Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1896-04-05 / 14. szám

érdekesek azok, melyeken huszárjaink a lovaglás művészetébe beavatva lesznek. Ezeken a huszár-élet kevésbbé kellemes mozzanatai vannak bemutatva. A huszár és ló t. i. két különböző dolog s igazolva ta­láljuk ezt. ama gyakori nézeteltérésekben, a melyek e kettő között a lovardában igen gyakran felmerülni szoktak. De még inkább a midőn e nézeteltéresek, ama szokatlan megoldása tárul szemeink elé, a midón a lovas nem valami irigylendő daliás poziczióban a lovarda egyik szegletében találja magát, a mig a ló a másik szögletben prüszkölve élvezi a boldog szabad ság múlandó pillanatát. A képsorozat második csoportjában, mely hon­védgyalogságunk és lovasságunk külső szolgálatát tárja elénk, mindenütt a háború eshetőségei szolgálnak alapul és ezek a képek híven tükrözik vissza, hogy honvédségünk miként lesz tulaj donképeni hivrtására: a háborúra előkészítve. Az egyik képen honvédgyalogságunk támadásra előnyomul, majd egy másikon egy magaslatot tartanak megszállva. Több képen a tábori élet élénk, festőies és vál­tozatos mozzanatai vannak ábrázolva. Szemeink elé tárul e képeken, hogy a harczmező miként változik át a katona otthonává. A tájékot az apró sátrak tömkelegé lepi el, a melyek körül katonáink sürü csoportot képeznek. De nemcsak a honvédgyalogság és lovasság van a képeken bemutatva, hanem megtaláljuk egy hosszú képsorozaton csendőrségünket és a honvédség összes intézeteit is. A képek mindenikét felemlíteni nem volna lehetséges, miután több száz kép- van hivatva arra, hogy az érdeklődő közönséget a katona­élet minden fázisába beavassa. Hazánkban a hadsereg iránt való érdeklődés távolról sem oly nagy, mint Európa nyugoti államai­ban, a hol a katonai élet egyes mozzanatait a képes újságokban napról-napra megörökítve látjuk. Talán ezek a képek fokozni fogják a nagy közönségben a honvédségünk iránt való érdeklődést és művésze­inknek is bő anyagot adnak jövendőbeli alkotásaik számára. Élet. hylosophiai értekezés. — „ri életet vizsgáljuk, és annak külön- it megfigyeljük, azt látjuk, hogy ezek bizonyos ten.mietben megegyeznek egymással. Az em­beri életben, bizonyos kor, egy és ugyan azon időben megegyező különböző személyeknél; de viszont van olyan idő is, mely eltérő, uj irányt, uj eszmét, uj czélt iparkodik elérni. Valamint a tengeren menő hajó, melyet az ár, majd előre, majd hátra vet, iparkodik a résparthoz jutni; úgy az emberi életben is van egy eszme, egy idea, melyet az ember minden erejét meg­feszítve iparkodik elérni. De ezen eszme, ezen czél némelyeknél megegyező, némelyeknél nem. Vannak sokan, kik nem a jelen életben vélik czéljaikat, boldogságukat elérni, kik a jelen kor örö­mét, kincsét, félre téve teljes önmegtagadásban töl­tik napjaikat. Elhagyják szüleiket, rokonaikat, jóba­rátaikat, mert az ő véleményeik szerint csak egy az igazán bnldogító, s ez a — hit. — Szülő, rokon, jó­barát, testvér, vagyon csak az időtől, a sors kegyel­métől függ, ellenben a hit, a tulvilági boldogság vál­tozatlan és örök .... Számos embert láttam, kik a földi vagyonban a pénzben vélik az emberi élet örömét, ezt iparkodik sok megszerezni, félre téve mindent, éjjel, nappal, küzdve, fáradozva, csak hogy a legnagyobb boldogságát a pénzt, a vagyont, a birtokot magának megszerez­hesse. Előtte nem létezik sem hit, sem az emberi társadalomtól megszabott törvény sem barát, sem test­vér, vagy rokon, sem egy — az ember mindene, va­lóban a legnagyobb kincs a — becsület. Es ha a társadalmat megvizsgáljuk, e véleményt látjnk leginkább elterjedve. Abba a gyermekbe, ki még csak szüleit és némely rokonát ismeri, már bele van oltva az önzés. Azt hiszi a mai gyarló. népség, ha pénze van, akkor mindene van | mert a pénz adja, véleményök szerint a vagyont, a vagyon a tekintélyt, a tekintély a hírnevet, a hírnév pedig a dicsőséget. Hírnév! és Dicsőség ! ! ! I pedig a legnagyobb babér mit ember elérhet .... S a társadalomban hányán vannak, kik ez irányt követik ? ! Vannak mások, kik a társadalmat ujitni, javitni akarják, különböző nézetekkel állanak elő, hangoz­tatják uj