Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-01-17 / 3. szám
XXV. évfolyam. 3. szám. Szegzárd, 1897. január 17. TOLNAHEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre . . . . 6 frt — kr. Félévre ....................3 „ — „ Negy edévre .... I „ 50 * Egyes szára a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség: Bezerédj István-ütc.za 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Me gj e le n: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben S hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számittatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig ... 1 frt 87 kr. 100—200 2 „ 87 „ 200—300 r ... 3 r 87 „ minden további 100 szó 1 írttal több társadalom minden egyes tagjának részéről, a legkitűnőbb gondozásban részesüljenek. Csak egy körülményre tekintünk: városunk virágzása a mostani méretben lassú, olykor visszaeső, de mit haladna a városiasodás mes- gyéjén, ha a város hatóságát, lakosságát köz- gazdasági közvélemény irányítaná! Tudvalevő, hogy az állam most akar fölállítani egy uj dohánygyárat, egy angol konzorczium erős tőkével akarja Magyarországon a zöldség és gyümölcs konzerválás gyáriparát megteremteni, hiszem, ha városunkban gazdasági közvélemény lenne, akkor ma a mi városunkban minden közfórumon, privátéletben jelentékenyek és kis befolyással biró emberek azon tanakodnának, miként lehetne e gyári vállalkozásokat megnyerni városunknak? Városi hatóságainknak már kész propoziczióval kellene birniok arra, hogy lehetne ide édesgetni azokat a vállalatokat, mindenféle városi adó- kedvezményekkel és egyéb szubvencziókkal. így pedig — a mint mondani szokták — a kutya se beszél felőle! Hiszem, ha nálunk a közgazdasági törekvéseknek közvéleménye lenne, akkor a városi hatóság kényszerítve ennek hatalmas nyomásától, nem csak az önként kínálkozó gyári vállalatokat iparkodnék megszerezni és pl. a jelzett mozgalmakban már faktumok előtt állanánk, hanem állandó ügyeletben részesítené a közgazdasági élet tüneteit, hogy azt városunk javára értékesítse. Pl. permanens panasz, hogy közgazdasági életünknek egy nagy baja a waggon hiány. Tőkék mozognak, melyek elhelyezést keresnek a waggon-gyár részvénytársulatok alakítására, felbuzdulván azon sikereken, melyeket a magyar waggon gyártás felmutat. Mily szép teendő lenne a városi hatóságnak ügyet vetni a dologra s kibányászni az általános hajlandóságból a sikert? Korántsem akar ez megrovás lenni a városi magisztrátus iránt. Hiszen mi nagyon jól tudjuk, hogy az elöljáróságunk miért nem buzgólkodik ezen dolgokban. Mert úgy is hiába tenné. A hol közgazdasági közvélemény nincs, ott dísztelen halált hal minden közgazdasági vállalkozás. Hatóságunkat, melyet a bürokratikus tenni valók úgy is agyon nyomnak, elkedvetleníti az a rettenetes közöny, mely az ő közffazdasági inicziativáit kisérné s inkább O O nem áll vele elő, nehogy hiábavaló munkát cselekedjék. Mi is, — hogy őszintén szóljunk — meglehetős pesszimizmussal írjuk meg e czik- ket, hiszen miféle gyakorlati eredményt várhatunk e czikk révén, mikor nézetünk gyökerét nem a közvéleményből merítette, mely nálunk közgazdasági kérdések iránt abszolúte nincsen. Csakhogy a sajtó nem azon felfogást vallja és azt nem vallhatja, hogy csupán azon kérdések sajtóbeli lanszirozását kezdi, melyek sikerre vezetnek, a vásárhelyi szocziálistával tartunk, a ki a népgondolkozás sajátszerü Közgazdasági közvélemény. Hát ez mi? Egy uj uralkodó eszme a huszadik században és ezt a mi kis vidéki lapunknak kell inaugurálni, — fogja kérdezni az olvasó. És mindjárt kész is lesz a maga véleményével: „jaj kedves újságíró uram, sokáig fogja ön a tintába mártani a tollszárát, mig bennünket magyarokat, kik százados küzdelmek között tanultuk meg a gravaminális politikához ragaszkodni, a törvényhatósági köztermekben, a falun kupaktanácsbar* és a malom alatt.