Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-02-16 / 7. szám
_4 _____________________________________________ ter ült a kis kert, a kanyarodó, sárga utak mentében apró és nagy rózsafák és mindenféle más virágok, közöttük föstött rudakra tűzve, piros és zöld üveggömbök. Mikor mások bezárkóztak és aludtak, csöndes sötét éjjeleken mindketten megszöktek hazulról és egymást átölelve suttogva beszélgettek es titkon sétáltak itt a kertben, a vak ösvényeken. Mikor haj - nalodott, akkor tudtak csak elszakadni egymástól, mikor a csöndesen szunyadó város hangos lett es az utczákról mindenféle lárma hallatszott, akkor lopóztak csak vissza szobáikba f de sokszor a nap már fényesen ragyogott és ők még mindig az ablaknál álltak, csókot hintve két kézzel egymás, felé. Ám a lehetőség végtelen óczeán, olyan, a melynek minden pontjára elkerül a véletlen hajója. Az ő életük folyását is rettenetes epizód zavarta meg, Nagy szerencsétlenség volt 111 sok életnek szomorú hajótörése. Valami gazdag úrról volt szó, (ahhoz a családhoz járt látogatóba, a melynél a lány nevelőnő volt), egy rettenetes emberről, mindenféle rettentő betegséggel és ijesztő szenvedélyekkel megátkozva. Ez vetette szemét a leányra és elrabolta tőle mindenét. Beszéltek kétségbeesett erőfeszítésről, beszéltek kétségbeesett erőfeszítésről, beszéltek őrjöngéssel határos ellenállásról: de minden hiába . . . Később egy reggel halva találták az ágyában a lány öcscsét, egy nyolcz éves fiúcskát, egy héttel utóbb pedig az iszonyú testi és lelki kínlódástól meghalt az anya is. És a lány, ki apjával együtt tegnap még két szerető lényt mondhatott a magáénak, a kiken egész leikével csüggött, ma már a kétségbeeséshez áll közel; s midőn összedőlt életének öröme, jéggé fagyott, nem tudott többé érezni. Bánatába zárkózott és minden gondolata ahhoz a két sirhoz fűzte, a melyben anyja és öcscse aludták örök álmukat. Azután elköltöztek azon helyről, de a lány nem üdült föl többé, nem ébredt abból a nyomasztó álomból, nem taglalgatta az érzéseit, csak felejteni igyekezett és soha nem lett többé vidám. A férfi azonban nem tudott felejteni és nem is akart, mert nem merte hinni, hogy életének egyetlen regénye ily csúnyán félbeszakadjon. Néha-néha találkoztak ; a lány ilyenkor elment mellette, a nélkül, hogy mutatná, hogy észrevette és eltűnt megint a házak árnyában. A férfi azután boldog boldog volt, ha csak egy perezre is sikerült neki látni, akit daczára minden vele történtnek, imádott. Az idő múlt. Virágok fakadtak, emberek haltak és mások jöttek, uj csillagok ragyogtak föl és régi napok kialudtak, megváltoztak a körülmények, az indulatok, a mik tettre sarkaltak; megváltozott minden vágy és minden sóvárgás, csupán csak az ő érzései nem változtak, csupáncsak neki nem változott a mindenek közt legfönségesebb lénynek a képe, azé akit szeretett. Az a legyőzhetlen érzés, a mely hozzá kötötte, Soha nem szűnt meg egy perezre se, hanem folyton növekedett és ha megkísértette volna ellenkezni vele, az izzé-porrá zúzta volna. Azonban nem habozott, nem tétovázott egy pillanatig se, nem zavarta semmivel a lelkének csodás harmóniáját. * Mereven és keményen állt ott. Az égnek boltozatja köröskörül olyan volt, mint valami vörös-szürke márvány sírkő. Az utcza tele hóval, besárózott és összevissza