Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-07-04 / 27. szám
3 Dalolni ott nincs kedve a madárnak Mert téged sirat — téged egyre vár. Minden tárgy rólad mond kedves regéken A házban, kertben és az udvaron A halottaknak csendes Templomában Legyen neked édes a nyugalom! Czyprus lombot nefelejtset virágot, Reszketve hint sirhantodra kezem; Emléked hamvad legyen örökre áldott, A sirókkal sirok és könyezem. Csilag gyanánt ragyogj ott jenn örökké . . . — Hol nincs keserv csalódás s fájdalom __ Almaidn ál mindig virág regéljen S legyen neked édes a nyugalom! (Jármi.) Kosa Ede. Őseink jelleme. Vahot Imrétől. (Vége.) És előbbkelői méltányolták ebbeli igényét, atyai- lag, testvérileg bántak vele. Nép és fejedelem közt a legszebb egyetértés uralkodott. Almostól kezdve egész Gézáig, — tehát mig az idegenek által behozott keresztény vallás meghasonlást nem idézett elő, — az egyenetlenségnek, a lázadásra vezető viszálkodás- nak még csak hire sem volt közöttük. Még a harczosok előjogaiban nem részesült szolgákkal, cselédekkel is emberileg bánt és családja tagjaiként tekinté őket az emberségtudó magyar ur és úrasszony. Általán véve még akkor az egész nemzet egy test egy lélek, egy szív egy akarat vala s aristokra- tiai választó falakat nem tűrő ősnemzeti népéletünk a legszebb kifejlődésben virágzott. Tudományuk leginkább az életbölcseség, jó erkölcs és hadászat tanait hirdeté s vallásuk szolgái, a táltosok által közöltetett, kik külön, előkelő osztályt, hatalmasságot nem képezvén, a nép szellemét, józan felvilágosodását el nem nyomhaták. Teremtő lelki erejök- és ügyességüknél fogva a művészet és ipar körében is sok szépet és jelest al- kotának. Áldozó oltárai, síremlékei, bálványai, kőbábjai, jegyképei, sátorai, fegyverei, zászlai, jelképes pajzsai, házi eszközei, öltözetei közt igen sok darab a szobrászat, faragás, vésés, szövés és kovácsolás remekeit tünteté föl. Leginkább ihletve rögtönzött vallásos énekei, hős mondái, nemzeti dalai, tréfás danái a hullámzó keleti képzelemben legszebb legteljesebb virágait szórják szét a nép fogékony szivébe. Zenéjök, ezzel kitör danulásuk és tánczuk a jellemökkel és érzelmökkel egyező eredeti kifejezés, rendkívüli báj és erő bélyegét viselé magán. Kayd és ekevas nem férvén meg egy hüvelyben, a foldmivelést, valamint a marhatenyésztést és bányászatot is szolgáikra, cselédeikre bízták. ősapáink nem csak a közdolgokban, hanem a családi életben is mint jámbor, józan, mértékletes, rendszerető, ovatos, megfontoló, éber, vizsga, ildomos nép tűntek elő. Erkölcsi tisztaságukat és műveltségi állapotjukat a legszebb fényben mulatja föl az is, miszerint nőikkel, daczára a többi keleti népnek, nem mint lelketlen eszközzel, nem mint lealacsonyított rabszolganőkkel, hanem mint hasonló jogokkal és szabadsággal felruházott s tisztes állásba helyezett feleik- „feleségeik“-kel bántak s a legtöbb közölök egy nővel beérte. Innen következtethető az, hogy a régi magyarok nőneme, mely fehérebb testszine és fehér öltöny viselése miatt fehér népnek, fehér személynek is neveztetett, szemérmes, nyájas, kedélyes, szelíd, engedékeny, csupa szívesség vala. Innen az, hogy a háziasság és családiasság egyszerű örömeit, a munkát és takarékosságot többre becsűié a hiú fényűzés, emberszóló rágalmazás és fajtalan élet maszlagainál. Innen az, hogy a nő férjét, ki őt annyira megbecsülé, szenvedélyesen és változatlan hűséggel szerette s jó ura gyanánt tiszteié. Innen az, hogy szülötteit gondosan növelte, erős és erényes fiákkal és leányokkal szaporitá a nagy nemzettest romlatlan törzsökét. Mindezekre fölöttébb büszke volt az ősmagyar, s különösen szilárd egysége, tiszta fajú eredetisége, független önállása, győzhetetlensége, egész Noéig felvitt régi származása, anyagi, szellemi jóléte, erejének öntudatára emelé, nemesen rátartó önérzetet s önbizalmat, sőt minden más idegen népfajt fitymáló elbizott- ságot fejtett ki benne. Ügy, hogy Isten, az ő nemzetét különösen kegyelő és ótalmazó magyarok Istene, . 