Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-03-01 / 9. szám
1896. márczius 1. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (9. sz.) 3 melylyel homlokunkat a múlt napokban illettük, ma már nem jelenti a javulást. Ellenben elismerni, bogy az Európaszerte pusztitó ragál: a könnyelmű fényűzés, nagyzas társadalmunk legnagyobb, legveszedelmesebb kórsága; ennek beismerése a legigazabb hamvazó szerdai hangulat s beillik az egész böjtre. Hogyan ünnepeljenek a népiskolák? Immár ezer éves dicső múltja után szeretett hazánk fennállásának, nemes versenyre keltek az egyes iskolai hatóságok is azon ünnepségek sorozatának megállapításában, melyek a vezetésük alá tartozó iskolai növendékek emlékezetében maradandó emléket fognak hagyni a magyar állam ezer éves dicső múltját és fennállását legközelebb fényesen és büszkén hirdető ünnepélyek megtartásáról. Nem maradhat el ezen ritka ünnepély megtartásától egyetlen-egy iskola sem! Hisz a mai fiatal nemzedéknek lesz hivatása a későbbi -utókornak is átadni hazánk ezer éves fennállásának az 1896-ik évben végbemenendő nagyszerű ünnepélyességek lefolyását — majd, mint megtörtént és végbement nemzeti ünnepet hagyományként elbeszélni az utódoknak, hogy abból azok is meríthessenek maguknak uj tápot a kedves haza szeretetére s dieső őseink emlékének tiszteletben tartására. Egy ily szerény, de őseink hősi erényeit dicsőén hirdető ünnepélyesség megtartásától nem maradhat el a legigénytelenebb iskola sem! De váljon mivel ünnepelhetnék meg szebben az elemi népiskola növendékei e ritka ünnepet 4— melyet csak kevés nemzet érhetett meg — mással, mintha ezen tanév valamely alkalmas napján összejön a tanulóifjúság - - a tanügyi hatóság, az érdeklődő szülők s a szívesen' látandó más vendégek jelenlétében egy czélszeru helyiségben, hol a tanulóifjúság felsőbb osztályú növendékei pár hazafias dal eléneklése, néhány alkalmi hazafias vers elszavalása s egy, a tanítói kar kebeléből felhívandó tanító által tartandó történelmi felolvasásban vagy szabad előadásban a nagy nap jelentőségét- kiemelő beszéd által maradandóvá tesszük a gyermekek emlékezetében e napot, melyet agg korukban sem fognak elfelejteni. Itt szívesen felhívjuk az iskolai hatóságok becses figyelmét „Magyarország 1000 évesünnepe“ czimü füzetkére, melyet Kálmán Károly szegzárdi tanító irt és adott ki (kapható füzetenkint 20 krért szerzőnél), mely azon czélbót lett szerző által írva, hogy annak olvasgatása által a tanulóifjúság szivében az igazi magyar érzés és honszeretet lappangó érzelme felélenkittessék s hazánk ezeréves fennállásának emlékezete a tanuló-ifjúság emlékében ez által is maradandóvá tétessék. Ép azért kívánatos volna, ha é füzetke a tanulóifjúság kezébe minél több példányban eljuthatna. Nagyban emelné az ünnepély jelentőségét, ha ez alkalommal az iskolai hatóságok jelzett füzetkét az iskolás növendékek megjutalmazására a jó és szorgalmas tanulók közt több példányban kiosztatnák, kik azt ötthonn nemcsak maguk olvasnák el, hanem a házbeliek is szívesen elolvasnák. Ajánljuk e sorokat az iskolai hatóságok szives figyelmébe. I. tőle, mint valami didergő fázós gyermek, úgy oda tapad az anyjához . . . Én is igy teszek. Reszketve ölelem magamhez a jó öreg asszonyt, mintha félnem kellene tőle, hogy szeretetét hamarosan el fogom vesziteni. S egész valóm megreszket arra a gondolatra, hátha ez a tiszta öreg asszony megsejtene valamit! Bizonyára utálattal fordulna el tőlem s meleg szivének egy sugara sem esnék többé reám. Mert odakint a zavaros szürke világban egészen halavány és színtelen egy-egy bűnös szerelemnek a rajza, de itt, az otthon hófehér, tiszta lapjára sötéten, megdöbbentő sötéten rajzolódik le minden vonás. Ott könnyelműség, tréfa, szeszély — itt csak bűn, szörnyű bűn! S látja mi is, szép esszonyom, akik odakint a nagyvilágban bizonyára nagyon könnyedén veszszük ezt a szerelmi viszonyt, itt reszketve állunk a tisztaság itélőszéke előtt s bűnösöknek, nagy bűnösöknek tartjuk magunkat. S különösen este kerget az önvád könnyeket a szemünkbe. Nem akkor, mikor édes jó anyám aggódó gyöngédséggel igazgatja meg a fejem alatti