eszméiket, pártot iparkodnak maguknak gyűjteni hangoztatva : „Minden rossz, ami régi“ . . . javitni kell a bajokon, meg kell ujitni a társadalmi törvényeket, uj rendszert kell behozni. _6 _____________________ De csak figyeljük meg jobban eme ujitok be­szédét és látni fogjuk, hogy eme gyönyörű eszmek alatt, mely első pillanatra valóban kiválónak, jónak látszik, egy rut, piszkos dolog lappang s ez az —j önzés . . . Egy más csoport egyedül a becsületben, a ba­ráti szeretetben véli boldogságát elérni! mások az alattomosság, az alázatosság köntösége burkolodva iparkodnak embertársai, helyesebben mondva felsőbb ranguak kegyét megnyerni; s tőlük ha egy jó, egy barátságos pillantást kapnak, örömtől kipirult arczczal, megelégedve távoznak, mert elérték boldogságukat... Ezen eszmék vannak leginkább elterjedve a társada­lomban és sajnos — egyenlő módon. Mint a széltől felkavart por felleg, úgy árasztja ez is el a föld minden pontját. Egyesek menekülni akarnak ezen uj eszméktől, majd mások rajongva egyiket úgy mint a másikat egy aránt követik; s ha tulságba menve tőle a végromlás szélére jutnak, nincs hova lehajtsák fejőket, nincs egy vigasztaló szó, mely őket vissza tartaná a végzetes tettől, s egy golyó véget vett életűknek . . . Másoknak ideiglenesen a sors annyira kedvez, hogy a boldogság arany bölcsőjében gondolják ma­gukat ringatni, kicsapongásba mennek s ha a sors kereke fordul, rosszabb helyzetbe jutnak, előbbi tet­tüket követve elfecsérlik vagyonukat, az emberiség salakjává, a rútság, piszkosság, becstelenség legmé­lyebb fokára sülyednek. Hány család ment már igy tönkre ? ! hány azelőtt gazdagnak egy falat betevő kenyere sem volt, hány anya látta a becstelenségbe elsülyedő fiát a vérpadon kimúlni, hány azelőtt kiváló férfiút a börtön nedves gőze sorvasztott meg! | . . . Lépten nyomon találkozunk a bűn minden ne­mével ! S eme küzdés, eme fáradozás, a patakzó vér, az örökös fogság, mind egy elérhetetlen, egy csalé- kony árnyért, egy képzelt fogalomért a — boldog­ságért van. Mely az ő díszében, az ő valóságában folyton az ember előtt jár, azt vezeti mindenen ke­resztül. Hasonló az ember árnyékához, mely mindég az ember előtt jár, de utolérni nem lehet. S e csa- lékony árny miben létét az emberiség nem látja. Egyeseket csókjaival halmoz el, másokat az örök enyészetbe sülyeszt ....... Szakách Iván. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A szép török leány. Irta: BÁRTFAI JÁNOS. 2) III. Reggelre az ég kiderült, a nap szerte szórta száritó sugarait a nedves földön, a fák gályái, a vi­rágok felemelték lankadt fejeiket. Fényes ünnepi nép tolongott ki a templomból az esőtől tisztára mosott utczára. Midőn már a nép zöme kitódult, a szép török leány is, kinek keblén akkor is ott simult az elmaradhatatlan fehér rózsa, kilépett padjából. Amint az ajtó előtti szentelt víz­tartóhoz ért, egy halvány arczu ifjú, kinek ép oly rózsája volt, előtte hintett magára keresztet, mintha csak neki szólt volna a keresztvetés. Egész utón hazáig a halvány arczu ifjúra gondolt. Valami ismeretlen érzelem gondolatait mindig hozzá kergették, napokig előtte volt a halvány ifjú alakja, ki előtte keresztet vetett, kinek fehér rózsája oly kü­lönösen oda vonta figyelmét; ábrándjai közt őt kér­dezték gondolatai szüntelen: — Miért oly halvány arczod? fel tudnám-e egyetlen szavammal pirositani ? hol vetted a fehér rózsát, mely az enyimének párja ? vájjon megölelnél-e, ha arra a hervadó rózsára kényeket hintenék | sze­retsz-e ? A szép török leány megszerette a halvány árczu ifjút s a szerelem kedélyében sokat változtatott, nem vágyódott társaságba, szive érzelmeivel eléggé el volt foglalva, boldogságot lelt ideális szerelmében, édes búval lemondott mindenről, hogy szivéért szivének élhessen s reményei, hogy az az ifjú viszont szereti magányát kedvessé tették. Egy este sokáig nem tudott elaludni, vágyai, mik szivéből fakadtak s lelkét eltöltötték, nem hagyták testét pihenni, beszélni akart az ifjúval. Oda húzódott ablaka salui mögé s szívta a hűvös esti levegőt I élénk szemeivel a sötétben kutatott, mint aki valamit keres. Rövid idő múlva lassú léptek hangzottak az utczáról, a leány a tétovázó lépésekre figyelt: az ablakhoz valaki lábujjhegyen közeledett; itt megállt; a leány kissé félre húzódott a saluktól s figyelte a I sötét alakot. