Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1896-10-25 / 43. szám

4 1896. október 25. kiválasztották a megfelelőket és egész egyszerűen meghívták őket termeikbe egy és ugyanazon napra és órára. Meg is jelent mind, számszerint hatan vol­tak a kiválasztottak s jó ozsonna, jó bor mellett töltve el az időt, valamennyien lángoló szivvel s azon ígé­rettel távoztak, hogy legközelebb ismét tiszteletüket fogják tenni. Meg voltak tehát a hadjárathoz szüksé­ges statiszták 1 igy a mama immár a legszebb re­ményekkel eltelten nézett a jövőbe. De nem lett volna eléggé észszerű mama Bamáné, ha nem gon­doskodott volna az úgynevezett ismeretlen ismerősök­ről vagy ismerős ismeretlenekről is. Ahol csak valami mozgalom volt, ahol csak láttatni és látni lehetett valamit, mindenütt ott voítak, úgy, hogy még a fő­városban is már eléggé feltűnt ez a két egyformán fessen és sikkesen öltözködött lány. Természetesen kezdettek érdeklődni, kutatni s mikor egy ozsonna után, mindegyik 3—3 fiatal embertől kisérve jelent meg a koronaherozeg-utczai korzón, valóságos hajsza folyt a fővárosi társadalom bizonyos körének iíjai között az iránt, bogy a lányokkal ismeretséget kös­senek. Erre nemsokára nyílt is az alkalom. Az „Ott­hon“ első estélyén tűntek fel O nagyságáék, egy- szersmint hozzáférhetővé téve magukat bárki részére. S elmondhatjuk, hogy a többi jelenlevő hölgyek mind sárgák voltak az irigységtől látva Barnáék diadalát. Valami megnyerő, valami lebilincselő ellenállhatatlan varázs rejlett ezen lényekben, valami megmagyaráz­hatatlan kedvesség. A ki egyszer belejutott ebbe bűvkörbe, az szívesén benn is maradt, s vergődött kéjjel, gyönyörrel. Ezen az estén, a Barna lányok alapját vetették meg jövendő életüknek. Mikor a tánczteremből mind­egyik egy-egy számbavehető ifjú karján kilépett a lépcsőn lefelé haladva, büszkén tekintettek vissza, s ott látták ,-utánuk hajlongni az estélyen résztvett fia­tal emberek javát, zömét. A farsangolás további része valóságos diadal ut volt. Mit elkezdtek a tánczterem- ben, folytatták a jégen. Végre a sok negatív szereplő közül, kezdett kiválni egy pozitív alak, kit a mama sas szeme már régen komoly számbn vett, s a ki örömmel telt megadással tűrte, hogy lassankint mint fonják körülötte a hálót, mint húzódig az mindig szükebbre, mig végre is fogolylyá lön. A mama és Irma egy napon sokkal komolyabb arczczal jelentek meg a küzdtéren, mig Eveline, a legnagyobb disz- krécziót kérve súgta meg mindenkinek a nagy titkot, hogy Barna Irma és Nyáry Gábor ur jegyesek .... A dolog természetesen hamar nyilvánvalóvá lett már azért is mivel uj tündért kapott a jégpálya. A hamiskás Margit vonult ki a küzdtérre, s elmond­hatjuk, hogy a legveszedelmesebben csillogtatta, vi- logtatta bogár szemeit. Valami ifjú, nagyon ifjú báj ömlött le ezen az alig 16 éves leányon, az isteni naivság, párosulva iiju bohósággal és kíváncsisággal, ami a szó szoros értelmében bűvössé tette ezt a lányt. Dús barna haj fürtéi, fénylő szeme, karcsú termete, csicsergése, csacsogása, önkéntelenül reá terelték a közfigyelmet, s mester volt a legjobb hatás elérésében. A gyermek szoba szűk levegőjéből egyszerre lépett ki a nagy világ zsivajába, s igy vizsga kiváncsi sze­mekkel tekintett mindent mi eddig előtte rejtély volt, de azért nem hiányzott fellépéséből bizonyos fokú enerzsia, melyet néha nagyon félénken s bizonytala­nul alkalmazott ugyan, de voltak pillanatok, mikor valóban csodálatra méltó erélylyel tudott