Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-04-05 / 14. szám
189af. április 6. 3 jesitek még, ha e helyen is hálás köszönetét mondok mindazoknak, kik e munka megjelenését lehetővé tették s ebben támogattak. Ezek: a munkát megrendelő | költségeit fedező Tolnavármegye áldozatkész közönsége; az e czélra kiküldött vármegyei bizottság : gróf Apponyi Sándorné és dr. Darőczy Aladár, kik több országos hírnevű művész mellett, nemes ambitióból, remek rajzokkal gazdagították e munkát; a magyar nemzeti muzeum, honnét számos ábra-duczot kaptam ingyenes használatra. Bevezetés. A történelmi tudománynak eddigi iránya csak a föld hatalmasainak és nagyjainak hőstetteit olvasta le az émlékekről és okiratokból s annyiban aristocra- ticusnak mondható. A mostani irány, mintha csak democraticus elvek szerint haladna, nem a föld kiválasztott nagyjainak és vezéreinek, hanem a nagy tömegnek, a népeknek fejlődését kutatja. Azonban a népek élete is olyan, mint az egyes emberé. Ezt is, azt is emlékei teszik napról-napra gazdagabbá, s nem érdemel dicső jövőt azon nemzet, mely múltjának emlékeit nem becsüli. Ki ne érezne tehát hajlamot a lefolyt évezredek eseményeire visszapillantani s azok szemléletén lelkesülni ? Müveit ember mindig kedvelte a történelmet, mert hisz saját életünk is szoros kapcsolatban van a történelmi események egész lánczolatával. Ha a világ- történet már általában is érdekel, annál több vonzóerővel bir a történelemnek azon része, melynek utolsó szálai saját egyéniségünkig s szülőhelyünkig nyúlnak. Mily feszült figyelemmel hallgatjuk őszbe borult öreg szüléinknek az egykori harczokat, veszélyeket, fájdalmat s dicsőséget ecsetelő lelkes elbeszéléseit azon régi jó időkből, melyek jól ismert helyi viszonyok között történtek ? Ki ne gondolt volna, úgyszólván ösztön- szerű elmélkedései között arra, hogy milyen is volt 100—200 esztendővel ezelőtt a társadalmi élet szülőhelyén ? Kik voltak e falu vagy város birtokosai ? Mikor kezdték azon helyen a települést vagy megszállást ? E helyi történetnek szálain kapaszkodva, merengésünk sokszor a legtávolabbi múltba vezet vissza, hol még képzeletünkben is minden elvész a múltnak sűrű ködfátyola alatt. Mily jó néven vennők, ha e tudománynak világitó szövétneke egyes elszórt fénysugarával csak annyira is eloszlatná e ködfelle- geket, hogy a legtávolabbi látási körünkben, ha nem is tisztán, legalább fő vonásaiban, körvonalaiban úgy vennők ki a múltak emlékeit, mint midőn a holdnak szende és halvány világa végig ömlik a nyugalomba merült tájakon, melyek részleteit sejtjük inkább, mint fölismerjük, de a melyek tagozata főbb csoportokban mégis elég tisztán válik ki a távolban derengő látáshatár színvonalából. Ez óhajunkat a régészet tudománya teljesiti, azon tudomány, melyről újabb időben (ha nem is megyénkben, de általában) örömmel con- statálhatjuk, hogy a nagy közönség ép oly lelkesen karolja fel, mint a múlt században a csillagászatot. A tudomány iránt érdeklődő közönség Ízlése az égiek- ről a földiekre tért át, a csillagoktól a földhöz fordult, mintha csak bölcseleté velejét a nagy görög Iszonyú dördülés követte szavait. A palota egyik termének oldalfala beomlott, padlata leszakadozott. A menyegzői népség rémülten futott a kijárat felé. A palota recsegett ropogott. Sikoltás, zaj mindenfelé. A kincses hajós eleinte kaczagott, aztán