vánkost s oda ülve az ágyam szélére, végig simogatja az arczomat úgy, mint mikor még kis gyermek voltam, s beszél hozzám szeretetteljes köszönő hangon, hogy milyen Pár szó lányaink neveléséhez. (Kovácsné Nagy Lujza úrnőnek mély tisztelettel ajánlva.) II. Fenti czim alatt irt első czikkemet azzal végeztem, hogy a szeretetreméltóságra való nevelés módszere a tiszta praktikum, a példaadás. Ha már most azt kérdeznék: minő legyen hát a példa, melyet gyermekeinknek ezen irányban adjanak — vagyis milyen legyen az igazán szeretetreméltó nő? — csak kevés türelmet kérek és tán szavakba foglalhatom a lelki szépséget. A test és szellem benső egységénél fogva minden tnlnyomó lelki tulajdonság az.ember külsején is bizonyos nyomot hagy hátrá. Ezen alapszik az, amit arczismének — physiognomica — neveznek, vagyis azon tudomány, melynek segélyével az ember arcz- vonásaiból annak jellemét, gondolkozásmódját, erényeit és bűneit leolvashatjuk. Azon nő tehát, kinek minden törekvése odairányul, hogy övéinek életét szépítse és vidámitsa; ki mindazt, mi az élet élvezetét megkeserítené — gondosan elhárílja; ama nő, ki csupa jóindulat, tiszta odaadás, teljes önmegtagadás: az ilyen nő kell, hogy külső megjelenésében is ezép lelkének visszfényét mutassa — kell, hogy szeretettől átszellemült és megtisztult legyen. Es miben áll e megdicsőülés ? Ezt érezni, de megmondani nem lehet. Ez a szeretetreméltóság dicsfénye, mely az ily nőket övezi, s mely minden cselekedetüknek varázserejét még a durvább ember is érzi. És ezért vessenek el az anyák minden vásári szépítő szert és törekedjenek leányaiknak ezen egyedül való csalhatatlan szé- pitő szert megszerezni, t. i. az igazi szeretetreméltó- ságot, az önmegtagadó áldozatkész szívességet, ama figyelmetességet, mely csaknem minden kívánságot kitalál ; ama gyengédséget, mely szent tartózkodással riad vissza minden szótól, tettől, mely szeretteit szükségtelenül sértené. Vannak nők, kik nem szeretetreméltók pusztán kényelemből és pedig majd öutudatlanul, majd tudatosan; ezen utóbbi esetben még okadatolni is tudják eljárásukatt-—, Miért tartózkodjam, — úgymond — otthon is oly feszülten ?! Nem elég, ha a világ előtt megerőltetem magamat?“ — „Ha otthon nem lehetek olyan, mint akarok : hát hol ? hisz ebben áll a családi élet kellemetessége, hogy itt az ember teljesen fesztelen!“ Ezen okadatolás, ezen mentség nem állja ki a komolyabb bírálatot. Amit künn a világban tehetünk, arra otthon is képesek legyünk. Ha meghúzhatják magukat a társadalmi kötelességek, a tisztelet és szép élet kötelmei megóvásában — oly emberek iránt, kikhez semmi kapocs nem fűz: miért vonakodnak ettől otthon ? Nincs-e férjüknek, gyermekeiknek több, alaposabb igényük erre, mint teljesen idegen embereknek ? Kényszernek mondják ezt a hölgyek ? ! Akkor messze állanak a jószívűségtől; mert mit szívesen teszünk, nem eshetik nehezünkre. A szívességet megvalósítani igazán szeretetreméltó nőnek, oly valami természetes, hogy ennél kényszerről szó sem lehet. Valamint a viz szükségjó vagyok én, haza jövök hozzá a helyett, hogy más szórakozást keresnék, esetlek-botiok a dolgaiban. — Igazán csúnyaság tőlem neked édes fiam ennyi kellemetlenséget okozni. Magának meg valószínűleg akkor, mikor arról beszél a mamája, hogy milyen jó tűrő, szenvedő asz- szony maga, aki önmegadással veszi férje nagy nehéz betegségét s haza jön vigaszt keresni édes anyja szeretetében. Akkor. Meg azután, akkor, mikor a lázas szerelmi csókok után az ajkainkat az édes anyai tiszta csók éri. Oh, ilyenkor olyan nyomorult bűnösöknek érezzük magunkat. Pedig ugyebár, odakint a nagyvilágban szerelmünk csak örülni tud, a szivünk s nem tesz mardosó szemrehányásokat. Persze hogy nem. Ott, ahol annyi a sötét, a homályos szin, egy árnyalattal több vagy kevesebb, észre sem veszszük, de itt, a hol minden tiszta, világos, derűs, itt úgy meglátszik a magunk igazi hitványságát, olyan világosan, olyan tiszta képben, mint mikor a sötét éjszakából kivilágított ablakon néz be az ember. Ne menjetek haza bűnös szívvel, mert odahaza nagyon fog fájni a szivetek! . . . képen nedvesít, a tűz melegit, a lombos fa