Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-08-01 / 31. szám
»Igy> most már boldog vagyok, — szólt mosolygó arczczal, kibontakozva karjaim közül, — szenvedésemért kárpótlást nyertem bocsánatod és szere- tetedben. Most megyek. Isten veled! Légy boldog! Ott egymásé leszünk!“ Én is fölállottam; még egy utolsó csókot nyomtam homlokára. Regina mosolygott, de nem szólt s nem is nézett reám. Tekintetével a teli holdat kisérte. Azután kisiklott karjaim közül s tova lebegett arczán a megdicsőültek mosolyával s ajkán szerelmi dallal. Még egy pillanatig láttam bűbájos alakját, azután eltűnt egészen; nem láttam egyebet, mint a csillagok hullását s nem halottam mást csak a szellő suttogását. Azok pedig regéltek sokat, mindent . Mikor fekhelyemhez vissza fordultam: bátyám állott előttem. Mindent hallottam; szegény gyermek, tehát még mindig szereted azt a leányt. Nem tudtam szólani, hanem nyakába borultam és sirtam keservesen. Megakartuk irni, a szerencsétlen Regina sorsát, de gyanítva, hogy a hir nagyon megszomoritana, talán kétségbe is ejtene, tehát hallgattunk. Azt hittük a távol majd feledteti veled szerelmedet. Soha bátyám, soha! Ez az éj örökre emlékembe lesz vésve s az a lány örökre szivembe lesz temetve. Lelkem benne él, éltem vele szűnik meg. Hanem mond csak bátyám, Regina nem holdkóros, alvajáró. De igen! Ilyen szép holdas éjjel, mindig megjelenik a szép zsidó leány, eljárja azon helyeket, hol együtt annyi boldog órát töltöttetek; elénekli szerelmes dalait s újra és újra elmondja ezt a történetet. És férje, meg atyja nem akadályozzák ebben? Nem! Ilyenkor félnek tőle. Lidércz nyomás, bűntudat tartja őket ágyaikban. Mi azonban nem félünk a holdas éjjelenként megjelenő Reginától, a mint suttog és a csillagokat nézi. A mint lefeküdtem, még egyszer az égre tekintettem : a hold ragyogott, az én csillagom tündöklőit s az övé sehol sem volt . . . Szegény zsidó leány, bár hited szerint volna. * * * A nap már magasan járt, midőn felébredtem. Jó reggelt öcsém, — szólita meg fehhelyemhez lépve bátyám, — a gazdag zsidóéknál nagy lótás- futás van, azt mondják Regina haldoklik. Gyorsan felöltöztem és átmentem. Ott feküdt halványan, mint korán letört rózsabimbó. Az apa kétségbe esve szaggatta ruháját s tépte haját; a férj részvét nélkül ült egy széken, az én szivem, azt hittem megreped fájdalmában. Midőn meglátott mosoly vonult át arczán, szemeiben az élet utolsó láDgja lobbant fel s gyengén megszoritá felé nyújtott kezemet. „Köszönöm, hogy eljöttél — rebegé alig hal- hatólag. — Az éjjel te felőled álmodtam s veled voltam sokáig . . . Hallgattuk a szellő suttogását s néztük a csillagok hullását . . , Az enyém lehullott. Én meghalok. De hitem, a te hited azt mondta: itt még látni foglak s ajkadról halhatom, hogy megbocsátottál, a szegény, sokat szenvedett Reginának . . . Én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek . . . Isten veled! . . . Élj boldogul! . . .“ Hangja elakadf s többet nem szólhatott, hanem a mint élt szép mosolygó arczczal elaludt csendesen örökre. Azóta én is hervadok, halványabb és sárgább leszek, csillagom sem ragyog már oly fényesen; még néhány hónap, azután majd én is elalszom csendesen. Adorján Ferencz. Az őcsényi molnár. Irta: Kiss Béla István. Mindig forog, zakatól, őröl; de már nincs mit. A kereket hajtja a szel, de a garatra nem hordja a búzát senki. Meg van átkozva a malom gazdástól. Szegény Sándor bácsi ott ül a malom előtt, hivogatja a vendégeket. Szívesen őrölne talán ingyen is, de nem néz rá senki jó szemmel, félnek tőle. Egy-egy kósza veréb leskelődik prédára a tornáczon, de látja az itteni pusztulást, tovább repül. Viszi a rossz hirt Sándorról. Egykor jó világ volt itt. A szép Sárit az egész falu csodálta; szerelmes volt bele még a kántor is. Ez azonban nem lett volna baj, csak Jenő urfi kerülte volna a malom tájékát. I. Az őcsényi malmot Pusztai Géza uraság építtette. Tolnamegyében