mintha őrület fogta volna el, hirtelen felfutott egy omlatag kőre. S onnan vetette le magát a mélységbe. Utánnad megyek Aida, — hörgé s a szennyes, iszapos hullám összecsapott feje fölé. A perzsa király szorosan átölelve tartotta menyasszonyát. — Meneküljünk! Hol van Bülbül, — kérdé remegve Aida ? — Bülbül ? őt nem kereste senki. Ki tudja, hol van. Talán lenn a tenger fenekén, bíbor csigák vetette ágyon. Csodás tenger-rózsák úsznak körülötte, lágyan ringatja a hab s ő álmodik szépet, Aidáról. ... A leomlott palota kövei közzé, azután minden alkonyaikor befutott a dagály. Hova tovább mind jobban beiszapolja az üreget, zúgása is gyöngül. A jámbor, babonás török azonban még mindég mesz- sze elkerüli e helyet kivált naplement után. Azt hiszi, hogy a gonosz lelkek üvöltenek odalenn, mig az esti szélben a sötét kincses hajós sóhajtását véli .hallani .... Prigl Olga. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (14. sz.) bölcsnek mondása tenné ki: „ismerd meg magadat.“ E régészeti tudomány kalauzol bennünket megyénk ismeretében azon határokig, hol megyénkben az embernek legelső fellépését constatálhatjuk. E határokon túl a palaeotologia s geológia tágas mezejét találjuk, a melyeken borzongással szemléljük a diluvialis növény- és állatvilágnak óriási vagy misticus alakjait, melyek lenyomatokban, kövületekben vagy egyes csontvázrészletekben maradtak reánk. Az ember őstörténelmét a régészek az ember culturalis foka vagy inkább egyes müvei alapján hármas korszakra, a kő-, bronz- és vaskorszakra osztották. Ezzel azt mondják : hogy volt idő, midőn az ember az érez ismeretének hiányában csont, fa és egyéb anyag mellett főkép kőből készítette legszükségesebb szerszámait és fegyvereit. E kőkorszakot ismét két részre osztják: a paleolith (régi kő) és neolith (uj kő) korszakra. A paleolith-kor alatt azon időszakot értik, midőn az emberek a kő csiszolásához még nem értettek s csak hasogatott állapotban használták azt; a neolith-kor alatt pedig azon fejlettebb culturalis fokot értik, midőn már csiszolt kő- fegyvereket is készítettek. De nem annyira a kőnek hasogatott vagy csiszolt minősége, hanem inkább alakjuk s a praehistoricának a geológiai korszakokhoz való viszonya határozza meg: vájjon valamely lelet paleolith- vagy neolith-kori-e ? Ugyanis a legrégibb hasogatott kőeszközök a diluvium kihalt állatainak csontmaradványaival fordulnak elő; a csiszolt kőeszközök általános használata pedig azon időszakba esik, mely a jelenkori növény- és állatvilággal nagyjában megegyezik. Csakis akkor sorolhatjuk a hasogatott kőeszközök leleteit a paleolith-korba, ha félreismerhet- lenül sajátságos alakjuk mellett kétségtelenül kihalt állatfajok csontjaival fordulnak elő; mig azon kőkori leletek, melyek a ma is élő állatfajok maradványaival találtatnak, tekintet nélkül arra, hogy hasogatottak vagy csiszoltak-e ez eszközök — a neolith-korba tartoznak. A bronzkorszak alatt azon időt értjük, midőn a bronznak ismerete általánosan elterjedt s az eszközök-, fegyverek- és ékszerekre az éreznek é vegyülékét használták. A vaskorszak ismét azon fejlettebb culturalis időt jelzi, midőn a vas használata általánosan elterjedt s a fegyverek és eszközök készítésénél a bronzot pótolja, sőt kiszorítja. A praehistoricának e hármas felosztása inkább philosophiai deductiók eredményezte theoria; helyes is lehet az