Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-06-20 / 25. szám
4 1897. junius 20. esetten fogok körülnézni az emberek között, mintha vesztőhelyre kisérnének. Mondja János, his, magának volt felesége, magának tudni kell: igy kínlódott az esküvő előtt maga is?. . . . Na ezt akartam kérdezni, erre feleljen . . . Most már látja, micsoda pipogya, gyáva ficzkó vagyok: feleljen hát őszintén, a hogy megígérte . . . — így voltam vele igenis, nagyságos ur, kimondom, mivelhogy őszinteséget ígértem. De azt is hozzáteszem, nem szívesen vallottam meg és szégyen- kezem miatta. — Ugye I Én is fogok ezért szégyenkezni, majd a mikor vége lesz az egész históriának. Pedig szeretném kikerülni; szeretném, ha nem volna okom semmi szégyenre . . . Maga ugye a násznép előtt ej no, hogy is mondjam csak! . . . — Fölsültem, oh nagyságos ur, borzasztóan fölsültem ! Az asszonyt sírva vittem haza a templomból és a templomban az emberek között haladva, véges végig egyéb megjegyzést se hallottunk, mint hogy: „ez aztán a finom gavallér!“ Máig se tudom, mit csináltam: senki se tudja megmondani mit csináltam és akkor mégis mindenki szidott, ostobának nézett. Szerettem volna kiugrani a násznép közül, fölpofozni egy pár majmot, aztán hazamenni egyedül, nyugodtan, békességben, mint hajdan, a mikor még nem kívánkoztam asszony után. — Köszönöm János. Csak ezt akartam tudni. Látja, mást nem kérdeztem volna meg, mivel szégyenlem az ostobaságot, — mert ez csak ostobaság nem egyéb, — habár hihetőleg sokan vagyunk ebben kollegák. Köszönöm, hogy őszintén felelt. Bizony nagyságos ur, vén fejjel csak megmosolyogjuk a fiatalkori botlásokat, de ezl az egyet szégyellem, pedig hát uram Isten, nem csináltam semmit. Hanem végtelenül bosszant, hogy én, a ki előre tanultam a tükör előtt, micsoda testtartással lépek az oltár elé, micsoda mozdulattal fogom a karomra fűzni a menyasszonyomat oly szörnyű csúfosan fölsültem! Nem mondtam volna el ezeket senkinek, a nagyságos urnák se, ha nem látnám, minő állapotban van. — És ezt a bajt nem lehet kikerülni? Ebben már előre bele kell törődni? — En ... én azt hiszem, egészben véve csak udvariatlan voltam a menyasszonyommal szemben. Tetszik tudni, nagyon szerettem őt, az a sok férfiszem, a mi akkor reátapadt, az izgatottság . . . hisz tetszik érteni engem, az ember nincs az olyasmihez hozzászokva . . . hát biz ón gondolom, egy kicsit heveskedtem s már a milyen vagyok talán durván fogtam karon őt, talán nagyon sebesen hurczoltam végig a templomon: mit tudom én ? csak hallottam, a mint az emberek mindenfelé morogták félig hangosan: „ez aztán a finom gavallér!“ . . . Mit tehetek én róla? Rég elfelejtettem, a mit a tükör előtt betanultam és csak azon igyekeztem, nagy dühösen a sok kiváncsi miatt, hogy mennél hamarább kijussak onnan. A menyasszonyomat megrikattam az esküvőnk napján és ez örök szemrehányás én előttem. — Elég! Csúffá tett! — Szerelmem bizonyítéka volt az is. A fiskális most komoly arczot vágott, mintha gondolkodnék valamin. — Öltözködjék fel! A segédjegyzőből lett színész gyorsan kiugrott ágyából s öt perez alatt már felöltözve volt. — Kiséljen el, folytatá a fiskális. Azzal mindketten megindultak, utczákon, tereken át a fiskális házáig. Borcsa kisasszony épen az udvaron volt, mikor apja és Szegfű Sándor beléptek. Most a fiskális kézen fogta Szegfűt s leánya elébe vezette. — Hát valóban nem tudsz élni nélküle? — Atyám! rebegé a leány. — S igazán szereted? — Örökre, atyám! — Jó, jó, menj hozzá! Magad leszel az oka mindennek. Egyik olyan, mint a másik, megérdem- litek egymást. — Atyám! szólt mindkettő könnyezve. Murvásy ügyvéd pedig csak nézte csöndesen,mily boldog ez a két teremtés, s szivében mintha valami megnyugodott, elcsendesedett volna. De mikor a két szerető lény hálálkodni kezdett, igy felelt az öreg: — Csak ne adnék olyan sokat a» tekintélyemre. Olajosy Géza pedig örült a dolog ily szerencsés kimenetelének, s örömének kifejezéséül odaígérte magát első vőfélynek. | — Köszönöm öregem. Látja, most legalább tudom, mi vár rám. Eddig csak. olyan homályos sejtelemmel éreztem, hogy valami baj fog érni okvetetlen de most már tudom, mi vár rám. Eddig csak olyan homályos sejtelemmel éreztem, hogy valami baj fog érni okvetetlen, de most már tudom, az a bámész tömeg hipnotizálni fog engem is és én, a mint maga jól mondta, el fogom veszíteni az eszemet. De nem ám a nagy öröm miatt, nem bizony! . . . Hátha mégis ki lehetne kerülni valamiképpen ? Mert igaza van, az a fölsülés örök időkre elegendő szemrehányás. Az asszony akármikor a szemem közé vághatja : „Még a templomból se léptünk ki, már is megaláztál !