Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-05-09 / 19. szám
XXV. évfolyam. ±0. szám. Szegzárd, 1897. május 9. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó- egy e ne , a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. Előfizetési ár frt — kr. Egész évre .... Félévre.....................3 „ — | Negyedévre . ,. . . I „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények ihtézendők. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Me gj elen: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben | hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak. 100—200 200—300 Hiv. hirdetések: 100 szóig ... 1 frt 87 kr. 100 szó 2 „ 87 „ 3 „ 87 „ 1 írttal több A szegzárdi dalárda. A politikai élet ujabbkori tényezői, hogy a hazánk egyes vidékein lakó idegen ajkú nemzetiségek közt a magyar nyelv terjedésének útját egyengessék, felvették programm- jukba a dalárdák szervezését, mert tapasztalni volt alkalmuk, hogy semmi sem hat jobban a lélekre, mint a szívbe belopódzó édes dal. így lőttek magyar földön a daloskörök, melyek eddig csak a műveltség terjesztése és a lélek, szív és kedély nemesítése czéljából karoltattak fel, politikai eszközökké. Az országnak nevet és faji jelleget adó magyar nemzet mindenha nagy kedvelője volt a dalnak s igy nem csoda, miszerint az alkotmányos korszak bekövetkeztével minden jóravaló magyar város nagy áldozatokat hozott, azon czélból, hogy kebelében daloskört létesítsen. Boldogult Halász József „Tolnavármegye“ főszámvevőjének eszméje volt s ennek alapján én írtam meg a czikket, mely az országos magyar dalszövetség létesülésére az első lökést megadta s igy egyesült a magyar daloskörök tömege egy hatalmas testületté, hogy kultúrái és most már politikai küldetésének is annál jobban megfelelhessen. Sajátságos tünete azonban a daloskörök ujabbkori történetének, hogy egyes helyek, különösen azok, melyek tiszta magyar faj által lakvák, teljesen szakítottak a dal művelése iránt táplált korábbi rokonszenvükkel s a lelkesedés, a pártolás helyett a legkifejlettebb közöny az, mit a dalmivelő testületekkel szemben tanúsítanak. Ezen helyek közt kétségkívül első helyen áll. Tolnavármegye székhelye, Szegzárd. Hát biz furcsán hangzik, de kétségbevonhatlan, beigazolt, megváltozhatlan, szomorú valóság. S ez a Szegzárd ugyanaz, mely azelőtt, — tán mig hegyei édes nektárt termettek — oly mérvben kultiválta a magyar dalt, oly arányban rajongott az énekért, hogy itt még állást is, — természetesen ott, hol a közönségnek volt befolyása, csak az kaphatott, kit az Isten nem ugyan az ivásra, de az énekre alkalmas jó torokkal áldott meg. Most egy a régitől teljesen elütő, uj nemzedék szállta meg a társadalom minden rétegét, mely — bocsánatot kell kérnünk, hogy ezt nagy érdemnek nem tekintjük, — kétségbeejtőleg: józan. Ez a tulságig józan nemzedék rendkívüli rigorozitással mérlegeli, hogy a daltestület tagjai milyen társadalmi osztályhoz tartoznak, s kik azok, kik a rendezett dalestélyen megjelenni szoktak? s a mint megállapítható, hogy az a társaság bizony olyan, melyet azzal az utálatos szóval szoktak megjelelni: kevert, akkor indíttatva érzi magát távollétével tündökölni. Az a régi nemzedék, mely csak a dalt szerette, az nem mérlegelt ilyen módon, hanem ment oda, tekintet nélkül a szereplőkre, a hol azt hallhatta. Azután még merje valaki állítani, hogy ez a mi felvilágosult tizenkilenczedik századunk a demokraczia korszaka! Ellenkezőleg soha az arisztokratikus érzelem oly mérvben nem uralta a kedélyeket, mint a haladás (?) ezen éveiben. Ily viszonyok közt azután nem csoda, ha a szegzárdi daloskör múlt vasárnapi közgyűlésén az elnök konstatálni volt kénytelen, hogy annak a korábbi időkben dédelgetett testületnek összes vagyona négy elsőrendű kitüntetés: két ezüst billikom, egy ezüst koszorú, s egy elsőosztályu okmány; ezenkívül pedig nehány száz frt váltóadósság! Pedig a