Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-05-02 / 18. szám
1897. május 2. 3 — Nincs szebb a házaséletnél .... A doktor ur malagát vett tányérjába és megint csak bólintott egyet. A mama egy merész stratégiai mozdulattal a támadást a túlsó szárnyra terelte. — Kedves egy leányka az én Lizikém. A doktor urnák a szája malagával volt tömve, azért hát csak úgy mormogta: — Óh, nagyon! — Es szép is! — Biztositom Nagysád! — Tud főzni! . . , — Nem mon .... — Himez és varr. — Nagysze . . . — Zongorázik. — Hallat . . . — Német, franczia perfekt . . . — Kollosz . . . — Mesés staffirungja van! . . . — No ez . . . — 0 maga készítette az utolsó darabig! — Mesés! Most betoppant a Lizike és a csatározásnak vége szakadt. • A mama diadaltól sugárzó arczczal nyújtotta kezét a doktor urnák. Az úgynevezett kezdet nehézségein már túl voltak, most már a papa veheti át a csatározást . . . A doktor ur pedig a következő levelet adta föl még tegnap este a postára. „Kedves kis feleségem! Tudatlak, hogy igen kedves városka ez, a hol igen jól fogod magad érezni. Engem majd tejbe-vajba fürösztenek. Annyi felé hivnak, hogy majd ketté szakadok. Csak kellő lakást tudnék már találni. De az is meg lesz nehány nap múlva és akkor költözhetünk. Ezerszer csókol a te hü doktorod. Névaláírás.“ Utóiradtnak még e sorok irója megjegyzi, hogy a doktor még most se talált lakást, de már nem sokáig keresheti, mert a Lizike mamája mintha összeférhetetlennek találná a sok uzsonnát és azt, hogy még nem nyilatkozott a — doktor. Elvitte a sírba. A koporsót most teszik a halottas kocsira, aztán megindul lassan a gyászmenet, a sok nép kíséretével, a temető felé. Szegény ifjút, a ki csak ismerte, megsiratta és eljött a temetésére elkísérni odáig ahonnét még nem jött vissza senki. Az utcza egy emeletes háza ablakából szép fiatal női fejek, csinos női arczok kandikálnak ki. Ok is a halottas menetet nézik. Ahova annyi ember összegyűl, az rendesen érdekes szokott lenni. A leányok' pedig kiváncsiak. Aztán meg a temetésen nemcsak koporsót lát az ember! A második fórumot az „Ifjúsági Lapok“ képezték, a melyek udvariasan, de következetesen visszautasították. Ez igen fájt az Ilonka érzékeny szivének, de nem riasztotta vissza az írástól. Szentül megvolt győződve, hogy Budapesten félnek a konkurencziától. És irt tovább. Minden mukájában kisebb, de nagyobb eltérések nélkül semmiesetre, az aetherikus leány szerelemre gyuladása képezte a főmozzanatot. Csak a haj, szem és a kastély helye és építési stylja változott, mert az természetes, hogy az ő elbeszéléseinek színhelye csak kastély lehetett. (Boldog teremtés! én még sohasem láttam egy kastély belsejét.) A végén persze mindég egymáséi lettek. Egyszer aztán Ilonka regénybe fogott. Azzal biztatott: két kötetes lesz. Singer és Wolfner volt kiszemelve kiadónak. Én magamat illetéktelennek jelentettem ki jó előre a kritikusi tisztet illetőleg. Csakhogy felsültem evvel a fogással. Ilonka nem engedte el a tortúrát. És kikötöttem, hogy fejezetenkint fogjuk olvasni. Maródit jelntettem: nem használt. Elvárt, mig a „rosszullét“ elmúlik, ájulás, őijöngési rohamok sem segítettek utóbb. Az ifjúsági lapoknál nem mert ezzel kopogtatni. A könyvkiadónak tett ajánlatára ez igen hidegen, azaz sehogysem felelt. így hát elhatározta Ilonka, hogy előfizetés utján fogja regényét kiadni. Hiába igyekeztem erről a szándékáról lebeszélni, ő minden áron nyomtatásban akarta müvét látni. Hiába mondtam már most, hogy ő nem képes regényt írni, hogy fiatalsága, tapasztalatlansága folyton csak lehetetlen alakokat teremt. Julia volt az a bogárhaju nő ott az ablakban az ő barátnőivel. Julia, az a büszke szépség, kinek nemcsak a kisváros, de a messze vidék ifjai is udvarolnak, aki