkölcsi és iskolai bizonyítványokkal felszerelt kérvényeiket folyó évi augusztus hó 31-éig és pedig a már közszolgálatban állók rendes elöljáróságuk utján, a többiek pedig az illető szolgabiró vagy polgármester közvetítésével a fentebb említett és a tanfolyam helyére nézve illetékes posta- és távirda igazgatósághoz nyújtsák be. Budapest, 1897. julius 22. A kereskedelemügyi m. kir. minister. IRODALMI CSARNOK. Kéj. Se partja, se medre Se hal, se patak Mégis árad egyre Majd egyre apad. Elömlik a légben, Mint illatos ár Fogadja serényen A szív, a sóvár. Elönti hizelgve Hullámival; Közöttük epedve Sir angyali dal Mint kellemes illat, Hő vágyad ölel; Tűzkárokkal ringat A kéj-gyönyör el. Visznek örök mélybe Tündéri karok, Kaczajjal a kéjbe Megfojtanak ott. Kántor Imre. Az őcsényi molnár. Irta: Kiss Béla István. (Folytatás.) II. Az őcsényi malomban uj élet támadt, mióta az öreg molnár a másvilágon őröl s helyette Sándor fia vette át a mesterséget. Sándor molnár nem rakosgatta ládába a csokot, mint fösvények a gabonát, henem kiosztotta a leányok közt. Jut is, marad is. Csak egy nem kért belőle. Nem is kinálgatja a hamis gazda, sőt félti még a pillantását is. Majd minden héten vitt a leány őrölni valót a malomba és a molnár már messziről leste, várta, hogy leemelhesse Sárika fejéről azt a kis szütyőt, mely az őrlendő portékát rejtegeté. — De szives kigyelmed! — Szives bizony! Szives leszek én a feleségemhez is, ha lesz. Csak hogy nem tudom, lessz-e ? 1897. augusztus 8. — Csak nem akkar kigyelmed árva maradni, mint Jónás urfi, a plébános ur öcscse, ki a rigókat tanította unalmában és órahosszat elnézte, hogy mászik a pók a szoba tetején. — Az meglehet, hogy úgy maradok, ha nem jön hozzám feleségül az, kit szeretek. — Hát szeret valakit kelmedV — Úgy van. — No akkor hát ráakadt. — Te! nem talánád ki, hogy ki az? — Nem látok én a más szivébe, csak az Isten lát; meg a találós mesék megfejtéséhez is a Jónás urfi értett. — Hát ha azt mondanám: Pátkó Sárit szeretem, — mit szolnál? — Azt, hogy őrölje gyorsabban a búzát, mert majd rám fogják a lustaságot s aztán én kapok ki érte. — Teringettét! De meg vagyok akadva evvel a fehér cseléddel! Sehogy sem tudom magamhoz édesgetni, pedig majd megveszekedem érte! — kiáltott fel a molnár gazda, mikor ismét magára maradt. Nem vigasztalta meg ezért a keserűségért az a sok többi leány, akik megfordultak a malomban. — Ha olyan se tedd, se vedd, ember volnék; akkor érteném a vonógatózását, de hát nem vagyok a féle, hál’ Istennek / Tanultam, tapasztaltam, nem tartozom azon legények közé, kik sem katónának, sem férjnek nem valók. Becsülettel szolgáltam a királyt és hazát, meg bizony a fehérnép ott sem irtózott tőlem. De nemcsak a molnár legénységét bántotta ám az indulat, bele ütött az urfiéba is. Mindig ott ólálkodott, ott leselkedett Sárika után. — Hagyjon nekem békét az urfi, mert megmondom a nagyságos asszonynak! — Mit bánom én, nem tehetek róla, a szivem gyökeréhez forrtál s megcsókollak, ha bele halok is. És Jenő urfi magához ölelte Sárikát, körülkarolta a fejét és olyan csókolt a leány ajakán, hogy az nem is kiálthatott. — Menjen az urfi! Mit csinál ?! Illik ez ? Meglátja, bizony baj lesz belőle ! — Meg van már a baj, mert se látok, se hallok, mióta megláttalak.. Az Isten is egymásnak teremtett minket. — Az urfi keressen magának kisasszonyt! —I Több vagy te nekem minden kisasszonynál. Édes a csókod, jó a szived, mely befogad. — Fogadja be az urfit, az ördög ! én nem szeretem az urfit, hanem a molnárt. — Én nem bánom, elvehet a tzegény molnár, Csakhogy én szedem le ajkadról a mézet. A molnár mester nehezen tűrte, hogy nem volt asszony a háznál. Pedig úgy kitatarozta az egész fészket, hogy gyönyörűség volt beletekinteni. Már meg is vettette azt a rozmaringos ágyat, melyben a jövendő boldogság fog feküdni. Ott volt a szép festett szekrény, láda, gömbölyű asztal, a nagy fülű kancsó. Csak a kis kéz hiányzott, mely a gazda poharába töltsön. A ládafia sem volt üres. Megbecsülheti az asszony az ilyen embert. No meg aztán a munkássága három legénynyel fölért. Mikor a többiek elnyúltak a fáradságtól, Búzás Sándor még akkor is dolgozott. Minek is pihenjen ? érdemes is megpihenni annak, kit nem vár a pihenő szobában senki, nem simogatja meg homlokát, nem mondja a fülébe: „Ugye elfáradt kigyelmed? Mennyit is dolgozott érettem!“ Nincs, aki felelje: „Szívesen dolgozom érted, éltem fele! Bár soká szakadjon nyakamba a teher, élvezetes dolog, mert megbecsülsz érte.