Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-10-25 / 43. szám
4 1896. október 25. kiválasztották a megfelelőket és egész egyszerűen meghívták őket termeikbe egy és ugyanazon napra és órára. Meg is jelent mind, számszerint hatan voltak a kiválasztottak s jó ozsonna, jó bor mellett töltve el az időt, valamennyien lángoló szivvel s azon ígérettel távoztak, hogy legközelebb ismét tiszteletüket fogják tenni. Meg voltak tehát a hadjárathoz szükséges statiszták 1 igy a mama immár a legszebb reményekkel eltelten nézett a jövőbe. De nem lett volna eléggé észszerű mama Bamáné, ha nem gondoskodott volna az úgynevezett ismeretlen ismerősökről vagy ismerős ismeretlenekről is. Ahol csak valami mozgalom volt, ahol csak láttatni és látni lehetett valamit, mindenütt ott voítak, úgy, hogy még a fővárosban is már eléggé feltűnt ez a két egyformán fessen és sikkesen öltözködött lány. Természetesen kezdettek érdeklődni, kutatni s mikor egy ozsonna után, mindegyik 3—3 fiatal embertől kisérve jelent meg a koronaherozeg-utczai korzón, valóságos hajsza folyt a fővárosi társadalom bizonyos körének iíjai között az iránt, bogy a lányokkal ismeretséget kössenek. Erre nemsokára nyílt is az alkalom. Az „Otthon“ első estélyén tűntek fel O nagyságáék, egy- szersmint hozzáférhetővé téve magukat bárki részére. S elmondhatjuk, hogy a többi jelenlevő hölgyek mind sárgák voltak az irigységtől látva Barnáék diadalát. Valami megnyerő, valami lebilincselő ellenállhatatlan varázs rejlett ezen lényekben, valami megmagyarázhatatlan kedvesség. A ki egyszer belejutott ebbe bűvkörbe, az szívesén benn is maradt, s vergődött kéjjel, gyönyörrel. Ezen az estén, a Barna lányok alapját vetették meg jövendő életüknek. Mikor a tánczteremből mindegyik egy-egy számbavehető ifjú karján kilépett a lépcsőn lefelé haladva, büszkén tekintettek vissza, s ott látták ,-utánuk hajlongni az estélyen résztvett fiatal emberek javát, zömét. A farsangolás további része valóságos diadal ut volt. Mit elkezdtek a tánczterem- ben, folytatták a jégen. Végre a sok negatív szereplő közül, kezdett kiválni egy pozitív alak, kit a mama sas szeme már régen komoly számbn vett, s a ki örömmel telt megadással tűrte, hogy lassankint mint fonják körülötte a hálót, mint húzódig az mindig szükebbre, mig végre is fogolylyá lön. A mama és Irma egy napon sokkal komolyabb arczczal jelentek meg a küzdtéren, mig Eveline, a legnagyobb disz- krécziót kérve súgta meg mindenkinek a nagy titkot, hogy Barna Irma és Nyáry Gábor ur jegyesek .... A dolog természetesen hamar nyilvánvalóvá lett már azért is mivel uj tündért kapott a jégpálya. A hamiskás Margit vonult ki a küzdtérre, s elmondhatjuk, hogy a legveszedelmesebben csillogtatta, vi- logtatta bogár szemeit. Valami ifjú, nagyon ifjú báj ömlött le ezen az alig 16 éves leányon, az isteni naivság, párosulva iiju bohósággal és kíváncsisággal, ami a szó szoros értelmében bűvössé tette ezt a lányt. Dús barna haj fürtéi, fénylő szeme, karcsú termete, csicsergése, csacsogása, önkéntelenül reá terelték a közfigyelmet, s mester volt a legjobb hatás elérésében. A gyermek szoba szűk levegőjéből egyszerre lépett ki a nagy világ zsivajába, s igy vizsga kiváncsi szemekkel tekintett mindent mi eddig előtte rejtély volt, de azért nem hiányzott fellépéséből bizonyos fokú enerzsia, melyet néha nagyon félénken s bizonytalanul alkalmazott ugyan, de voltak pillanatok, mikor valóban csodálatra méltó erélylyel