meg olyan könnyen, olyan csábosán tud nevetni, a szivekkel elbánni. Hiszen ha egyiket összedulta is, ott nyújtja át a másik az övét, hogy aztán utóbb azzal is úgy bánjék. A harangok tompa zúgásába olyan kísértetiesen vegyül bele a tova nyargaló sebes szél, mely meg- megtépdeste az utczasoron a már elvonuló fáklyák lobogva égő lángjait. Azok a fiatal lányok alig győznek megjegyzéseket tenni a menet körül felbukkanó ismerőseikre. De midőn a virágokkal megrakott egyszerű koporsó ér a ház elé, elnémul az ajak, megakad a csevegés. Hiába! Olyan különös hatással van a koporsó minden emberre. — Kár érte — szakitá meg egyik a csendet — ilyen fiatalon! — Szelíd jó fiú volt — mond a másik. Mert hiszen nagyon jó szivük van a leányoknak. Hamar sírnak, csak olyan könnyen ne felejtenének ! . . . Mindegyiknek volt szánó szava. Julia hallgatott. Talán ő sem gondolta, ő sem akarta, de tekintete mereven oda volt szegezve arra a fakoporsóra, lelke pedig önfeledten visszaszállt azokra az édes gyermekálmokba, amikor a szív . . . Julia észre vette, hogy csak egyedül neki nem volt megjegyzése. Talán fel is tűnt a többieknek. Sietett is helyre hozni a hibát. Oda mosolygott barátnői arczába, mintha azok bohóságait akarná nevetni. Pedig dehogy is.. Mást akart azzal — eltakarni, Neki dobbant úgy meg a szive, nem azoknak, mikor azt a fakoporsót meglátta s aztán azokra a bolondos gyermekálmokra gondolt! — Gyermekálom, első szerelem! . . . A leányok tovább csevegtek. Julia szeme ismét ott akadt meg a koporsón. Lelke megint visszaszállt azokba az órákba, mikor még nem gondolta azt, hogy aki gazdag, annak nem szabad szegényt szeretni! Most érezte csak Julia, hogy ő azt az ifjút, ki neki legelső álma volt, egykor mily igazán szerette! Az ifjú tanulmányainak folytatása végett a fővárosba ment. Mikor vissza jött, elment Júliához, hogy elmondja újból, mily igazán szereti. S porba hullt előtte, kezeit könyekkel áztatá: de akkor már ő nem ismerte meg, — elfeledte. A kis lányból nagy, ünnepelt szépség lett, kinek előkelő urak udvaroltak. — Udvarolt egykor neked is — ugye Júliám ? — szólt az egyik csacska. Az a büszke fő „igent“ bólintott. — Micsoda betegség vitte a sirba ily ifjan ? — kérdé a másik. A többiek találgatták . . . Julia tudott volna legtöbbet mondani. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (18. sz.) ____ ő erősen bízott magában és ezen autosuggesezió elnémított minden más szózatot. Ekkor valami eszembe jutott. — Jól van hát Ilonkám, kiadjuk, de előbb győződjünk meg, maga is, én is, arról, hogy milyen hatással van a regény az elfogulatlan olvasóra, ki a szerzőt nem ismeri és igy a regény közvetlen'hatása alatt áll. Én hát a jövő csütörtökön — a zsu- ron — fel fogom olvasni. A szerző, az valami fővárosi nagyság; gyanúsíthatják Beniczkinét, Gyar- mathynét, Tutsek Annát. Már ebbe Ilonka is beleegyezett. Bizalmas embereimet mindenre előkészítettem. Az én Ilonám olyan lámpalázt érzett, mint mikor a színi tanoda lép fel először a nemzetiben. Délután szép számmal gyűltek vendégeim theára. Fontoskodva vettem elő a kéziratot. Kitünően volt az ármány szervezve. Nehány lapot egész komolyan végighallgattak. A frázisoknál mosolyogtak, a hol pedig sírni kellett volna, nevettek. Minél tovább olvastam, annál tragikusabban fejlődtek a jellemek, annál jobban nevettek. — De tisztelt vendégeim, ez nem humoreszk, csalódnak. Az ön nevetésük a legkeserübb irónia. Erre aztán olyan hahota támadt, hogy kénytelen voltam az olvasást félbe szakítani. Ilonkára tekintettem. Megbtinhüdött valamennyi megirt és megírandó regényeiért. Felhagytam tehát a kegyetlen játékkal. Ilonka migrént kapott, mint hősnője és hazament. Azóta nem ir regényeket. Minerva. A gyászkiséret