emberiség általános fejlődésében, de az újabb régészeti tudomány már gyakrabban hangsúlyozta, hogy nem minden ország culturalis fejlődésében alkalmazható az. Évek hosszú során át folytatott régészeti kutatásaim alkalmával azon eredményre jutottam, hogy Tolnavármegye helyi viszonyainak sem felel meg egészen e hármas felosztás; de a nem szakértő közönségre való tekintetből, mégis e felosztást követem munkámban, mert hiányossága mellett is azon nagy előnynyel bir, hogy a nem szakértő is könnyen osztályozhatja nagyjában leleteit. ' Nem szabad azonban e felosztás alatt merev s egymástól szigorúan elválasztott korszakot értenünk, mert nem nagy, nép vándorlási áramlat hozta magával a bronz- és vasnak ismeretét; nem rohamosan terjedt az mindenfelé; nem egyszerre szűnt meg a régibb, fejletlenebb cultura, hanem észrevétlenül, lassan szivárgott az át az egyes törzsekhez, úgy hogy minden korszakban átmeneteket találunk. Synchronicus- nak sem szabad e felosztást tartanunk, azaz nem egyidejű a mi kő-, bronz- és vaskorszakunk más országok ugyanezen korszakaival, hisz évezredek óta álltak már Egyptom pyramisai, midőn megyénk területén még kőkori cultúrával tengették nyomorult exis-, tentiájukat az első bevándorlók. Csak olybá tekinthetjük e hármas korszak-felosztást, a mint az időt is éjjelre és nappalra osztjuk. A szürkület és hajnal hosszabb s rövidebb átmenetet képez az éj és nap között; nem egyszerre vanzu egész világon nap vagy éj, sőt ellenkezőleg, éji sötétségben vagyunk akkor, midőn a nap legszebb fényében gyönyörködnek ellenlábosaink. A nap és éj tartama is nagyon változó: mig nálunk küzépszámitás szerint tizenkét óráig, addig a sarkvidékeken hónapokig tart az. Ilyennek tekinthetjük nagyjában a prae- historicus hármas korszak felosztást is. Mielőtt megyénk területén e hármas korszak culturáját vizsgálnánk, a geographiai viszonyok, a vándorlási irány s a legelső település köti le figyelmünket. A geographiai viszonyok az őskorban lényegesen különböztek a mostanitól; az őskorszakot feltüntető térképre csak futólagosán vetett pillantás is meggyőz bennünket erről. A fejedelmi Dunán kivül a Sárvíz, Sió, Kapos, Koppány is hatalmas folyók voltak. Hatványozott nyagyságban kell képzelnünk a megyénket keresztül-kasul szelő patakokat; viz borította azon völgyeket is, hol most már az eke töri fel a kiszáradt réteket. Csak lassú folyást törtek e vizek maguknak, melyek időnként ismét meg-meg- akadtak. Az iszap lerakódás s a buja vizi növényzet lassanként felemelték e folyók medreit s feltöltöttek mostani kiszáradt völgyeinket.1) A magasabban fekvő terület nagyobb részét rengeteg erdők borították. Hisz tudjuk, hogy viz és erdőség kölcsönös hatással vannak egymásra. A mocsarak rendesen erdőkkel kapcsolatosak, az erdőségek alacsonyabb hőmérséklete pedig a helyi éghajlatot teszi hűvösebbé s nagy mértékben tartja vissza a nedvességet.2) Midőn tehát a legelső bevándorlók megyénk területére léptek, ez őserdők állták utjokat s csak ott, hol a vizek évezredes árja mély völgyeket vájt a talajban s romboló ereje elsodorta szabad folyásának akadályait, csak ott találhattak szabad közlekedési útirányokat. A népek vándorlása tehát e régi geographiai viszonyokat vette szoros útiránynak. A népek tartós veszteglése természetellenes, vagy haladniok vagy hanyatlaniok kell. Valamint az egyes emberek, úgy a