jól ismerték Pusztai Gézát és családját. Derék egy öreg; az apja főispán volt, 1897. augusztus 1. testvérei pedig tudósok, őt magát is megkínálták nem egyszer hivatallal. Dehogy kellett! Tudott ő hivatal nélkül is jót tenni. Tett is többet mind két tu- czat anyakönyvvezető. Az alma nem messze esik el fájától, úgy mondják; de Jenő messze elgurult. Pedig egyetlen gyümölcse volt a fának. Rossz hirével eltelt az egész falu. Huzattá a czigánynyal reggelig; oda sem nézett a tilalomnak. Rózsás arczu hajadon állított be egy reggel a nagyságos asszony elé. — Kinek a lánya vagy ? — Patkó Jánosé. — Édes apám küldött szolgálni s egyszersmind tanulni. — Csakhogy itt dolgozni kell ám, meg jó kedvűnek lenni. — Dolgozom én — nagyságos asszony — akár éjfélig, csak tanulhassak valamit, mert azt mondta édes apám: igen keveset tudok. Pedig az iskolában a tanítóm sokat vesződött velem! Még aztán jó kedvem is van. És a leány beszegődött. Csakhamar megtöltő az egész környéket nótáival. Jenő urfitól még biró ur Julija, meg az esküdt ur Tercsije sem maradhatott. Csakhogy egy-két csókba biz nem hal bele a leány. Sárika ott gyomlált egyszer a kertben, dalolva szép „Sárközi“ nótákat; körülte összegyűltek még a madárfiókák is, hogy eltanulják tőle. Jenő éppen a vadászatról érkezett haza. Az ő fülét is megütötte Sárika nótája. Sári egész könyökig fel volt gyürközve Rózsaszín szoknyája is fel volt szedegetve, látszott a bokája, piczi lába . . . — Eszem a szép szádat, leány; van-e már szeretőd ? — Nem is volt nem is lesz! — Talán szived sincsen ? — Meglehet, — nóta jutott a helyére. — Add ide hát ászt a nótás szádat, hadd csókoljam meg! — Úri dámának való az urfi csókja, az én szám megkopnék tőle. — Tulipiros kendőt, meg selyemkötőt veszek. —I Nincs rá szükségem. f Es a Sári tovább folytatta nótáját, mintha mi sem történt volna. Nem is történt. Nem baj az, ha Jenő urfinak megtetszett, ami szép, eddig úgy sem követte a szépet. Jenő urfinak kezdett a fejében valami motoz- kálni. Furcsán volt vele, azt sem tudta, hova legyen. Hej ! Patkó, Patkó, miért is küldted ide azt a piros arczot? Az úri levegő nincsen hasznára a mező csipkerózsájának ! Az öreg nagysága egyszer csak arra ébredt, hogy, az a gyerek egészen megváltozott. Vadászni sem ment, mintha kiforgatták volna. A nagyságos ur nem egyszer mondta; „Milelte ezt a fiút I Elment ennek még az apetitusa is. Meglehet, szerelmes. De hát kibe? Hisz sok leány van a vidéken, mindjárt itt van a szomszédban Torkos jegyző ur leánya a Juczi, aki igazán takaros; már a fiatal fiskális is rávetette a szemét. De ha Pusztai Jenő akaija, az övé lesz! Csinos gyerek, belebolondulhat egy jegyző leány! — A szerelemnek az a sajátsága, hogy titkolódzik. A többiek bámulnak, találgatnak, az ember meg úszik. Ugye mikor beléd szerettem, Annuskám, nem mindenki azt hitt-e, hogy a vén doktor unokájába háborodtam bele? Pedig ugyancsak értettük már egymást. Hát az édes apád nem ámult-e el, mikor megkértem a kezed? Ez bizony úgy volt. Ilyen a szerelem! ;— így beszélt a nagyságos ur. Csak találgatták, csak szimatoltak, hanem a dolog nyitjára nem akadtak rá. Úgy jár az ember, a harmadik határban keresi a tolvajt, pedig ott rejtőzik előtte. A nagyságos urék nagyon biztak Jucziba, hogy megtéríti a korhely fiút. Mikor asztán látták, hogy még sem Juczi az az áldott lélek, indultak egy házzal odább, a tisztartóéktól a szám tar tóékig, de csak nem találták ki, hogy ki után bomlik az urfi? A dalos Sárika pedig ott a kertben folytatta nótáját, mely az urfi szive tájáig hatott. Vasárnaponként, ha Patkó Sári felöltötte takaros pruszlikját, magára vette virágos szoknyáját, majd megbolondult utána az őcsényi legénység. A nagyságos asszony nem egyszer mondta „soh sem láttam ilyen urifajta paraszt leányt!