daltestület, a legilletékesebb forum előtt, az országos dalárszövetség versenyein, ötször mutatta be magát s négy Ízben elsőrendű verseny díjjal koszoruzottan tért visz- sza s igy az sem lehet mentség, hogy a pártolást meg nem érdemelné. Szathmár városa, mely a mienkkel egy magaslaton álló daloskörrel bir, olyan pártolásban részesíti azt, hogy a testület 8000 frt tőkével rendelkezik. Boldog Isten! mikor fog ez nálunk bekövetkezni? Bizton felelhetünk a kérdésre: soha! Minden fa a maga sajátságából eredő gyümölcsöt termi. Szathmár a dal hazája, ott megvan a kellő pártolás. Szegzárd nem az többé, ne várjunk tőle természetellenes dolgot. De annak a kisded csoportnak, mely még a régi hagyomány édes-keserű emlékeiből táplálkozik, azért szilárdan, megingathat- lanul ki kell tartani. TARCZA. Az ember szív ... — Friedrich Bückert. — Az ember szív minden húrját Érinteni ha akarod: Ne az öröm hangját keresd. De halld a szív mint háborog. Sokra akadsz, ki e földön Nem élvezett még örömet, De egyre se, ki keblében Halk fájdalmat nem rejteget. Rád gondolok . . . — Julius Sturm. — Rád gondolok s ajkam hálát rebeg, A mért szendén reám ragyog szemed, Tekinteted mondja, miként szeretsz S öröm neked, hogy az enyém lehetsz. S mivel éj- s nappalon gondolkozom; Ébren vagyok bár, avagy álmodom Lelkem előtt lebeg kedves képed: Egész éltem imádság lesz érted. Mi oly erővel vonz feléd .. . — Maximilian Bem. — Mi oly erővel vonz feléd Nem ragyogó aranyhajad, Nem a szemek büvereje. Nem az istennői alak. Mi oly erővel vont feléd Hangod komoly csengése volt, Mely mint a csalogány dala Életunt szivemig hatolt. Arczodnak halványsága volt, r És egy titkon ejtett könycsepp Mely megsúgta, hogy szivedben Névtelen bú vonula meg. Heczler Gyula. Az én májusfám. — Tréfás történet. — _ A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Sz oczialdemokrata nem vagyok, radikális elveket nem vallók, a más vagyonára nem vágyom, Her- czeg Eszterházyére azért, mert nagy dominiuma van, a helybeli kántor uréra azért, mert nincs oly nagy vagyona, mint herczeg Eszterházynak. Báró Bánfíyt a miniszterelnöki bársonyszékből kidurni nem akarom, a főispáni méltóságot nem irigylem; egyszóval a mint ezekből is látható, nagyon kevéssel megelégedő szelid, békés természetű ember vagyok. Daczára azonban ezen báránytermészetemnek, vagy ha jobban tetszik: birkatürelmemnek, f. hó 1-én majdnem oroszlánná változtam, kicsibe múlt, hogy N . . . községnek szolgaszemélyzetét: rendőrt, dobost, kisbirót, össze nem kaszaboltam; a körorvos urat pedig páros viadalban egyik fülére meg nem kisebbítettem. Az eset igy esett. Nem kerülgetem, mint macska a forró kását, hanem kirukkolok vele egyenesen és őszintén megvallom, hogy halálosan szerelmes voltam a fenntisztelt N . . . község jegyzőjének 16 éves gyönyörű szép leányába. De hát az a göndör szőke haj, azok a nagy fekete szemek, az a halvány, tejben, úszó rózsájával, azok a cseresznye ajkak, azok a gömbölyű hókeblek, kit ne hódítottak volna meg. Az én eszemet legalább úgy elvették és oly szerelemre gyulasztottak, hogy ahhoz az Aetna és a Vezúv tüzkebele egy jégverem fagyos belseje. Ez isszonyu nagyszerelmemet, egy szép tavaszi napon, hősies szavalattal tudomására is hoztam ideálomnak, melyre ő megijedve, arra figyelmeztetett, hogy e dolgot a mama előtt el ne áruljam, ki minden kegyét arra a ragyásképü 3X-en túllévő, de irt fertálylyal (nem a fejében) biró körorvosra pazarolja csak. Titokban is tartottam szerelmemet. Április 30-án azonban azon gondolatom támadt, hogyha május elsejére virradóra egy díszes májusfával lepem is meg az én angyalomat, még azzal semmi nagy bűnt nem fogok elkövetni, mindössze is, ha világosságra jönne, csak a doktor ur lenne egy kissé féltékenyebb, ki a déli gyümölcsök, kék és piros szallagok összevarrá- sából — minek szemtanúja volt, — aligha alaposan nem kezdte gyanítani szándékomat. A gondolatot