tudott érvényt szerezni akaratának. Ezek közé tartozott 'az is, mikor kedvencz eszméjét — egy valóságos bálon megjelenni — habár némi engedménynyel is, de mégis kivitte. Napokon át csak ez az egy vágy volt, mely keblét betöltötte, s valóságos haditervet kovácsolt a mama ellen, ki ez eszme felmerültekor élénken tiltakozott az ilynemű tervek ellen. De Margit nem az a lány volt, kit holmi „gyerekszobába való reaktivá- lás“-féle fenyegetésekkel, megijeszteni lehetett volna. Sőt ellenkezőleg! Az, hogy akadályokra bukkant csak fokozta harczi kedvét. Mozgósította az időközben szépen felszaporodott udvarlókat mind, hogy vegyék ostrom alá a mamát. S egy gyengébb pillanatban, Margit jeladására a mama minden oldalról könyörgő inakkal vétetett körül, úgy, hogy kiegyezett ötven százalékra s azon Ígéretet tette, hogy a „Hazai szalon“ legközelebbi estélyen Margit is jelen leend. Időközben immár Eveline hódítása is határozottabb jélleget öltött. Megmozdultak a beszélő nyelvek I komoly jelöltül emlegették Palánkai Árpádot, ezt a neves fiatal irót, ^ ki elsőrangú íróink közé tartozott, | igy a porondon való megjelenése, visszavonulásra kény szeri tette a többi udvarlókat, úgy, hogy immár csak Margit volt egyelőre az egyetlen szabad szív, melynek kiküzdéseért harczolni lehetett. Eveline hivatása magaslatán állva, megértette a tömeges visszavonulásokat s igy minden igyekezete oda irányult,- hogy Palánkayt vallomásra birja. S fáradozását nem sokára siker is koronázta, Palánkay szívesen állt kötélnek, s egy szép holdvilágos téli estén, mikor együtt szelték a tükör sima jegét, bevallotta lángoló szerelmét . . . . s Evelinben volt annyi önállóság, hogy minden gondolkozás nélkül kimondotta a „boldogító igent“. Most már Margit is — tán hiúságtól vezérelve — komolyan hozzálátott ahhoz, hogy nem is egy, de több szívre reá vezesse a „zálogjogi bekebelezést. Az Evelin felesleges visszavonult udvarlói is Margitot okkupálták s az igy felszaporodott lovagok közül egyelőre hárman bírtak elsőrangú sanszokkal és ezek ifjabb Bolgár Károly, Király Jenő és Trencsény Béla. Az első piktor, a második újságíró, a harmadik tüzér hadnagy. A sors különös szeszélye folytán a piktor urnák tanulmányútra kellett mennie, a hadnagyot egyik felsővidéki városba helyezték át, egyedül maradt tehát a komoly, állandó jelöltek közül Király, ki nem is átalott minden megengedhető eszközt felhasználni arra, hogy a kedvező helyzetet kihasználva, e szép kis lány szivét magának biztosítsa. Ahol csak Barnáék megjelentek a nyilvánosság előtt, mindenütt ott volt velük látható. Minden egyéb ismeretséget, jóbarátait, rokonait elhanyagolva, csak egy eszmének élt, mely foglalkoztatta mindig s ez Margit — meghódítása. S mikor már-már azt hitte, hogy fáradozásai elnyerik a jutalmat, mikor már csak órák kérdése volt, mely a komoly fellépéstől elválasztotta, mikor is Margit fiatal kora daczára legalább ígéretet óhajtott nyerni, tehát mikor szerelme legmagasztosabb hullámokat érte el, mint a derült égről lecsapódó villám, egy egész uj alak tűnt fel, kit Margit, Király legnagyobb fájdalmára, szokatlanul kitüntető kedvességgel fogadott és igyekezett minden áron magához lebilincselni. Napokon át tartott a néma küzdelem, mely Király visszavonulásával végződött. Visszavonult azzal a reménnyel, hogy felvirrad még egy szebb jövő s hogy az esetleges álkaimat el ne szalassza, hogy az esetleges alkalmas pillanatot üstökénél ragadhassa meg, velük