Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-07-25 / 30. szám
2 „Vissza a műhelyhez!“ — mondja egy ujabbkori magyar népszinmü. Vissza a valláshoz! — mondom én. Az aranybányák, ott a föld gyomrában, nem rejtenek annyi drága kincset, mely felérne az arany kalászok hullámzó tengerével, e földfeletti aranybányával, mely évró'l-évre biztos kenyeret, „élet“-et ad a föld sok millió lakosának. De a kincseken, a külső csillogáson, és a kenyéren, a mindennapi megélhetésen kívül, van egy magasabb igényünk: léikéin knek boldogsága. S e boldogság drága gyöngyét a szív termi meg, mely mélyebb a tengereknél!... Ez a legértékesebb aranybánya, melyet mivelnünk kell mindenek- felett! Mivelnünk apáink szent hitének, jámbor erkölcsének, vallásos érzelmeinek becse- pegtetésével s nem a modern kor divatos, istentől, hazától eltérítő eszméinek hirdetésével, pláne: törvényerőre emelésével. Azért én azt a felekezetnélküliségi szabadosság törvényét eltörlendőnek vélem — delendam esse censeo!... Eddig a régi felekezetéből bármi okból kilépőt sok tekintetben feszélyezte — néha megakadályozta — feltett szándékában az ősei hite könyelmü elhagyásának természetes szégyenérzete, — a rokonok és elhagyott hit- felek szokásos gunyja, üldözése, — az uj hittársak gyanakvó bizalmatlansága, mely a hitehagyottnak nem tár ki azonnal melegen ölelő karokat, nem nyit meg forrón szerető egész szivet. De most? . . . Most a hithagyó nem lesz más felekezet tagja, tehát mintegy érzéketlen lesz az apostataság gondolataival szemben; nem vérzi úgy az elhagyott hitfelek gunyja, nem bántja úgy azok szúró tekintete, a gyanakvó bizalmatlanság sújtó pillantásaitól pedig — az uj hitfelek részéről — teljesen meg van óva! — — Sőt büszkén veri a mellét az ilyen ember, mondván: én nem hagytam el a hitemet, csak leráztam magamról a szüklátkörü felekezetesség megbénító r korlátáit! En nem léptem be más hitkötelékbe, hanem egy szabadabb vallásos élet friss légkörét kerestem fel a felekezeti templom több ezeréves levegőjének nyomasztó volta miatt! . . . Pedig, bizony mindenütt kilátszik ország-világszerte az anyagi rut önzésnek hosszú ló-lába, az egyházi adóterhek alól való kislelkii menekülés vágya!. . . és ez a kis eldugott falucska, mely csak állami sub- venczió mellett gondolhatott még néhány hónap előtt arra, hogy szikvizgyárat létesíthet, a meteor szeszélye folytán az európai haladás sodró áradatába kerül. Nem tagadjuk: a hir a tudományos világnak bombaként van oda dobva. De könnyelműen nem szoktunk nyilatkozni, minden kicsinyes kétely, mely a gavos- diai meteornak a Kaaba kövével való rokonsága felől kifejeztetnék, egyszerűen Gavosdia hírnevének nemtelen irigyléséből ered. Csak még egyet. A meteor ugyancsak tréfás kedvében volt. Esésében fültövén ütötte Bufla Lőrincz dinnyecsőszt. A szegény ember talpra állítására széles körben megindult a gyűjtés s eddig 37 krt eredményezett. Talán nem is kell túlságosan bizonyítgatnom, hogy az imént egész teijedelmében ismertetett gavos- diai saját külön, egyszerre kiemelte Gavosdiát az ismeretlenség sötétéből. A meteor kőre kiváncsi volt mindenki. A vasparipások nyomban expeditiót terveztek Gavosdidra. A kellő stilszerüséget lehetetlen eltagadni: vason a vasért. Mivel az újság véletlenül oly időtájt fedezte föl a Kaabakő gavosdiai ikertestvérét, mikor általán az Adriai tengerben ama bizonyos cápa szokott jelentkezni: képZeletileg nap-nap mellett hírek jelentek meg a gavosdiai meteorról. Hírek és czikkek. Divatba jöttek a meteorok. Hanem ha lehetne gyászfátyol alatt írnám a következőket: A gavosdiai saját külön ellőtte a dolEz a fő, ez a punktum saliens, ez a causa officiens! — — Szomorú! — — — Azért én csak azt mondom, hogy ha már