1897. julius 4. választott, népnek tartá magát. S láng esze, óriási I ereje nem ismervén határt, a legmerészebb kalandokra, vállalatokra adta fejét s Attila tiszai, dunai hun birodalmának visszafoglalása után az egész világ meghódításáról álmadozott. És valóban a IX-ik század végén s a X-ik elején már a mostani Európa nagyobb részét elfoglalá, meghóditá nemzeteket, országokat rakásra döntő fegyverével. S a legtöbb nyugati nemzet annyira elrémült kelet ezen óriási lovagjának özönvízként áradó rohanásától, miszerint benne mint valami büntető ostorban, a világ végének előre jósolt bekövetkezését hivé megérkezni. A magyar hősiesség és uralom ezen arany korszakában még a kunokkal egyesült orosz nemzet is legyőzetett őseink által s megtört erejében az adófizetés kikötése mellett föltétien hódolással rakta le fegyverét a hatalmas magyar hadsereg s ennek hét vezére lábai előtt. '-----------Az angol tapasz. Irta: Kroner Ede. Negyed századon át csak regényből ismertem a XIX. század divó szörnyetegét az „Idegesség“-et. Midőn szüntelen ama hiedelembem voltam, hogy csak a házsártos anyós képese nyavalya dugványait a türelmes vőbe sikeresen elültetni, soha nem is álmodtam, hogy a morózus és magával is meghasonlott tiszttárssali együttlét bénitólag hathat az emberi ideg- rendszerre. így járhattam meg magam is . . . — Yésztjósló környezetem —. gyöngéd — tanácsára határozatommá vált, hogy Budán letelepedett Ernő orvos barátomat fölkeresem. Kapott számos megbízással, útnak indultam. Fölkorbácsolt idegzettel elértem végre a központi pályaudvart. Itt vesztegelt a keleti express vonat lokomotivja is. Füsttel vegyest pöfékelte utolsó gőzpáráját. Oly szánalmat gerjesztő volt hallatott hangja, mint a Prodeálból tolonczolt gonosztevő lihegése. * * * Bérkocsiba ülve folytattam utamat egészségemet visszaadni hivatott orvosom lakására. Rendelő szobájában fogadott. Hintaszékben terpeszkedve és jövetelem czélját röviden körvonalozva, következő párbeszédbe mélyed- tünk. — Nem ért valami váratlan öröm vagy fájdalom ? — volt első kérdése. — Ha csak a jövőre kinézett anyósom halála nem rögtönzött egyet a kettő közül — volt bizalmas válaszom. — Nem ijedtél meg, avagy nem állsz-e folytonos izgalomban a netalán időközben elkövetett és leplezett gaztetted szinrekerülhetése feletti félelemben? — Ha ugyan a dobszóra nem, midőn vendéglős Béla barátunkon hitelezői elverték a port. — Nem buslakodol ? — Azt kivéve, hogy nősüléssel illene véget vetni megkedvelt legényéletemnek — nem. — Úgy látszik feslett, ledér életet folytatsz, sokat éjszakázól, dorbészolsz . . . mert nyúlt agy — medula oblongata — bántalmad erre enged következtetnem ! — Sokat alszom és jókat. Ét- és ittvágyam nemkülönben dohányzásom szabadalomra jogosítanak — volt mentő válaszom, még pedig talán jogosan a megilletődés hangján. Izgatottság vehetett erőt, szolgálatkész barátomon midőn villámgyors fordulattal kanállal mellettem termet és nyelével nyelvemet leszorítva, öklöndöző garatomból jósolt s bajomat nagy mérvű alkohol élvezetnek betudta. Összerezzentem, borzongás futott át végtagjaimon, midőn e század orvosi tudományát annyira fellendültnek láttam, hogy már a bárzsingból is lehet a gyomor tartalmára utalni. Nessze neked Röntgen! Miért késtél találmányoddal? Nem jöttem zavarba! — Iszom biz én is ha megszomjazom — mondám. Önelégült mosolylyal kísérten fejezte be kínos vizsgálásomat, és tudom is én, miféle bajt állapított meg. Vényt is irt, de azt — senkinek ártani nem akarva — elhallgatom. Tartalmával magam sem éltem soha. Érjék be t. olvasóim azzal, hogy Önöket