volt mindig, s csak Margittól vonult vissza, de a társasághoz tartozó Lakatos Marosának udvarolt. S Marcsa, kinek egész udvara volt, szívesen vette Királyt, nem csak a női természetben rejlő hiúságnál fogva is, hanem tetszett neki az az odaadó hűség, az az állandóság, határozottság, mely Király eddigi udvarlását jelemezte. Volt ebben a fiatal emberben egy különösen kiemelendő1 szép vonás, a diszkréczió, melyet megői*zött mindenkor, minden körülmények között. S melyik fiatal leány nem venné szívesen, egy jóbarát udvarlását, mikor meg van győződve arról, hogy azon fiatal ember előtt bátran beszélhet, kiöntheti szivét, mely néha-néka olyannyira telve van érzelmekkel, hogy valóságos életszükség’ annak feltárása. Jó barátokká lettek! S nem volt a legcsekélyebb dolog sem, melyet egymás előtt elhallgattak volna. Király minden alkalmat megragadott, hogy ezt a barátságot szilárdítsa, szorosabbra fűzze. S volt annyira könnyelmű, hogy szivében lelkében emésztő kínnal, közvetlen közelében az imádott lánynak, azt a kijelentést tegye, hogy feledni óhajtja Margitot. Ezt a kijelentést különféleképen kommentálták a társaság belsőbb tagjai. Király nem is csinált titkot belőle! S megindult az ádáz, titkos harcz Margit és Marcsa között. Az előbbi hiúságától vezérelve vissza akarta hódítani Királyt, az utóbbi pedig a jó barátot akarta megtartani. A harcz folyt, de egyelőre Margit küzdelme eredménytelen volt. Király határozottan kitartott Marcsa mellett, mikor elérkezett a nagy nap, Margit első debüje a „Hazai szalon parkettjén“. A készülődések lázas hevében, megszűnt a harcz, annál is inkább, mert ez első debüre Királyt egy régi ígéret kötötte a második négyes és szupé csárdásra, Margithoz. Mindketten érthető izgatottsággal várták a á nagy napot, szivükben kétséges remény tusakodott az iránt, hogy vájjon a másik megfogja-e szegni a rég tett, mind két félre csak titokban kedves ígéretét. M eg se kísérlem leírni, a gondolatok, az ábrándozások eme káoszát, mely agyukat betöltötte; vájjon oly hosszú, passzív küzdelem után, melyik fog diadalt aratni ? Marcsa nem kevésbé szorongással várta e napot, mely — tudta — hogy döntő csata leend, és volt benne annyi emberismeret, hogy kifejezést is adott Király előtt azon nézetének, mikép a második négyest körülövező misztikus varázs ismét oda fogja lánczolni Margithoz, daczára, hogy Király tudaTOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (43. sz.) tában volt annak, mikép mig az ő részéről a komoly szándék, az igaz szeretet, Margit részéről a hiúság- eme két hatalom viaskodott egymással .... Felhangzott a muzsikusok négyesre hivó jele s Király, ki eddig egy lépést sem tánczolt, mintegy ellenállhatatlan hatalomtól vezérelve, mekhajtotta ma gát Margit előtt s felvillant Margit arczán, Marcsa felé egy diadalmas mosoly, mig a másik perczben kedvesen fűzte karját Királyéba s büszkén vezettette magát a párok közé. Marcsa tánczosa, egy felsőbb rendelet folytán Királyékat kérte fel vizavinak ami azonban nem akadályozta Királyt abban, hogy Margit kedvességétől elbájolva, a lehető legkomolyabban ne lépjen fel. Halk hangon, melyből kiérzett a keserűség, a szenvedély, konstatálta azt a tényt, hogy mily rut játékot űzött Margit, legszentebb érzelmeiből. Elszorult szivvel, vonagló ajkakkal kérdezte, vájjon játékszernek tekinti-e őt, mely csak hiúsága kielégítésére szolgál, s határozott választ követelt, vájjon remélhet-e vagy sem ? S a lány tettetett naivsággal adta meg a választ: „Szerelem, szerelem, mi az ? Azt az érzelmet én nem ismerem, én egyformán szeretek mindenkit s igy magát is szeretem, de csak úgy mint a többieket.