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (14. sz.) — ő az s megint rózsát hoz — súgta magában, mire egy rózsa hullt be ablakára. * — Köszönöm — súgta a lányka a salun át. Az alak, ki férfi Volt, visszarettent 1 hebegve mondott néhány értheten szót. — Lépjen közelebb — szólt a szép török leány félénk, remegő hangon, mely elárulta, hogy szere­lemből szólt. — Mondja uram, ön tesz ablakomba titkon minden este egy fehér rózsát ? A férfi nem felelt. — Hallgat? tehát igen. Szerelemből teszi azt? — Bocsáss meg érte, hisz nem tehetek róla, mert nagyon szeretlek. — Ha szavai őszinték, boldog vágyók; ne ítél­jen el uram, hogy ilyenkor ily hamar nyilatkoztam, majd mindjárt megért mindent. En önt szeretem, mióta a templomban a szentelt viz előtt sokat mondó halvány arczát megláttam. — Kisasszony téved Szólt az ifjú, — Nem, nem tévedhetek, álmomban őt látom, ébren róla álmodom, szivem minden dobbanása azt mondja, hogy szeretem. — Örülök és boldog vagyok, hogy egy gondo­latunk, egy érzelmünk van. — Esküdjék meg, hogy szeret híven végtelenül. — Esküszöm. — Most figyeljen reám; holnap elutazom messze lakó szüléimhez, nevelő szüleim majd megmondják hova, jöjjön el hozzájuk gyakran, én mindent kiesz- közlök náluk s tudósítson engemet nevelő szüleim utján. Én bízom szerelmében és hűségében, mert eddigi gyengéd figyelmessége leigszebb bizonyíték ártatlan és mély szerelmének. Most megértett, hogy miért vártam ablakomnál s miért beszéltem oly hamar sze­relemről; ki tudja, ha most' távozom, talán elfeled engem vagy viszont se láthattam volna többé. El jár-e majd nevelő szüléimhez s tudósit-e magáról? (Folyt, köv.) ________TÖVISEK. A húsvéti piros tojásokról. A ki ismeri a húsvéti piros tojások divatba jö- vése történetét, annak erről beszélnem unalmas és fölösleges; a ki pedig nem ismeri, annak bő beszéd, sok magyarázat kellene, mit világ-lapunk szűk tere nem enged meg, még nekem se, a ki e lapnál oly szabadalmas vagyok, mint Jilk ur az Auer-féle villany utánzó lámpáknál! (Ebben a lámpában főfaktor: az azbesz! Kinek ez nem árága]: ilyen lámpát az vesz! Szintigy Töviseim szellemi világa Sokaknak szemróntó, sokaknak meg drága! No mert — más mondja ezt már régóta, nem én Hogy ütöm a szeget legtöbbször a fején, És mert az igazság: fénylő aszbesz-lámpa, Tövisemnek is van szemszuró világa! . . .) * Azt akarom mondani, pardon e kis kitérésért, hogy a ki a húsvéti piros tojások forgalomba hozá­sának históriáját tudni akarja: olvassa el a most le­folyó ezer év minden újságját a „Times“-tói kezdve a „Nemzet“-ig — legkivált a húsvéti számokat, — s bő felvilágosítást nyer. Ámbár én voltaképp leg­jobban komendálom a Wigand Ottó-féle „Konver- zations Lexicon“-t, mert ez a szellemi kibuzogtató üde forrása úgy a Szinnyey-féle lexicon, mint az „Uj magyar Athenásnak“ meg a Bokor József ba­rátom „Nagy lexiconának“ Denique mindenik Kóhn lexicon, tehát mindenik csalódhatik, tévedhet. De én nem tévedek! . . . Engem a húsvéti piros tojások — mintha mind szárnyas tyúkok, sőt kokhinkhinai disz kakasok volnának, — visszaröpí­tenek gyors szárnyakon a régi múltba, mikor én még mint piros-pozsgás arczu kis gyerek, úgy örül­tem a piros tojásnak, mint ma sokan a sárga, arany­ér demj élnék. A piros tojásokat Monoron (szülőföldemen) szép kis lányok adták ilyenkor a köteles gyermek gaval­lériával elkövetett jókedvű húsvéti locsolásért. Sze­gények !------— én kővel dobtam, s ők visszadob­tak engem kenyérrel! Helyesebben: a hideg borzo- gató vízért adtak nekem, goromba alkalmatlankodó- nak, pompás kemény tojást, miről azt hitték, hogy én ama tojásra — szűz imája zengése közben éles peniczilussal felvésem, rákarczolom, az adományozó hölgy bimbó ékes ábrázatát, nevét, korát, vallását stb. én pedig — akkor még oly gyermekesen prózai gondolkozással! falánkul bekebeleztem azokat a szép piros ajándék tojásokat! ’ j . . 1896: április 5.

Next

/
Thumbnails
Contents