érvényt szerezni akaratának. Ezek közé tartozott 'az is, mikor kedvencz eszméjét — egy valóságos bálon megje­lenni — habár némi engedménynyel is, de mégis ki­vitte. Napokon át csak ez az egy vágy volt, mely keblét betöltötte, s valóságos haditervet kovácsolt a mama ellen, ki ez eszme felmerültekor élénken til­takozott az ilynemű tervek ellen. De Margit nem az a lány volt, kit holmi „gyerekszobába való reaktivá- lás“-féle fenyegetésekkel, megijeszteni lehetett volna. Sőt ellenkezőleg! Az, hogy akadályokra bukkant csak fokozta harczi kedvét. Mozgósította az időköz­ben szépen felszaporodott udvarlókat mind, hogy vegyék ostrom alá a mamát. S egy gyengébb pilla­natban, Margit jeladására a mama minden oldalról könyörgő inakkal vétetett körül, úgy, hogy kiegyezett ötven százalékra s azon Ígéretet tette, hogy a „Ha­zai szalon“ legközelebbi estélyen Margit is jelen leend. Időközben immár Eveline hódítása is határo­zottabb jélleget öltött. Megmozdultak a beszélő nyel­vek I komoly jelöltül emlegették Palánkai Árpádot, ezt a neves fiatal irót, ^ ki elsőrangú íróink közé tartozott, | igy a porondon való megjelenése, vissza­vonulásra kény szeri tette a többi udvarlókat, úgy, hogy immár csak Margit volt egyelőre az egyetlen szabad szív, melynek kiküzdéseért harczolni lehetett. Eveline hivatása magaslatán állva, megértette a tö­meges visszavonulásokat s igy minden igyekezete oda irányult,- hogy Palánkayt vallomásra birja. S fá­radozását nem sokára siker is koronázta, Palánkay szívesen állt kötélnek, s egy szép holdvilágos téli es­tén, mikor együtt szelték a tükör sima jegét, beval­lotta lángoló szerelmét . . . . s Evelinben volt annyi önállóság, hogy minden gondolkozás nélkül kimon­dotta a „boldogító igent“. Most már Margit is — tán hiúságtól vezérelve — komolyan hozzálátott ahhoz, hogy nem is egy, de több szívre reá vezesse a „zálogjogi bekebelezést. Az Evelin felesleges visszavonult udvarlói is Margitot okkupálták s az igy felszaporodott lovagok közül egyelőre hárman bírtak elsőrangú sanszokkal és ezek ifjabb Bolgár Károly, Király Jenő és Trencsény Béla. Az első piktor, a második újságíró, a harmadik tüzér hadnagy. A sors különös szeszélye folytán a piktor urnák tanulmányútra kellett mennie, a hadnagyot egyik felsővidéki városba helyezték át, egyedül ma­radt tehát a komoly, állandó jelöltek közül Király, ki nem is átalott minden megengedhető eszközt fel­használni arra, hogy a kedvező helyzetet kihasználva, e szép kis lány szivét magának biztosítsa. Ahol csak Barnáék megjelentek a nyilvánosság előtt, mindenütt ott volt velük látható. Minden egyéb ismeretséget, jóbarátait, rokonait elhanyagolva, csak egy eszmének élt, mely foglalkoztatta mindig s ez Margit — meg­hódítása. S mikor már-már azt hitte, hogy fáradozá­sai elnyerik a jutalmat, mikor már csak órák kérdése volt, mely a komoly fellépéstől elválasztotta, mikor is Margit fiatal kora daczára legalább ígéretet óhajtott nyerni, tehát mikor szerelme legmagasztosabb hullá­mokat érte el, mint a derült égről lecsapódó villám, egy egész uj alak tűnt fel, kit Margit, Király leg­nagyobb fájdalmára, szokatlanul kitüntető kedves­séggel fogadott és igyekezett minden áron magához lebilincselni. Napokon át tartott a néma küzdelem, mely Király visszavonulásával végződött. Visszavonult azzal a reménnyel, hogy felvirrad még egy szebb jövő s hogy az esetleges álkaimat el ne szalassza, hogy az esetleges alkalmas pillanatot üstökénél ra­gadhassa meg, velük