“ „Ez utolsó szava?“ kérdezé nem minden fájdalom nélkül Király, „ez!“ felelte Margit, s mikor a négyesnek vége volt, helyére ültette Király s szivében a legnagyobb kétségbeeséssel foglalt mellette helyet. Némán, szótlanul ültek egymás mellett .... Mindegyik el volt foglalva saját gondolataival, mig végre Király egy belső intésnek engedve, felkelt helyéről, elbúcsúzott a társaságtól s a csodálkozás morajától kisérve, még egy keserű pillantást vetve Margitra, távozott .... * * * ' Kilépett az utczára, arczát megcsapta a hideg télutó éjjeli levegője. Szemébe huzva kalapját, öntudatlanul bolyongott az utczákon. Azt sem tudta, hogy került haza, csak egyszerre ott találta magát kapujok előtt. Öntudatlanul nyomta meg a csengőt s neki támaszkodva a falnak, bele bámult a csillagos éjbe. A házmester köszönése felrezzentette aléltságából. Felvánszorgott a lépcsőn, megkapaszkodva a korlátban, s szobájába érve úgy, a hogy volt, klakkostól, frak- kostól beledült a felbontott ágyba. Úgy találta őt reggel szerető anyja és mikor felébresztette, megismerni sem akarta . . . Az aggódó kérdezősködésre, csak egy felelete volt: „ne bántsatok.“ így feküdt már két napja, öntudatlanul, a táplálékot is úgy kellett rá erőszakolni, mikor azután teljes erejével kitört a lappangó láz. Nehéz volna leírni annak minden fázisát. Sirt, nevetett, majd lármázott, majd halk hangon beszélgetett, de soha egy mondat nem hagyta el ajkát, melyben Margitot ne emlegette volna. Egyszer a lángoló szerelem hangjain szólott hozzá, majd eltaszitotta magától, majd hitvesének nevezte, szerelmesen enyelgett vele, majd vak dühvei a csillagokat káromolta, mint a melyek megrabolták hitvesétől. De elkövetkezett a gyógyulás ideje, felhagyott a láz, s felébredt benn az emberi büszkeség. Mint lábbadozó beteg a legnagyobb egykedvűséggel vette kezébe Margit sorait, melyben betegsége állapotáról tudakozódott. Sajgott, fájt még valami ott belül a szív körül, de azért bízott magában annyira, hogy személyesen ment el megköszönni Margit iránta való érdeklődését. S a mama itt sem tagadva meg magát, birt annyi tapintattal, hogy elveszett csiptetőj ét keresve, magukra hagyta őket. S mikor Margit felemlítette — a Király előtt tán jóakaratból elhallgatott azon tényt — hogy három ízben is ült ott betegágyánál a láz legnehezebb óráiban, ezt hallva Király már nem tudott uralkodni érzelmein, bátorítva Margit pillantásaitól, oda vonta keblére a gyengéden ellenkező lányt, s ajkuk — oly hosszú küzdelem után — egybe forrva — révparthoz ért a gálya ............... S mikor a mama immár csiptetőj ét megtalálva, a szobába lépett, kiejtve kötését kezéből, meglepetve állott meg az ajtóban, kérdőleg körültekintve, tisztában volt a helyzettel s mint egy jónevelésü mamához illik, kimondta a szentencziát: lassabban, két évig vártok még gyerekek, de azért a zongora órát ma elengedjük Margitnak. A Margitsziget jövője. A Duna gyöngye, a szépséges Margitsziget sem marad el az ünnepségek sorából. Ugyanis József fő- herczeg, a sziget fenséges tulajdonosa, elhatározta, hogy Magyarország ezeréves fennállásának emlékere, a Margitszigetet a fő-| és székvárossal, egy a Margit- hidtól levezető szárnyhiddal köti össze. A szeretett főheczeg terve bár nem a legújabb ke-