“ És igazat mondana. De az embereket nem lehet kizárni a templomból, fájdalom . . . Oh, megvan ! Mit gondol öregem, ha az ember valami kiválóan keserves, valami nagyon szomorú dologra gondol, vájjon akkor is látja-e a tömaget? Ha olyasmire gondol az ember, azt hiszem nem veszi tekintetbe a bámészkodókat, hanem komoly, méltóságos és már csupa szokásból megtartja a szertartásos modort és igy mentve vagyunk! . . . Nos öregem, mit szól hozzá ? — Hogy én mit szólok hozzá? Nagyságos ur, ha én akkor valami szomorú dologra gondoltam volna, igazság, nem heveskedtem volna, ... oh Istenem, a nagyságos ur kitalálta a módját! . . . — Ugye, hogy kitaláltam! Na már most csak valami szomorú, végtelenül szomorú dolgot kell találni, mert biz én a kiváncsiaknak a színét se akarom látni s nagyon komoly, nagyon szertartásos szeretnék lenni. Hadd örüljön a Gizuskám lelke. No öregem, a legszomorubb, a mi a világon van, micsoda? . . . — Talán a halál; a halálnál nem tudok keservesebbet mondani . . . Ha a koporsóra tetszik gondolni . . . — Nem nem, az nem használ semmit. Akkor a temetés jut az eszembe. A koporsó soha sincs egyedül, mindig van mellette valaki. A temetés sincs ember nélkül, már pedig ha az emberekre kezdek gondolni, körülnézek és ha egyszer körülnézek: a komolyságot okvetetlen elviszi az ördög. — Pedig annál szomorúbbat igazán nem tudok . . . — Hát a halál jó. Legyen a halál . . . ámde az nem a temetésen kezdődik . . . — Csakugyan a legszomorubb perczeket, még jóval előtte éljük. Ha például én a jövendőbe láttam volna a menyegzőm napján, vagyis ha akkor a bagolyra gondoltam volna, bizonyára nem követem el azt az ostobaságot . . . — A bagolyra ? ! . . . — Igen. Mikor a feleségem haldoklóit, két héttel előbb naponkint bagoly huhagott a háztetőn . . . — Ez az, ez az! Köszönöm János, köszönöm. A bagolyra fogok gondolni. Ez elég szomorú, nem juttatja eszembe az embereket és igy nagyban elősegíti a komolyságot. Köszönöm János. A bagolyra fogok tehát gondolni, azonban mégsem a huhogó bagolyra, mert az némileg borzalmas, hanem arra, a melyik déltájt csöndesen, komoran aluszik valamely düledező régi várrom tornyában . . . Köszönöm János, a maga baglya megmentette az esküvőm fényét, az én önuralmamat, a jövendő családi egyetértést ! Oh milyen kedves az a bagoly! . . . A hórihorgas, kopasz János csöndesen zokogni kezdett. Benedikty Béla. ____________tövisek.___________ A vizsgák és a ballet. Nekem úgy tetszik, hogy a héten kétféle gyermek-mutatvány volt városunkban, úgymint az iskolapadokban a vizsgák, a színpadon a ballet. Azt mondhatom, hogy a siker itt is, ott is bal lett! . . . S miért ? . . . Úristen, szabad-e ezt kérdenünk ? Hiszen könnyű belátni, hogy a bájos ballerinák (a nők iránti illem parancsolja, hogy először róluk szóljak !) minden nemes tüzük mellett is — mely művészi tánezuk közben a hevesen lüktető szerelmes fiatal szívből a parányi lábakba szökik — nem képesek kifejteni minden tökélyes terpszihorei művészetüket a mi kicsiny színpadunkon!.