meg van az átkos és üdvtelen felekezetnél- küliség szabadosságának törvénye, addig is, mig ez a közel jövőben reménylhetőleg üdvösen módosíttatnék: karöltve mindnyájan fordítsunk fő gondot ama legdrágább aranybányának, népünk áldott jó szivének mivelé- sére, hogy ezekből a szivekből a régi erős vallásosság, tiszta erkölcsiség és feddhetetlen becsületesség arany szemei csillogjanak elő s térjen vissza a boldog aranykor, mikor nem lesz aratási csököny, munkás-dacz, ur és szegény közötti engesztelhetetlen gyűlölet — csak testvéri szeretet, honpolgári béke és boldogító egyetértés! S hogy ez igy történjék mihamar: szeretettel kérjük fel a magas kormány figyelmét az egyik fő-ok elhárítására, olyanformán, hogy a magyar nép önző csábítóit, a saját zsebükre dolgozó külföldi hamis prófétákat, kik népünket gonosz, de fényes ígéretekkel félrevezették. — a legszigorúbb intézkedések gyors foganatosítása által álczázza le s törje össze pozdorjává, hogy jövőre ne lássunk soha többé aratási-csökönyt! — — — Borzsák Endre. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (30. sz.) A magyar gazdák jövője.*) Levél a szerkesztőhöz. T. Szerkesztő ur! Fogadja elismerésemet, hogy a szerkesztése alatt megjelenő lap gerinczévé a köz- gazdasági, a napi megélhetési kérdéseket tette. Nem csak nekem, de annyi olvasójának elismerő tetszésével találkozik, hogy felismeri ennek a mezőgazdaságot űző és abból megélő országnak mezőgazdasági bajait és szakított azzal az iránynyal, hogy a fővárosi lapok járszallagán politizáljon, Báuffynak, vagy Bismarcknak kellemetlenkedjék. Helyes, hogy megyei és városi közkérdéseket ir zászlójára s olykor bámulom azt a leleményességet, melylyel időszakilag érdekes ügyeinket fölszinre hozza. És mivel igy, ugorka-kötés idején szívesen veszi a szerkesztőség, ha a tollal nehezen bíbelődő falusi ember levelet ir, — irok önnek nem irodalmi babért keresve, de a közügyet szolgálni akarva, kicsiny jelentőségű szolgálat, de ne tessék rám olvasni, hogy még a pokol feneke is jó szándékkal van kitéglázva. Én nem vagyok se agrár, se merkantilista. Nem nyargalászok divatos jelszavakon. Hanem az bizonyos, *) Szívesen közöljük a czikket, habár általán azt találjuk, hogy tulsötét felfogás inspirálta e sorokat. Szerk. got. Nem ő a hibás benne, hanem azok a fránya újságírók oda fönt, a kik a szúnyogot elefánttá a vaskohóban kiégett vasalakot meteorrá és egyenesen Kaaba kővévé fújják föl. A gavosdiai levelező csak ennyit irt: „Itt a Széna-téren Kis Gábor csodálatos alakú vasdarabot talált, melyet véletlenül elejtve fül- tövön legyintette Dupla Lőrincz dinnyecsőszt. A furcsa kő hihetőleg meteor. Bevitték a felekezeti iskolába. Másnap, mikor a felfújt szenzácziót olvasta, ő toporzékolt a legjobban. Ez sok! Több, mint a menynyit Gavosdia elbírna. A kir. tanfelügyelő, a ki maga is nagy régiségkedvelő volt, kint termett Gavosdián és vésztjóslóan hőrgött, a mint a gavosdiai meteort meglátta. — Ki az a nagyképü firkász, a ki ezt a vas- alakdarabot meteornak nézi ? — kéredzkedett ki belőle a méltatlanság. A gavosdiai saját külön (egy segédtanító személyében) majdnem palancsintává vált. A tanfelügyelő pedig a tett embere volt. — A tanítói reputácziót meg kell menteni — szólt gyorsan. Múlhatatlan teendő ezt a kiégett vassalakot elsikkasztani. Dobják be á községi kútba. Ott hasznát vehetik. Tisztítják vele a vizet. Aztán a ki a gavosdiai meteorról beszélni mer, azt én Slőjd tanfolyamra küldöm. Azonban azzal, hogy tanfelügyelői rendeletre a talmi meteort a községi kútba dobták, még nem adhogy a magyar mezőgazdaság válság előtt van. Három mázsás átlagok vannak holdankint az arany kalászszal ékes rónaságon. Az árdevalvácziók miatt a magyar gazdának