messze halad, talán már azt a szegény iljut le is tették a hideg földbe. A leányok visszavonultak az ablaktól. Julia zongorához ült és egy bus dalt kezdett játszani. Olyan mélabusan, olyan bánatosan szóltak a hangok . . . Nem bírta tovább, apró ujjai alá estek a billentyűkről s megszakadt a kis dal. Oda szaladt az ablakhoz, a függönyök mögé | fürtös szép fejét kezeibe hajtá s keservesen zokogott. — Megállj átok! Megyek ... én is elkísérem . . . És rohant le a lépcsőkön. Szegény Julia, megőrült. Kiss Béla István. ________TÖVISEK. A rózsákról. Üdvözöllek szép május! — évnek legszebb hónapja — üdvözöllek nem elbűvölő csalogány-dallal, nem »Szegzárdi tűzoltói zenekar« szép zenéjével, nem, mégcsak a most oly szomorú »Csörgetég«-tó millió békáinak esténként hozzám felhangzó monoton és mégis oly kedves — mert meleg időt jelző — kuruttyolásával sem, — hanem igenis üdvözöllek egy szokott, unalmas, száraz czikkel, melynek még a czime is „Tövis.“ No igen, csakhogy, mig a rózsáról szedhetünk tövist: fordítva nem lehet! Nos, mikor az én mostani töviseim rózsákat teremnek : csudát csinálok óh szép Május, a té kedvedért, daczára, hogy nem vagyok se csalogány, se tüzoltó-zenekari-tag, sem csörgetégi béka, csak egy vén és kopott tövisiró! . . . # Tehát, miként a nagy Kazinczy sírkövén (Széphalmon) ott ragyog az örökszép felirat: »Rózsát hozzon a vad folyondár, Mely e mohos sírkőre foly« — hadd legyenek ez egyszer, kivénülő töviseimnek is májusi fiatal rózsái! . . . Beszéljünk a rózsákról! — — — * Mikor ama legnagyobb kertész, a felséges Úristen, elrendezte a »Paradicsom-kertjét« s minden gyönyört, minden élvezetet oda ültetett az „Éden11 termékeny talajába, hogy — ha mi késő utódok nem tudunk is lenni boldogok egészen, igazán, sohasem — legalább az ö szent kezének első remekei, ős- szüleink legyenek ama »protekczionsz-kind«-ék, kiknek zavaratlan boldogság jut osztályrészükül: én azt hiszem, hogy már eme legfelségesebb mü-kertészi remek alkotás alkalmával, éltek ős-szüléink nemcsak az almával, hanem Éva anyánk szent, szűz mosolyára kivirult az Éden minden szép virága, — kik azonnal összesúgtak a szellővel és bölcs végzéseket liozának nagy bőven. Lázasan pihegett illatos kebelük, millió gondtól főtt gyöngyharmatos fejük, kivált azon pontnál, hogy kit válasszanak egyszer- s mindenkorra virágkirálynénak ! . . . Bábeli zavar lett, mert mindenik vágya, ékes hivatalra, díszes méltóságra, — röstelte a dolgot a tündéri Éden s busán súgták fái virág-nyelven: »Szégyen /«-------Mig nem egyszer, mikor a perez ép pen kellő, — »örökre itt hagylak /« — mond a játszi szellő — s a kicsiny virágok keble sóhajt ; »jó! — — hát, tegyük királynőnek örökre a rózsát !« # És a rózsa azóta mindig a virágok királynője. Lemondhat a trónról Milán, görög-tüz mellett rendezhet fényes visszavonulást György Athénben, — megölhetik a hatalmas Julius Cézárt, — Szent-Ilona szigetére száműzhetik Napóleont, — orozva agyon dynamit-bombázhatják a muszka Sándor czárt — és igy tovább, tovább, mint a történelem fekete fonalán sok uralkodó gyász esete fényesen igazolja —; de a »Rózsa« most is ott ül királynői trónján, hova Isten keze és a demokratikus érzelmű virágok ezreinek alkotmányos szavazata helyezé! tehát ő az egyedüli, legrégibb uralkodó a földtekén, kinek koronája már a boldog Éden suttogó lombjai, nyíló virágai között nyerte örök fényét a felséges Nap-királytól, — kinek trónja örök és ingathatatlan, mint Báró Bánffy kormányelnöksége! . . . * Nagy kár, hogy az emberek, kik nemcsak vagyon-, hanem czim-irigyek is, többféle rózsát fundáltak ki, csak azért, hogy annak az egynek, az igazi' rózsának, ne legyen meg a méltó királynői ' dicsősége! (Megosztott hivatal, kevesebb fizetés!) Ma