ezúttal pusztán sorvasztó nyavalyámmal megismertetni szerencsés lehetek. Elvitázhatlan dolog az, hogy a kellemes perczek TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (27. sz.) es boldog pillanatok maradandóbb nyomot hagynak emlékezetünkben, mint a búval fűszerezett hosszabb időszakok . . . Nem csodálkozom tehát magam sem, hogy a magamra vállalt és elbeszélésem bevezetésében érintett megbízásaimnak csak a legkellemesebbjét őrizte meg számomra — emlékező tehetségem. Engedjék meg, kérem, hogy ezt elbeszélhessem. $ * Falun lakván, tiszttársam darázs derekú és tur- békolásomra visszabugó gerléje megbízott a higiénikus jellegű angoltapasznak beszerzésével. Örömmel vállalkoztam erre, mert nem lehetetlen, hogy közvetve befolytam rózsás ajakán támadt pörse- nésbe. Ügyeim végeztével az érdekelteket visszajöve- telemről értesítettem. Viszonlátásomra epekedő angyalom ablakából üdvözlőleg integetett vasparipámnak. Hogy őt láthassam, még azon este számoltam be küldetésemmel. A mily őszinte és romlatlan volt, úgy uralta is minden legkisebb öröm incidens. Most is megfeledkezett arról, hogy szigorú apja egészítette ki társaságunkat. Pillanat müve lehetett, hogy ideges gestussal zsebemhez kaptam. A kis bohó örömét leplezni nem tudva „Tapaszom“ felkiáltással magára vonta örege figyelmét, ki azóta árgus szemmel vizsgálta leánya zavartól piruló arczát. Vesztett fogadásomnak tüntetvén fel e dolgot, pár szóval nyélbe ütöttem a megkezdett társalgást. Imádottam lassú halványodásával hálálkodott. Vacsorára marasztottak. Sürgött forgott a ház nőnemű népe. Választottam is kileste a kedvező pillanatot, hogy próbára tehesse szépítő szerét. Öröm, zavar, sietség avagy együttesen eredmó- nyezték-e azt, hogy a tapasz mindkét oldalán megned- vesitve illesztett föl, már a múlt fedi . . . Az estebédet jóhangulat mellett költöttük el. Egész időn át gyönyörködtem a szájszél piros egén feltűnt üstökösben. Lakoma után ideálom a házi ur intésére azzal menesztetett a mellékszobába, hogy gondüző szerekről (szivarról) gondoskodjék. Ügyes fogással csibukjának szakértői megtömésére magam vállalkoztam. A házfő ajánlatomat puszta udvariasságból elfogadta. Varázsütésre letűntünk a láthatárról. Előzékenységem és a feletti hálaérzet — hogy az imént pillanatnyi zavarából kisegítettem — a leányka puha kacsóját meleg kézszoritásra ösztögélte, mialatt kökényszeme villamos szikrákat lövelt. Gondolkodásom pillanatát kihasználtam. A villamossággal telt „Leydeni“ palaczkot úgy sütöttem el, hogy keblemre ölelve . . . csókot nyomtam tapasszal bevont gömbjére — a hálás teremtés ajakára. Munkatársam zavara és kitérő tekintete alkalmatlannak bizonyult arra, hogy őt merészségemért egy másikkal legott megkövessem. Hogy késésünkkel a háziak figyelmét magunkra ne vonjuk, serényen láttunk munkánkhoz — Végeztünk — mondá, kis vártáivá. Hasonlag vélekedtem én is felvillanyozottan még mindig a mellékszobában. Benyitottunk. — Hol a flastromod — volt az öreg ur profán és dur hangzású kérdése. A meghökkent gyermek első pillanatra a tapasz átadójára nézett. A mentegetődzés torkára száradt, midőn apjáéhoz hasonló tapasztalatra jött s hasontudatra ébredt. Az észlelt hiányra figyelmessé tétetvén, önkénytelenül bajszomhoz kaptam, és . . . A házi ur „Davi“ lámpájaként világitó szeme félelmes lett. A csürés-csavarás meddőnek ígérkezett. . . . — Csakis a tisztelt tiszttárs és szives házi ur eddigi ellenkezésén szenvedett hajótörést boldogitó reményünk — szóltam én helyemről fölemelkedve . . . — Csakis őt szeretni és egyedül őt e rögös földi pályán boldogitó élettársnak vallhatni legforróbb óhajom — volt határozott közbevetése eddig szárnya- szegett galambomnak. 1 reményiem elég komoly incidensek megpuhi- tották a csökönyös apát, ki most már nem késett beleegyezésével.