-..' Ha valaki, bizonyára egy ballerina jogosult amaz Archimédeszi szavakra: Dósz moj pu sztó! „Adj nekem olyan nagy, tágas szinpadot, mint aminők a mai közerkölcsi állapotok, — világ szerint, — adj nekem olyan nagy szinpadot, mint a m. kir. operaházé, hol művészete TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (25 sz.) magas fokán — kőszáli zergeként — ficzkándozó gyors lábaim tüneményes játékát kellőleg érvényesítsem, hol piczi lábaim tökélyes tánezugrásainak nem szab gyatra korlátokat a parányi tér: — majd megmutatom én, mi és ki az a ballerina! ... De igy! Zárd be szűk kalitkába a szabad fülemülét, fog-e énekelni ? Kényszeritsd kis színpadon tánczol'ni a ballerinát, fog-e igazán müvészkedni ? .... A mi a csalogánynak a szabad liget, a balzsamos levegő: az a ballerinának a nagy színpad, villany-fény, tapsvihar. Ez az éltetője. A taps megvolt nálunk is, csak a nagy színpad és a villanyfény hiányzott. Úgy kellett volna tenni, hogy a közönség ült volna a színpad helyére, a karzatra, az ablak fülkékbe, a kályhára és a ballerinák tánczoltak volna a nagyteremben : jó siker lett volna; igy: a siker bal lett! Most pedig szóljunk a vizsgákról. Rég bebizonyított tény, hogy a tanévzáró vizsgák csaknem fölösleges gyermek-mutatványok, minden haszon nélkül. Banális frázis: »Ha tanult a ggermek egész éven át lelkiismeretesen: akkor vizsga nélkül is tud; ha pedig nem tanult soha: akkor a vizsgán sem tud semmit!« Kinek jó, vagy kiért szükséges hát e szokott évi gyermek-mutatvány ? . . . A tanárért talán? . . . Hiszen az legjobban kiismerhette egy éven át tanítványai szorgalmát, tehetségét, tudományos haladását! . . . Még leginkább volna megokolt a vizsgatartás a szülőkért. De ezek meg nem igen járnak el a vizsgákra s különösen nálunk — majdnem 30 évi tapasztalatra hivatkozva mondhatom — oly mérhetlen nagy a semmivel meg nem okolható szülői közöny, nembánomság, hogy a vizsgák tartása igazán felesleges és nevetséges legtöbb esetben a vizsgabiztos és a szaktanár előtt. Persze a zárünnepély [egészen más! . . . Az mindig zsúfolt ház előtt foly le. Vannak érdekes és —■ a mi fő! — változatos részletei; Színpadi előadáshoz hasonló pompás csoportosítása ez ama szem-, fül- és sziv-csiklandozó kellemes dolgoknak, melyeket (a saját szemüvegén nézve) minden szereplő éretlen gyermek kedves szülője, a magas, sőt legmagasabb művészet tökélyes fokán állónak, csillogónak minősít. Hadd teljék benne örömük! ... Ki róná meg a szerető apát, anyát, a legmagasabb önző szerétéiért, mely ártatlan gyermekének éretlen produkezióit a művészet tökélyének magas nívójára helyezi s bennük gyönyörködik ? . . . De viszont, ki ne róná meg a szülőt, a ki csak a závizsgákon ragyog ott, a köz- vizsgákon pedig állandóan távollétével tündököl ? * Most veszem észre, hogy majdnem eltértem a szokott humoros alap-hangtól!...-. Vissza! . . , . Azt mondtam, hogy nálunk a ballet nem teljes sikere a kicsing színpad miatt vagyon. — Nos, a tanévzáró vizsgák eredménye országosan azért nem a legkellőbb, mert sok a tananyag, a mit a szegény tanulónak rövid idő alatt meg kell emészteni. — A báliéinál kicsiny a tér (-— nálunk! —) a hol a művészi láb mozoghat; az iskolákban pedig egy borzasztóan tág és széles mezeje áll a tanuló előtt a különféle tudományoknak s e széles mezőn, e nagy szinpadon, nem tudja magát kellőképp otthon találni a gyermek, az iiju, — a vizsgán hamar lámpa-lázt kap a fejében gőzölpő sok tudománytól. — Nagyobb szinpadot a ballerináknak, kevesebb tantárgyat a szegény diákoknak — s meg van oldva a gordiusi csomó! . . ; * Mert azt hiszem, hogy a siker érdekében diákjainknak is van szava ?! . . . Vájjon előbbvaló-e a láb, mint a fej ? — — A láb művészete, mint a fej tudománya? . . . Gyermek mutatvány — mint, mondám — mindakettő, de épp azért a fej — gyermekei, a tanulók, nem oly joggal kivánhatják-e a tudományok széles mezejének egy kissé összébb vonását, — mint a láb-gyermekei, a ballerinák, a vidéki szinpadok kitágítását ? ■— — — De igenis! így aztán lenne ideje a szegény diáknak a láb vagyis ballet-művészet avatottjait nézni, látni, tökélyes művészetükben gyönyörködni: de lenne szabad tere a szegény ballerinának is, hogy a fej-müvészet a tudomány avatott bajnokait, a fiatal diák-sereget a vidéken kellőképp megismerhesse — stb. * Bezárom czikkemet. — A ballet, egyáltalán a táncz, a nagyon ős-korból maradt ránk. Vannak a föld hátán pogány törzsek ma is, melyek tánczolva imádják istenüket. Nálunk sokan istenitik a tánezosokat! Már Sz. Dávid nem sokat ád a tánezra különben nem szólna igy a 29-ik zsoltárban: »Ugrándoznak borjú módra /«