gyúrt piszkos hóval a középen és érintetlenül a maga fehérségében és tisztaságában a háztetőkön. Az ereszekről jépcsapok lógtak, az ablakok- ban jégvirágok díszelegtek. Mögötte egy iskola kertje feküdt, az egészből egy csak nehány zúzmarával tele faág látszott. Arra nyugatnak hosszú, egyenes utcza nyílt, lámpasorai elvesztek a messzeség ködében, össze- hajlottak. Pedig még csak árra kezdődött ám az igazi élet, nyüzsgött a szánkók és kocsik óriási raja, onnan terjedt az az elhaló mormogás, lassú recsegés. Körül némaság mikor néha megmozdult a szellő, mögötte a kertben zörögtek a fagyos, jégkéregge! bevont gályák. Csak ritkán haladt el mellette valami majoros vagy kocsis, kopogó lépésekkel, még a negyedik utczában sem halt el a lépteiknek lármája. Messze van ez a táj a külvárosban, istállószag ömlik el itt az utczákon és olykor tehenek és borjuk bődülése hallik. Itt lakik most ő, ebben a környezetben, a házuk kicsi, barátságos, de sötétre van festve, mintha jelezné azt a szomorúságot, a mely szobáiban lakik. Az udvaron összevissza rácskeritések állnak, akárcsak egy csomo ketrecz. A háznak dől a kis kert, van talán egy fél hold; talán hasonlít ahhoz a másik kerthöz, most semmit se látni belőle, (nehány karó mered), hó borítja. Vájjon mit csinál most, mire gondol? Azokra, akik I temetőben alszanak; arra, aki tönkretette őt, TOLNAMEQYEI KÖZLÖNY (7. sz.) vagy arra, aki szereti | Talán mind a három ott van a szivében, az elsőkért imádkozik, a másodikat átkozza és a harmadikat .... szereti. Hanem most már vége, mindennek örökre vége, sötét emlék választja el a múltat a jelentől és a mi a múltban megeshetett volna, az immár nem történhetik meg soha. Köztük nincs helye a szeretetnek és egyáltalán őt már senki nem szeretheti. ' Bizonyára igy gondolkodik, azért siet el mellette, mikor meglátja, azért tetteti, hogy nem ismeri. Benne pedig nincsen erő, megírni vagy megmondani, hogy felejtve van minden, csak kóboról az emlékekkel meghintett helyeken rágondolva, rá várva és mohón falja az alakját, mikor előtűnik. Ezt az alakot szép álmok lengik körül, a múltban valóság volt mindaz, most azonban már csak álmok, mert messziről homályosan és édesen válnak ki a számtalan más emlék tömegéből. Mért fordult igy a sors | Mért a sok szenvedés I Erre nincsen felelet. Az élet tova siklik ss megváltoztatni az útját senkinek nem adatott. A mienk csupán az emlék, régmúlt idők szomorú, kedves képe. És nagy léptekkel mérte az utczát, mikor az egyhelyben állástól megdermedt. A szabad idejében esténkint . sokszor eljön ide és boldogan távozik, ha nehány pillanatig látta őt és meggyőződött róla, hogy él az emlékezetében. Mert a lány feléje is vet egy pillantást, észrevétlenül, de a sötét emlék arra kényszeríti, hogy lesüs'se a szemét és sietve haladjon el mellette. Tovább kerülik egymást, elkárhozván itt a földön, mert — gyöngék. Valér. Atyám emlékezete. Nyolcz nappal volt újév előtt. 