nincs tartalékja, pedig tizenkét évig több volt a jó, mint a középtermés. Ez felszöktette a földárakat, melyek oly nagyok ma, hogy tisztes polgári haszon csak akkor remélhető utánok, ha legalább jó középtermés van. A föld értéke tehát határozottan csökkenni fog. Csökkeni fog a korszellem tulkövetelései miatt, mely nem vet ügyet a gazda teherbíró képességére, a tulhumanizmus nevében követeli a munkásnép módta- lan kielégítését. Itt van a fertőző állatbetegségeknek esztendőkön át való pusztítása, a sertés epidémia, a belterjes gazdálkodásnak csődje. Hiába, a mi szélsőséges időjárásunkkal, a magyar föld minőségével minden hohenhámi rendszer pazar kísérletezéssé vedlik. Czukorrépánkat kirágja a féreg, ha terem is, a polarazaczió nem állapit meg oly nagy czukortartalmat. Piaczi ára a czukorgyárak kartellja miatt monopolizálva, a munkások méregdrágák, a földadók elviselhetlenek. Hiába a prémiumos törvényjavaslat, kevés helyen fogják a czukorrépát azután is termeszteni Nekünk gazdaságunkat hazai rendszerünk kertében kell fejlesztenünk, a külföldi rendszereket átmásolni balfogás lenne. A magyar televény elbírta a tőzsde hazard játékait. Az a föld, mely az állami élet kiadásait jóformán maga viseli, azzal a börzével, mely többszörös milliomosokká tett egyeseket — és mégis adómentességet élvez, — már nem biijuk. Uj társadalmi alakulást kell jósolnunk mely azonban korántsem lesz kedvező az egyesek boldogi- tására, sem a nemzetnek előbbrevitelére. Együgyü falusi eszemmel én találjam meg a kivezető utat? Itt-ott biztató híreket olvasok: a tőzsde megadóztatását tervezi a kormány, készül az uj adótörvény is, mely egy igazságosabb rendszer keretében — legalább hiszszük — leveszi a magyar földről azokat a nagy terheket, melyek alatt most gazdája görnyed. Örömmel értesülök, hogy a magyar munkás és munkaadó jogait egy tételes törvényben készítik, melyek a munkásosztály túlságos igényeitől, követeléseitől óvnak és nem leszünk ezeknek kiszolgáltatva. Felettébjól hangzik az, hogy végre is a kereskedelmi miniszter törvényjavaslatot készít a kartellek és rin- gekről. De már ez aztán nagyon szükséges volt, mikor a titkos és nyílt kartellek szipoly-rendszere — habár kis mértékben — pátriánkon is mutatkozik. Nagyobb tényezőnk lennének határidő üzletek korlátozása, a papiros búzának kereskedelmi szerződések szörnyű abuzusainak megszüntetése: de mikor ennek csak óhajtáskép adhatunk kifejezést? Justh Zsigmond adta tovább a puszta-szenttornyai gányó klasszikus idézetét: „Valahogy csak lesz, sehogy még soha sem volt.“ Hát valahogy csak lesz. 1897. julius 25. ták át azt a feledésnek. Uj fordulathoz jutott a gavosdiai meteor ügye. A Panama-csatorna szédelgőit sem támadták annak idején keményebb hangok, mint a gavosdiai ismeretlen tolvajt, a ki a gavosdiai felekezeti iskolából ezt a kincseket érő leletet ellopta. „Szenzácziós lopás Gavosdián. Az elemeit meterkő.“ „A gyémántnál drágább kő eltolvajlása“ czikkek szóltak. Mellesleg a gavosdiai rendőrséget horribilis támadások érték. Suttyomban mindenki a felfedező kollegát gyanúsította. (Hja világfennállás óta a felfedezőké a balvégzet.) Legjobban az fájt neki, hogy ebben a buta dologban a kollegái állottak be Nagy Galeottóknak, a kik miatt már ki sem mehetett az utczára. Ha sokáig szaporítanám a szót, még bizony oda kellene lyukadnom, hogy meteor pusztításért bünpört kezdtek a tanitó ellen, kinek iskolájába elhelyezték a talmi meteort. De nem taposom a kartási kollegiálitás ez in- góványát. Szép virág a kollegiálitás. Ápoljuk meleg érzéssel, locsolgassuk a közös hivatás forrásából, de ne színezzük ki soha, mint pör tanitó ember a másikára, ha csupa gavosdiai meteorok miatt is! Tanítók! szeressétek egymást!