népcsoportok is mozgékonyak, nyugtalanok; e tulajdonságok pedig egy boldogabb ország után való sejtelemszerü vágyódással párosulva, könnyen terjeszkedési ösztönné, vándorlási kedvvé fajulnak. De valamely nép csak akkor válhatik terjeszkedő vő, ha már bensőleg megerősödött, mert a már előzőleg szerzett erőtől függ, hogy mily erélylyel követik azt az össz- tönt és hogy meddig folytatják a terjeszkedést. E benső megerősödés alatt azonban nem magas culturalis fokot, mint inkább társadalmi szervezkedést értek, mert népvándorlás csak alacsonyabb műveltségű fokon álló népeknél fordul elő. Legnyugtalanabbak azok a népek, a melyek életszükségleteik kielégítését az anyatermészet önkéntes adományaitól várják. Ez a függés kényszeríti őket vándorlásra; oda kell menniük a hol elég vadat s egyéb élelmet találnak.*) Nem szabad azonban ez őskori vándorlás alatt olyan hóditó előnyomulást érteni, mint a történelmi korszak népvándorlásai voltak. Ha lassanként nagy arányokat öltöttek is, nem voltak azok nagyobb történeti jelentőségűek; nem a hatalmas duzzadó folyamokhoz, hanem a földalatti, szétforgácsolt vizerek csepegéséhez vagy a csendesen tovahömpölygő patakhoz hasonlítottak azok, mely a nehézkesség törvényeit követve, a völgyekben folyik, síkságot áraszt el, csak a magaslatokat ismeri el határai gyanánt s csendes útját mindaddig folytatja, mig a természet határt nem szab folyásának. Az ember azon időben, midőn lakatlan tájékra lépett, s régi benlakó nem állta ellenségesen útját, tulajdonképeni leküzdhetlen akadályokra nem akadt s legfeljebb kényelmi szempontból tért ki az útjában levő természeti akadályok elől. A mint a gyermeknek is rendesen az a legelső kérdése: „honnét jössz?“ „hová mégy?“ kit ne érdekelne megyénk legelső jövevényeinek láttára azon kérdés: honnét jutottak ide ? Megyénk legelső telepesei — mint azt a munka alantabbi részeiben be- bizonyitandom — a földközi tengerpartnak kis-ázsiai részét lakták, onnét nyomultak — eddigi régszeti leleteink bizonysága szerint — az aegei tengernek oly rendkívül sűrű szigetcsoportjain s Görögországon át a Duna mentén felfelé. A folyók jelölték ki e legrégibb népek vándorlási irányát, nemcsak azért, mert legkönnyebb volt ezeket megjegyezni, de azért is, mert az élettelen vidékeken őserdők s buja növényzet legyőzhetlen közlekedési akadályokat képeztek; mig az ezredéveken át egy irányban tovább rohanó folyó megtalálta a legrövidebb vagy legkényelmesebb utat s elhárította egyszersmind a közlekedés akadályait. Ez ősi bevándorlók csakhamar észrevették, hogy a folyók sokszor tágas völgyeiben a legszebb berkek és rétek kínálkoztak, melyeket a vadállomány is állandóan felkeresett s igy a létfeltételnek összes kellékeit, ép e helyeken találták összpontosítva, t. i. könnyű 1) Csak egy adatot említek erre vonatkozólag. Kurdon a Kapos folyónak egykori medrében találtam a Krisztus születése előtti IY-ik századból származó bronz kazánokat (cistákat) s ott e 22 század 8 lábnyi magas iszap- és tüzegréteggel töltötte fel az akkori folyó .medrét. 2) Történelmi feljegyzésekből is tudjuk azt, a mit megyénk vizei- és erdőségeiről az imént mondtam. A rómaik idejében Ga- lerius császárról jegyezte fel a történelem, hogy megyénk területén rengeteg erdők irtására s vizszabályzási munkálatokra használta fel katonáit. *) Y. ö. Dr. Ratzel Fr. „A föld és az ember“ 177.