volt mindig, s csak Margittól vonult vissza, de a társasághoz tartozó Lakatos Mar­osának udvarolt. S Marcsa, kinek egész udvara volt, szívesen vette Királyt, nem csak a női természetben rejlő hiúságnál fogva is, hanem tetszett neki az az odaadó hűség, az az állandóság, határozottság, mely Király eddigi udvarlását jelemezte. Volt ebben a fiatal emberben egy különösen kiemelendő1 szép vonás, a diszkréczió, melyet megői*zött mindenkor, minden körülmények között. S melyik fiatal leány nem venné szívesen, egy jóbarát udvarlását, mikor meg van győződve arról, hogy azon fiatal ember előtt bátran beszélhet, kiöntheti szivét, mely néha-néka olyannyira telve van érzelmekkel, hogy valóságos életszükség’ annak feltárása. Jó barátokká lettek! S nem volt a legcsekélyebb dolog sem, melyet egymás előtt el­hallgattak volna. Király minden alkalmat megraga­dott, hogy ezt a barátságot szilárdítsa, szorosabbra fűzze. S volt annyira könnyelmű, hogy szivében lel­kében emésztő kínnal, közvetlen közelében az imádott lánynak, azt a kijelentést tegye, hogy feledni óhajtja Margitot. Ezt a kijelentést különféleképen kommen­tálták a társaság belsőbb tagjai. Király nem is csi­nált titkot belőle! S megindult az ádáz, titkos harcz Margit és Marcsa között. Az előbbi hiúságától vezé­relve vissza akarta hódítani Királyt, az utóbbi pedig a jó barátot akarta megtartani. A harcz folyt, de egyelőre Margit küzdelme eredménytelen volt. Király határozottan kitartott Marcsa mellett, mikor elérkezett a nagy nap, Margit első debüje a „Hazai szalon parkettjén“. A készülő­dések lázas hevében, megszűnt a harcz, annál is in­kább, mert ez első debüre Királyt egy régi ígéret kötötte a második négyes és szupé csárdásra, Mar­githoz. Mindketten érthető izgatottsággal várták a á nagy napot, szivükben kétséges remény tusakodott az iránt, hogy vájjon a másik megfogja-e szegni a rég tett, mind két félre csak titokban kedves ígéretét. M eg se kísérlem leírni, a gondolatok, az ábrándozások eme káoszát, mely agyukat betöltötte; vájjon oly hosszú, passzív küzdelem után, melyik fog diadalt aratni ? Marcsa nem kevésbé szorongással várta e napot, mely — tudta — hogy döntő csata leend, és volt benne annyi emberismeret, hogy kifejezést is adott Király előtt azon nézetének, mikép a máso­dik négyest körülövező misztikus varázs ismét oda fogja lánczolni Margithoz, daczára, hogy Király tuda­TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (43. sz.) tában volt annak, mikép mig az ő részéről a komoly szándék, az igaz szeretet, Margit részéről a hiúság- eme két hatalom viaskodott egymással .... Felhangzott a muzsikusok négyesre hivó jele s Király, ki eddig egy lépést sem tánczolt, mintegy ellenállhatatlan hatalomtól vezérelve, mekhajtotta ma gát Margit előtt s felvillant Margit arczán, Marcsa felé egy diadalmas mosoly, mig a másik perczben kedvesen fűzte karját Királyéba s büszkén vezettette magát a párok közé. Marcsa tánczosa, egy felsőbb rendelet folytán Királyékat kérte fel vizavinak ami azonban nem akadályozta Királyt abban, hogy Margit kedvességétől elbájolva, a lehető legkomolyab­ban ne lépjen fel. Halk hangon, melyből kiérzett a keserűség, a szenvedély, konstatálta azt a tényt, hogy mily rut játékot űzött Margit, legszentebb érzelmeiből. Elszorult szivvel, vonagló ajkakkal kérdezte, vájjon játékszernek tekinti-e őt, mely csak hiúsága kielé­gítésére szolgál, s határozott választ követelt, vájjon remélhet-e vagy sem ? S a lány tettetett naivsággal adta meg a választ: „Szerelem, szerelem, mi az ? Azt az érzelmet én nem ismerem, én egyformán szeretek mindenkit s igy magát is szeretem, de csak úgy mint a többieket.