“ Az őcsényiek sorba jártak a molnárhoz és kínálhatták leányaikat; mindeniknek a sarkához volt kötve néhány hold föld. De Sándornak nem a föld kellett, hanem a lány. Melyik leány ? Az az egy, kit Patkó Sárinak hívnak. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (32. sz.) Az a vakság, mely a nagyságos családot körurfi gondolta. Az urfi nem rejtegethette már, hogy mért nem jár anynyit vadászni, miért nem keresi fel a czimborákat ? Sárikának pedig hervadt az arcza, kezdett eltűnni róla a pir. De nem a levegő okozta ezt! A nagyságos asszonynak is feltűnt ez, azért azt mondá a leánynak: „Ha bajod van — édes lányom — menj haza apádhoz !“ Kis fél óramulya ott találta a nagyságos asszony fiát a kert lúgosában, amint a szép Sárikát csókolgatta. Most már nem is mondta: „keressen az urfi kisasszonyt magának.“ Adta mézes-mázos urfija, hogy körül hálózta ezt szegény teremtést! — Gaz fiú! hát nincs előtted semmi szent ? Ezért maradsz te folyton itthon ? — Hát még csak most veszi észre, mamám? Meg aztán mi rossz van abban: csókolgatni egy ilyen takaros leányt ? — Még ma elpusztul a háztól az a leány; ne hozz szégyent becsületes fejünkre. Ide adja az apja, hogy megvédjük. No hiszen, szépen védjük! Csak az kell, hogy még megátkozza ősz fejünket. A nagyságos asszonyban még ki sem hült a harag, mikor Búzás Sándor, a fiatal molnár kopogtatott be. — Mi az Sándor? Csak nem a malom romlott el? Csináltatni kell? Hát megcsináltatjuk, azért bizony ne mutasson olyan szomorú arczot, mert elrontja a mi kedvünket is. — Nem szomorú, sem nem haragos az én arczom — nagyságos asszony — nem is azért jöttem, mintha valamit csináltatni kellene, hanem van egy kis pénzem a ládafiában, hát szeretném megvenni a malmot. De még azt is mondanám, hogy nem tudom kifizetni egészén, csak az egyik rátát. Őszre az egészet teljes pontossággal. • — Helyes. Beleegyezünk. — Aztán volna még egy kérésem a nagyságos asszonyhoz. — Es mi az ? — Már csak bevallom igaz őszinteséggel, mióta az őcsényi malmot én kezelem, mindig csak ezen töröm a fejemet, miképeu lehetne-e bekötni a Patkó Sári fejecskéjét. — Hát aztán szereti magát az a leány ? — Nem mondhatnám, hogy valami nagyon szivei, de nem is gyűlöl. Meg azután katonaviselt erős szivti ember vagyok, kiböjtölöm a szeretetét. Ha nagyságáék pártfogolnának, tudom, hogy megszeretne az a leány, mert én eltartanám, mint valami grófnőt. III. — Miért sírsz Sári ? — Kérdi a nagyságos asszony. — — A leány nem juthatott szóhoz, köténye már egészen nedves volt könynyeitől. — Haza küld a nagyságos asszony. — Meg érdemelnéd, de most az egyszer nem / haza küldlek. Kérő jött a házhoz, az visz el. Búzás Sándor, a molnár. Derék ember, szeret, megbecsül. — Nagyságos asszony . ! . — Arra a hóbortos gyerekre pedig, ki csak arczod pirulását csókolja le, — ne is gondolj. Nem jó fajta az úri fajta, megcsal az téged lépten- nyomon. — Nincs olyan leány, aki két kézzel ne kapna a szerencsén, hogy Búzás Sándor felesége legyen. A malom sem lesz már a mienk, Sándor megveszi; az első részletet lefizeti még ma, azután pedig a többit és te olyan takaros, módos molnárné leszesz, hogy irigyelni fog az egész falu. Megizenem Sándornak, hogy holnap jöjjön el és megtartjuk a kézfogót. Jó lesz ? Sárika nem szolt semmit, csak úgy bólintott igent a fejével. Ez az izenet boldoggá tette a molnár mestert. Ugrált örömében; de a kerekek oly szaporán forogtak, mintha szintén kedvök kerekedett volna a jó hírtől. Azok a lányok jártak legjobban, akik mos;, hoztak búzát a malomba; mindegyiket szeretetteljesen megcsókolta. — Yig nap van ma lányok! Nem sokáig viseljük az árvaság nyomorúságát, asszonyt hozunk a kúriába! — Hát azért van olyan jó kedve ma? — Kitaláltátok! — S ki legyen az a szerencsés vászoncseléd ? — Kérdezzétek meg az öreg Patkó bátyátokat. — A Sári ? Az bizony szép leány, nagyon is szép. De nehéz lesz ám azt megőrizni. Sándor molnár felkért a malomban két legényt — Ocsényben igy a szokás — s azután mondá nekik, hogy menjenek először az öreg Patkóhoz, aztán meg Pusztai urasághoz, .hol Sári már váija őket. A vőfélyek megmozgattak minden lehetőt, hogy akkurátosan állítsanak be a szép leányhoz. Kenyeres Bódinak, a szószóló vőfélynek olyan virágbokréta volt a botja végére kötve, hogy utcza hosszat, ahol csak végig ment, mind kiszaladtak a leányok a pitvarajtóba s onnan kérdezgették: „Hova mennek kigyel- metek avval a szép virággal?“ „A legszebbik virághoz !“ „Talán bizony Pátkó Sárit boldogítják ?“ ______________________________________3_