30 éve már és mégis oly tisztán emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Vacsoránál ültem néhány collegámmal. Megbeszéltük, hogy másnap mit fogunk tenni és már-már megállapodásra jutottunk, midőn fölnyilik az ajtó, belép az egyik írnok és hivólag int felém kezével. Én felállók és követem őt. Az utczára érve, kérdezőskö- désemre csak azon lakonikus magyarázatot kaptam, hogy — a princzipális hivat. Oda értünk az irodához. A tükörtáblákkal ellátott ajtón át láttam, hogy az irodában levő collegáim összedugják fejeiket, de a mint beléptem, kiki visszatért a maga helyére- Midőn az íróasztalok hosszú sora közt végighaladtam, feltűnt, hogy collegáim szánalmasan tekintenek reám, mintha sajnálnának. Különös érzés vett rajtam erőt; egy neme a sejtelemnek fogta el egész lényemet, mely gyötrőleg hatott reám. Odaléptem az irodafőnök asztalához. Midőn megpillantott hosszasan nézett szemeim közzé, de tekintete oly vésztjósló ’ volt, hogy összeborzadtam és térdeim inogni kezdettek. Végre felállt felöltötte téli kabátját, megfogta kezemet és kiveze-. tett az utczára. Hideg volt; erős csipős szél fújt, mely a gázlámpák lángjait kisértetiesen lobogtatta ide-oda. A járókelők mint árnyképek suhantak el mellettünk. Engem a láz kezdett gyötörni, mig homlokomról a csipős hideg daczára veríték gyöngyözött. Kísérőm szótlanul haladt mellettem. Most a hó kezdett esni sürü pelyhekben, miből nemsokára valóságos hózivatar fejlődött. Most kísérőm megáll, előveszi óráját, rápillant és megkettőzteti lépteit, mig a Dorottya-utczában a „Magyar királyhoz“ czimzett szálloda előtt megáll; görcsösen „ megragadja kezemet és igy szól: — Ón rögtön haza fog utazni! Fogaim összeverődtek a belső láz és izgatottságtól. Beszélni alig voltam képes. — Uram! az Istenért! mit jelentsen ez ? A szánalmas tekintetek! Vésztjósló arezvonások! Rejtélyes magaviseleté! Itt valami iszonyúnak kellett történni .! Az égre uram! Magyarázatot kérek! ■—■ Először is fogja ezt; gyorsan ! Dugja zsebre! — Egy csomó bankjegyet éreztem ujjaim között. — Nincs sok idő a fejtegetésre. A társas kocsi rögtön indul a vaspályához. Menjen ! és Isten áldja meg! Az utolsó Száváknál hangja reszketett. Én indulatosan ragadám meg kezét. — Addig egy tapodtat sem megyek, mig felvilágosítást nem kapok. — Anyjától sürgöny jött ... — Anyámtól sürgöny ! ne kinozz ember, mert megfojtalak! Rettenetes felindulás vett erőt rajtam; kész voltam a mondottat véghezvinni. — Anyja azt kívánja, hogy rögtön hazautazzék, inert . . . — Nos, mert ? . . . Ember, ha hiszed, hogy van Isten, ki a kegyetlenséget megbünteti, akkor beszélj, mert úgy sajtolom ki torkodból a. szót. I— Mert édes atyja tegnap . . . Térdeim inogni kezdtek; éreztem, hogy erőm elhagy. Kisérőm átkarolt, hogy össze ne roskadjak. Iszonyú sejtelem ragadott meg. — Mi történt kedves atyámmal? J— hebegém. — Tegnap este rögtön . ; . megbetegedett és önt óhajtja látni. j Szivem összefac^arult. A fájdalom súlya alatt feljajdultam. 1896. február 16. — Isten Önnel! Köszönöm, köszönöm! — Hé, konduktor!. Mit or indul ? — 10 perez múlva! — Megfizetem jól, induljon rögtön ! — Uram, nem tehetem. Tessék helyet foglalni, nem sokára indulunk! Egy confortable robogott telem, r elkiáltek: — Üres? __ Szolgalatjára! Méltóztassék beülni! Hova vi gyem? ■ — Az indóházhoz! Az indóháznál jegyet váltottam és beléptem a váróterembe. Az emberek megijedtek az arczkifeje- zésemtől; kitértek előlem. Rajtam függött minden szem. • Most elsőt csengettek. Én rohantani ki. __ Kalauz! nekem külön coupét adjon gyorsan. .