“ „Ez utolsó szava?“ kérdezé nem minden fájdalom nélkül Király, „ez!“ felelte Margit, s mikor a négyesnek vége volt, helyére ül­tette Király s szivében a legnagyobb kétségbeeséssel foglalt mellette helyet. Némán, szótlanul ültek egymás mellett .... Mindegyik el volt foglalva saját gon­dolataival, mig végre Király egy belső intésnek en­gedve, felkelt helyéről, elbúcsúzott a társaságtól s a csodálkozás morajától kisérve, még egy keserű pil­lantást vetve Margitra, távozott .... * * * ' Kilépett az utczára, arczát megcsapta a hideg télutó éjjeli levegője. Szemébe huzva kalapját, öntu­datlanul bolyongott az utczákon. Azt sem tudta, hogy került haza, csak egyszerre ott találta magát kapujok előtt. Öntudatlanul nyomta meg a csengőt s neki támaszkodva a falnak, bele bámult a csillagos éjbe. A házmester köszönése felrezzentette aléltságából. Felvánszorgott a lépcsőn, megkapaszkodva a korlátban, s szobájába érve úgy, a hogy volt, klakkostól, frak- kostól beledült a felbontott ágyba. Úgy találta őt reggel szerető anyja és mikor felébresztette, megis­merni sem akarta . . . Az aggódó kérdezősködésre, csak egy felelete volt: „ne bántsatok.“ így feküdt már két napja, öntudatlanul, a táplálékot is úgy kel­lett rá erőszakolni, mikor azután teljes erejével kitört a lappangó láz. Nehéz volna leírni annak minden fázisát. Sirt, nevetett, majd lármázott, majd halk hangon beszélgetett, de soha egy mondat nem hagyta el ajkát, melyben Margitot ne emlegette volna. Egy­szer a lángoló szerelem hangjain szólott hozzá, majd eltaszitotta magától, majd hitvesének nevezte, szerel­mesen enyelgett vele, majd vak dühvei a csillagokat káromolta, mint a melyek megrabolták hitvesétől. De elkövetkezett a gyógyulás ideje, felhagyott a láz, s felébredt benn az emberi büszkeség. Mint lábbadozó beteg a legnagyobb egykedvűséggel vette kezébe Margit sorait, melyben betegsége állapotáról tudako­zódott. Sajgott, fájt még valami ott belül a szív körül, de azért bízott magában annyira, hogy személyesen ment el megköszönni Margit iránta való érdeklődését. S a mama itt sem tagadva meg magát, birt annyi tapintattal, hogy elveszett csiptetőj ét keresve, magukra hagyta őket. S mikor Margit felemlítette — a Király előtt tán jóakaratból elhallgatott azon tényt — hogy három ízben is ült ott betegágyánál a láz legnehezebb óráiban, ezt hallva Király már nem tudott uralkodni érzelmein, bátorítva Margit pillantásaitól, oda vonta keblére a gyengéden ellenkező lányt, s ajkuk — oly hosszú küzdelem után — egybe forrva — révparthoz ért a gálya ............... S mikor a mama immár csiptetőj ét megtalálva, a szobába lépett, kiejtve kötését kezéből, meglepetve állott meg az ajtóban, kérdőleg körültekintve, tisztá­ban volt a helyzettel s mint egy jónevelésü mamához illik, kimondta a szentencziát: lassabban, két évig vártok még gyerekek, de azért a zongora órát ma elengedjük Margitnak. A Margitsziget jövője. A Duna gyöngye, a szépséges Margitsziget sem marad el az ünnepségek sorából. Ugyanis József fő- herczeg, a sziget fenséges tulajdonosa, elhatározta, hogy Magyarország ezeréves fennállásának emlékere, a Margitszigetet a fő-| és székvárossal, egy a Margit- hidtól levezető szárnyhiddal köti össze. A szeretett főheczeg terve bár nem a legújabb ke-

Next

/
Thumbnails
Contents