“ Sárika ott ült a pad szélén és rózsás ajkát a templomban sem pihentette. Mig a mise tartott, addig ő énekelt és imádkozott. Maga az öreg Brigitta néni, TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (31. az.) 3 ki a falu szája volt, elismerte, hogy a két zsák krumplit felemelő kálamista rektor sem tud úgy énekelni. Sokan tekingettek a pad szélére, de nem látta meg a pillantásokat az, kinek szánva voltak. Sárika csak az oltárképre nézett, meg az imádságos könyvbe, melyet bérmáláskor adott, neki a szegzárdi plébános ur. Mikor a falu rózsája kilépett a templomból, másra nem is nézett a legénység, másra nem is irigy, kedett a leánysereg. Csak legalább Búzás Sándort hagyná békével; hanem már ez is veszkődik utána, pedig nem rég jött haza az apja temetésére, meg hogy az apja mesterségét a kezébe vegye. Búzás Sándor a mise után nem is ment haza, hanem egyenesen Pusztaiék felé tartott, hogy megkéri Sári kezét, pedig még jóformán nem is ismeri. A fiatal molnár a nagyságos uraság elé lépett, s alázatosan kérte, hogy a birtokán levő malmot atyja után hagyja az ő bérletében. Csak úgy gondját viseli, mint atyja, pontos fizető lesz. — Jól van, fiam. Derék legénynek látczol, hiszem, hogy tudod a mesterséget is; ha aztán megbecsülöd magad, még a tied is lehet a kis malom. A nagyságos ur még a nagyságos asszonynak is bemutatta a malom uj gazdáját. Volt a legényen mit nézni. Öles termetű, széles vállu, alig 26-éves lehetett. Tüzes fekete szemei csak úgy szórták a szikrákat. Roppant erő látszott karjaiban. A kit ez a a legény szeret, meg lesz szeretve; akire meg haragszik, az meg lesz verve. Fejéhez vágja ellenségének az egész malmot. Búzás Sándor hálálkodott a nagyságos családnak, aztán ment kifelé az ajtón. Mikor a tornácz végére ért, Sárival találkozott, kinek épen Jenő urfi szorongatta a kezét. Sárika piros lett, nagyon piros, mikor a deli molnárlegényt meglátta. — Én volnék az nj molnár, Búzás Sándor. — Én meg az öreg Patkónak a lánya, Sári. Ismeri kigyelmed az édes apámat? — Hogyne ismerném! Hisz csak öt esztendeje mentem el hazulról. Még akkor te, Sárikám, olyan iczi-piczi lány voltál. — Ugye nagyon megnőttem azóta ? — Meg ám; megnőtt a szépséged is. Mise után kérdeztem Farkas bátyámtól: Ki az a gyöngyvirág ? Hát ő mondta, hogy a Patkó Sári. No ezt ugyan bekente-fente a Mindenható szépséggel; nincs ennek rózsavizre szüksége. — Én is láttam kigyelmedett, hogy kitűnt a többi legények közül. — Hát biz messzire kinyúltam az Isten kegyelméből, egy kicsit sok is a jóból, nagy darab posztót kell a majsztramnak lekanyaritani a ruhámhoz. Káp! lár voltam a katonaságnál. — Már nem katona ? — Kiszolgáltam a magam porczióját, hadd vesződjék más. Most már itthon maradok, megfészkelem magamat, aztán majd viszek a fészekbe egy kis dalos madarat. — Sárikám van-e már embered? — Ugyan mire nem gondol kigyelmed? — Akkor áldjon meg az Isten; még látjuk; egymást. Búzás Sándor is megszorította a kezét, mint az előbb Jenő urfi. Melyik kézszoritás égette jobban a kezét? ! . . Ej, ej az a Jenő urfi! . . . Szegény leánynak ostromolják a szivét két felől is. Szép legény mindakettő. Mert akárki akármit mondjon is Jenő urfira, de azt senki sem monhatja, hogy ki nem állja a versenyt a falubeli legényekkel. Az elmúlt télen felöltözött parasztlegénynek s oda került a leányok közé, —mind úgy olvadoztak, mint a vaj ! Hamis legény az urfi ! Mézédes az ajka, csorog róla a szép szó, hallgatnak is rá, jobban mint a pap szavára. Haragusznak is rá a legények. Miért nem választ úri kisasszonyt, ha úgy szereti a leányokat ? . . . Addig jár a korsó a kútra, mig eltörik. De ha Pusztai nagyságos ur nem volna olyan jó, mint a milyen, hát már el is törött volna. Csakis azt a derék apát nézik. (Folyt, köv.) TÖVISEK. olostr'u.lsciziióEz manapság a legdivatosabb szó, — bár egy kissé nyelvet ficzamitó a kimondásában, homályos a magyar fordításában. De apránként — gyakorlatilag — úgy megszokja a magyar ember füle, esze és szive, mint a többi latin rokonait, minők: »korrup- czió, exekuczió, liczitáczió — stb.