— A kalauz vastag bárány süvege alól rám meresztő szemeit, aztán elfordult tőlem es engedelmeskedett. Én tálálomra néhány pénzdarabot nyomtam a markába és beültem. A vonat megindult. Egyedül valék. A coupé hideg volt. De én úgy éreztem, minha a gyehenna minden tüze égne alattam. Izzó homlokomat a jégvirágos ablakra nyomtam, hogy a vastag tábla recsegett a nyomástól. — Leeresztettem az ablakot és kihajoltam. Húh! mint járta a boszorkánytánezonezot a förgeteg. Mint csapkodta árezomba a sürü hópelyheket; mint sóhajtott, mint nyögött odakünn a fehér sötétségben, mintha távoli orkán hozta volna a pokolból ezer meg ezer légió elkárhozott lélek sóhaját. Most a szél összekorbácsolja a havat, alakká idomitja, fehér, hosszú, kísérteties alakká; ide-oda. ringatja az alakot, végre villámsebességgel felém hajtja azt. Felsikolték. Mintha abban a hosszú, fehér, kísérteties, jéghideg hóalakban — atyámra ismertem volna. Bezártam az ablakot és a sarokba dőltem. A hidegség könyeket sajtolt ki szemeimből, vagy nem tudom — hideg volt-e az ? ! Pár perez múlva a gőzsip szelepe kinyílik és éles fütty tör a zivataros éjszakába. Fölöttem sürgés-forgás támad, a kalauz csavarja a fékezőt, hogy a vonat megálljon. — Hol vagyunk? —- Szeged! Rókus! kiáltja a kalauz. — Leeresztem az ablakot és kikiáltom: — Ajtót nyitni! Kiléptem. Az előttem álló kalauz úgy nézett ki hótakaróval burkolt nehéz bundájában, mint ama kiséytet, melyet a szél felém hajtott. Szinte féltem ő tőle is. — Meddig tartózkodunk? — Hosszú ideig! A pályán hófúvások vannak; először a hóeke fog megindulni, hogy utat törjön a vonatnak. Térdig érő hóban vánszorogtam a vonat elejéhez. A fütő a katlant tisztította a benne összegyűlt hamuiul, mig a gépész a gép egyes részeit olajozta. Én a hóekét akartam munkában látni. Ezen óriási szörnyeteg iszonyú zakatolással megindult és hányta a havat ellenállhatatlan erővel kétfelé. Sokáig néztem működését, mig el nem tűnt szemeim elől. Be szerettem volna neki segíteni. Beletúrni magamat a hóba — és ott megpihenni. Keletre már derengeni kezdett. Csipős szél kezdé fojtani lélekzetemet. Az étterembe menekültem. Üres! Csak egy álmos pinezér nyújtózkodott a lóczán. — Pinezér! egy kupicza liquert! Kiittam vagy nyolczczal. Mind kevés volt; úgy ittam a tüzes mérget, mintha ezukros viz lett volna. 5 órai vonatkésés volt. Hogy mily kinokat szenvedtem ez idő alatt, kifejezni lehetetlen. És midőn a vonat szeretett szülővárosom, Hódmezővásárhely előtt megállóit, alig birtam a perronra lépni. Az emberek kikkel találkoztam reám szánalmasan tekintettek. Bérkocsiba vétóm magam, össze- fagyva kimerülve. Midőn a főtérre ért a kocsi: a temetőből visszatérő halottas menet vonta magára figyelmemet. Felálltam ! — Kit temettek, kocsis? — E. ur halt meg, azt temették. Eszméletlenül rogytam kocsimba. Hogy velem ezután mi történt, tudomásom nincs. Midőn ismét feleszméltem, szegény gyászoló özvegy anyám karjai közt leltem magam. Egymásra borulva sirtunk mindketten. Engel Mór. TÖVISEK.*) A kaszinó tőkéje és háza. Mondottam egy barátomnak Nem régiben, a minap: »,Eépj be a tagok sorába Es légy kaszinói tag!“ Igazad van — mond ő erre — De szegény ember vagyok, A tagsági díj meg magas! — — Be nem lépni ez nagy ok! — __ __ *) Mutatványok i szegzárdi kaszinó 1895. február 15-én tartott barátságos házi mulatsága alkalmából szerkesztett humoros „farsangi revolver“ czimü extra-lapból. Irta és közli: Palást.