árnyékot vet: úgy az igazán szeretetreméltó nő is szives, szol- gálatrakész, előzékeny, türelmes, elnéző, barátságos és kedves — természeténél fogva. Azok, kik a családi kör fesztelenségét annyira pártolják, gondolják meg, hogy egy kevés feszültség, a legbensőbb is, üdvös lehet, mert megóvja az egyes családtagoknak egymás előtti tekintélyét és nem engedi, hogy azok érintkezésükben illetlenül bánjanak egymással. Különben is megszűnik minden feszültség, ha a szeretetreméltóság hovatovább szokássá, második természetté válik. És hogy a kisebb családtagoknak ez szokásává legyen: ez éppen a^saládanya legfőbb gondja. Az oly ház, hol az említett értelemben szeretetreméltóság uralkodik, még ifjaknak is jó iskola gyanánt szolgál. Itt sajátítják el, miről egy főiskolában sem hallhatnak — a jó erkölcsöt, a lovagias érzelmet nőkkel szemben, ami a miveit embert a miveletlentől megkülönbözteti. Éppen manapság szükséges, hogy figyelmesek legyünk az ifjúság nevelésének e pontjára. Ma, midőn a paedagogia is inkább az értelem fejlesztésére és az elme gazdagítására fordítja különösen figyelmét — kell, hogy a nők a kedély élénkítésére hassanak, hogy szeretetreméltóságuk által a családi kört a nemes érzelmek s a tiszta erkölcsiség tanyájává, a megelégedettség és igazi földi boldogság otthonává, tegyék. Ezen kötelességüknek megfelelve élvezhetik követelt jogaikat; így töltik be szent hivatásukat; helott mint túlgyengék: nem óvják meg a társadalmat legveszélyesebb gyengéitől, az erkölcsnélküli élettől — mert szellemi táppal pótolják azon hiányokat, melyek nélkülözése tán érzéki kielégítésre vinné a különben is annyira az anyagiasság felé hajló társadalmat. Engel Mór. T A N ü G Y. Az „Eötvös-alap.“ A magyar nemzet szobrot emelt a halhatatlan Eötvös József bárónak; a néptanítók azon kívül, hogy hálás kegyeletet éreznek szivükben iránta, emlékét a nevéről nevezett jótékony egyesület által is megörökítették. Az „Eötvös-alap országos tanítói egyesület“ 20 évi fennállásának ideje alatt minden február hó 2-án szokott ünnepélyesebb módon kifejezést adni a nemzetnevelő nagy államférfin Eötvös József báró iránt érzett kegyeletének. Ezen a napon hirdetjük ki az „Eötvös-alap“ ösztöndíjaira és segélyösszegeire is a pályázatot. Sajnos, hogy a hozzánk folyamodóknak a felét sem tudjuk kielégíteni, mivel még most sem csatlakozott egyesületünkhöz annyi tanító, mint a hánynak kellene csatlakozni, hogy évi bevételeink nagyobb ösz- szegre emelkedjenek. Évi jelentéseink tesznek leginkább tanúságot arról, hogy mily nagy szükség volt ilyen jótékony egyesületre. A még legújabban is szegényesen díjazott azon néptanítókon, kik gyermekeiket magasabb tanintézetekben taníttatják, ösztöndijakkal segít az „Eötvös-alap“; az elöregedett, munkára képtelenné vált vagy. nyugdíjban nem részesülő tanítóknak, ezek özvegyeinek és árváinak pedig segélyt ad. Néhány év óta még ezeknél is nagyobb jótékonyságot gyakorol az „Eötvös-alap országos tanítói egyesület“ a vidéki tanítókkal az által, hogy a budapesti tudományos egyetemeken vagy egyéb fő- és szakiskolákban tanuló fiaiknak — a budapesti szállodás és vendéglős urak jóvoltából — ingyen déli ebédet biztosított. Ily formán a jelen iskolai évben 53 tanítói gyermek részesül ingyen déli étkezésben. A jelentéseinkben kitüntetéssel megnevezett szállodás és vendéglős urak méltán megérdemlik nemes szívre valló jócselekedeteikért a hazai tanítóság tiszteletét s háláját. Ha a társadalom nagyobb része tanúsítana ilyen jóakaratot irántunk, könnyen megvalósíthatnák régi vágyunkat: felépithetnök a T a n i t ó k házát. Zágráb, Bécs/ Berlin városokban már felépült a „tanitók háza“ ; csak mi magyar tanítók nem dicsekedhetünk még ilyennel. Nagy lelkesedéssel karolta fel hazánk tanítósága a „tanitók háza“ eszméjét: de nincs hozzá elég ereje, hogy felépíthetné mások segítsége nélkül. Reméljük, hogy megérkezik a segítő kéz s mi áldani fogjuk azt mindörökre. A hazai tanítóság javarészében már felébredt a kartársi érzület, él bennök a testvéri szeretet, mely a nagy Eötvös eszméit meg fogja valósítani. Eddig csak 1700 tanitótársunk csatlakozott az Eötvös-