“ Az olvasó mindég szuverén hatalom s rendszerint igaza szokott lenni, most. tökéletes igazsága van, korszellemet megváltoztatni nem lehet és bár minden jel oda mutat, hogy a huszadik század a közgazdasági törekvések jegyében fog haladni, ma még politikai közvélemény van csak és ez is, mint minden haldokló intézmény — nagyon bágyadt. Mi lenne ebből az országból csakhamar, ha a mai politikai közvélemény helyett köz- gazdasági közérdeklődés teremtetnék, a welfek és ghibellinek párttusáit közgazdasági reformok váltanák fel. Hiszen talán nem kell hosszasabban ma- gyarázgatnunk, hogy mi a közgazdasági közvélemény alatt mit értünk? Értjük, hogy a társadalom minden rétegében megcsontosodott vélemények s felfogások legyenek arra nézve, hogy Magyarország fejlődése, virágzása, empo- riumainak szerzése, nemzeti czéljainak teljesülése függ attól, hogy a közgazdasági kérdések álladóan, megye, község részéről a TÁRCZA. Egy csiszolatlan irodalmi gyémánt. (Varga Mihály karczagi juhászról.) — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Valami tíz éve, hogy tollal keresem a kenyeremet. Sokat összeírtam ez alatt, de semmire se vagyok oly büszke, mint arra, hogy a magyar irodalom sorompói közzé én vezetek egy bámulatos, eredeti tehetséget, aki csak juhászember. Juhászember volt a karczagi rónán, de azért istentől való igaz poéta, olyan erős egyéniséggel, a mi csak a valódi tehetséget jellemzi. Varga Mihálynak hívták s költeményeit csak halála után ismeri meg a közönség. Mert mint a dallos pacsirta, ő sem a mások gyönyörködtetésére dalolt, de lelke kinjai enyhültek meg a dalban. Minden költeményét bánatos szivének panaszkodó hangulata teremti, minden költeményében őszintén és közvetetlenül, minden világfájdalom és szertelenség nélkül dalol, a mit bánatos szive átérez. Ha élete nem lett volna olyan szomorú, talán egy verset sem ir egy szép asszony, a kivel végzete megverte, Szendrey Klára kény szeri tetto, hogy dalban keseregje mindazt a bánatot, a mit a hangulat embere érez, ha hűtlen asszonynyal veri meg a teremtő. Költeményeit mindég a hűtlenért sovárgó lélek inspirálja; ime egyik szép verse: Kin az élet! — sérti lelkem A léhák beszéde, Az én éltem szebb jövőnek Nem néz már elébe. Régi boldog szerelmemnek Se hire, se hamva, Kit szerettem, annak szive Hozzám meg van halva. Nem jön vissza boldogságom Napsugaras fénye Mintha az én hús szivemnek Homályától félne. Lépten, nyomon keserűség, Bánat üldöz engem,. Mert látnom kell széjjel-szórva Ot édes gyermekem. De még nem ért a csüggedés Földre sújtó átka, Megtépdesett szerelmemnek Kinő még a szárnya! Reményt vesztett bus szivemben Meghal még a bánat Megmutatom, hogy nem leszek Csulja a világnak! Valóságos önéletrajz igaz bánattal, megható módon. Nem fitánoskodik, nem szertelenkedik s őszinteségével mégis megindít. Ilyen minden poémája, egyszerű, mint a bengecsegi róna mezei virága. S hangulatos, a minő illatos néhány mezei virág. Ez az egy. költemény minden olvasót megfogja győzni, hogy nem egy uj kasza-kapa- kerülő* klapanczia-gyártó Verái Jánossal gazdagodik a magyar költészet, de egy igaz tehetségű dalköltővel, kinek egyik-másik eszmegazdag és nagy formatökélylyel Írott verse szinte félelmetesen ébreszti a gyanút, hogy azt iskolai műveltség nélküli ember nem írhatta. E tekintetben legyen teljesen nyugodt a szives olvasó. A költő kéziratai nálam vannak. A kérges kezű ember egy maga csinálta, naplóba rótta össze öreg betűit, melynek tábláját a kis fia ABC-s könyve pótolta. E kéziratok megtekintése után, ha még hiteles tanuk nem is volnának, a kik a szomorusorsu juhász embert ismerték, mint Chilkó László körös- ladányi plébános, meglehetne állapítani, hogy semmi mistifikáczió nincs a dologban. Varga Mihály poéta tehetségének jelentkezése egyszerűen azt az örök igazságot igazolja, hogy a költő nem lesz, hanem születik. Bizonynyal érdekelheti a szives olvasót a nép- poeta története. Született Karczagon 1857. szept. 8-án Testvére Endre, mint jól tanuló fiú, a karczagi gym- náziumot végig járja s katona lesz. E körülményt azért említettük, mert honvédhadnagy korában öcs- csének, a ki paraszt sorban maradt, ő küldözi a magyar klasszikusokat, melyeknek hatása költeményein is látszik. 1879-ben oltárhoz vezetett egy egyszerű, de szép karczagi leányt, Szendrey Klárát, a kinek kikapós természete, hűtlensége az amúgy is érzékeny lelkületű embert végkép boldogtalanná teszi. Különösen, mikor az asszony elhagyja férjét s megtagadja gyermekét. Keserűsége rapszodikus módon villan föl költeményeiben /s egy szép versében nejét megátkozza.
