Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-08-16 / 33. szám
-A_22 öngyilkos. Vagyon nélkül volt, árva és elhagyatott De szellemének tehetsége Törhetlenül küzdött, hogy majd egykoron ott Álljon, hol létének emléke Fennmaradand. De mi hasztalan fáradság! A kenyér, ura az anyagnak Nem engedi, hogy lelki erő és nagyság Tündökölve nyilvánuljanak. S bármi dicsőt szüljön lángelméje A nyomor áll mindenütt eléje S ki eszmék harczára volt hivatva: Szolga munkára lesz kárhoztatva. Hát a csábitó miként éli világát A gazdag, délczeg, ifjú és szép? Élvezi a kéjek, gyönyörök mámorát Diadalról diadalra lép. Férfiak, nők, cselszövény, vagyon pártfogás Egyengetig könnyű pályáját, Nincs előtte göröngy, nincsen fáradozás Már már elfogja érni czélját. Es e czél? bizony czéltalan valami Üres léhaság és egyéb semmi, Asszonyok kedvese, csábítója Hü sziveknek átka gyilkolója. Végre elért mindent a mit csak óhajtott S most mindez egyszerre eltűnik. A szerelem, mit élvezett csak vásárlóit Volt, és most undor közt megszűnik A vak tömeg őt egykoron ünnepelve A megbukottat elfeledi. Az egykori czimboráktól elkerülve Pénzen vett kedvese megveti. S itt áll, életunottan, elzüllve, Uj pályára nincs ereje, kedve. Golyót hát agyába, ez egyedül Menti meg a nyomor, s küzdelemtől. Melyik volt a gyáva, melyik a hős ? Horváth Imre. g'a-lnai — A móczok közOtt. — Jössz-e a gainai leány vásárra ? — kérdezték tőlem. Kétszer sem kelletett kérdezni. Reggel 8 óra volt még csak, mikor felértünk a Gaina nyugati csúcsára, mely Halmágy felől esik s oldala erdős, de legtetején tisztás van. Ezen a csúcson látható rombadőlve az a homokkőből kifaragott emlékkő, melyet a móczság az ő nyegyvennyolczadiki vezérük: Janku kezdeményezése folytán állítatott ide ő Felsége a király 1855-iki ittléteiének megörikité- sére, midőn Halmágy felől lovagolt fel ide. Az emlékkő egyes táblái most már szerte szét hevernek a földön, — meg van ugyan a feliratos kőtábla is féloldalra dőlve, de betűi részint lekoptak, részint be- mocskosodtak úgy, csak hosszabb idő alatt volnának részben felismerhetők. De nekünk elég volt ezzel az elolvasással pár kísérletet tenni, a mi nem sikerülvén, átadtuk magunkat annak a felséges vidék szemlélésének, mely által méltán volt elragadtatva ittlétekor királyunk is, mert ennél fényesebb panorámát alig képzelhetni, mint innen a Gaina király csúcsáról. Északon a Bihar hármas csúcsa, melyek mellett szerényen húzódik meg a csúcsos Dobrin, — nyugaton Halmágy és hegyes völgyes vidéke, — délre a Fehér-Kőrös völgye a hunyadi és krassó-szörényi hegyekkel, délkeletre a hatalmas Vulcán szikla, hátterében az abrudjpánya hegyekkel és a lemetszett oldalú s hatalmasan önálló felemelkedő Detonétával, keletre a Székelykő és a toroczkói hegyek, a tordai hasadék s az Aranyos-völgy felséges hegyei és sziklái itt-ott egy-egy távoli város vagy falu, vagy pásztor kunyhó, legelésző nyájak a nagyobb völgyekben egymásra toluló éles csúcsos gerinczü apró hegyek. Oly felséges, oly elragadó vidék, a mely minden fáradságért bőven kárpotól. A Gaina másik, Vidra felül (keletre) eső csúcsa és a két csúcs között lehajló széles hegyhát egészen tiszta fa és bokor nélküli gazdag legelő, a hol van a leányvásár. Most már a gainai leányvásár nem egyébb a mócz fiatalság ismerkedésénél, a mire csak egy ilyen kijelölt helyen lehet alkalmuk, mert nem csak faluik, hanem házaik is úgy szerteszét vannak szórva, hogy egymással alig találkoznak. Itt azonban összejönnek, megismerkednek, itt a 4 fiatalság 3—4 csoportban tánczol reggeltől estig, vagy még az itt gyakori eső vagy a csendőrség, ha ezt a közbiztonság érdekében szét nem veri. Nagyon érdekes ez a táncz, de még érdekesebb az a szokás, hogy a gazdagabb mócz lányok .3—4 öltözet ruhát is hoznak magukkal az által vető tarisznyában és midőn elvégzik az egyik tánczot, ott a közönség előtt annak szemelátára levetik előbbi ruháikat s más ruhába öltöznek, a nélkül, hogy feszélyezné őket a körülvevők bámulása. A mócz fiatalság yiáfíglepően szép és derék. Az ember nem győz el^^sk^imulni rajtok, kivált arczuk üdeségén. Soha fin<Á_~-t,\, \és gyöngédebb fehérségű harmat üdeségü arczokat nem láttam, mint ezeknél a mócz lányoknál és fiuknál, azt hihetné az ember, hogy fátyol védi arczukat a szél és nap sütése ellen, pedig a lányok fedetlen fővel, a keskenyszélü kalappal járnak. Ennek az arczfinomságnak nem lehet más oka, mint a havasi levegő, mely oly csodálatosan jó hatást tesz az emberre. A későbbi korban azonban vész az arcz finomsága és szépsége. Míg a fiatalság tánczol, addig az idősebbek, a tulajdonképpeni vásárban néznek szét és vásárolnak cserépedényt, kássát, fekete cseresznyét, faedényt, bőrmellényeket és színes gyöngyöket, apró kis furulyákat és havasi kürtöket, melyek bükkfából vannak készítve. Halmágy felől ökör szekérrel lehet jönni ide a Gainára, de másfelől csak lóháton és gyalog. Nagyszerűen töltöttük az időt, mi is teljes lélekkel gyönyörködtünk a vidék szépségében, a mócz fiatalság mulatságában, a vásár mozgalmasságában és az egész jelenet festői bájában. Délután már oszladozni kezdett a vásár két órakor mi is visszafordultunk éjjeli tanyánk a Zunoza- felé s útközben gyönyörködtünk abban a nem mindennapi látványban, a mint a mócz leányok — a lóra fiú módjára ülve — őrült sebességgel versenyt futottak a fiukkal a hegy lejtőjén. Soha sem láttunk még ilyen szépen feldíszített czirkuszt s ilyen érdekes szereplőket. Nagy Sándor. _________TÖVISEK.________ „V ihar után!“ . . . Mily hangzatos czim volna ez egy lendületes költeményhez, melyet p. o. Bodnár Pista, városunk udvari disz-poetája faragna felsőbb rendeletre, ékes jambusokban, Tennizon (olv. angolul!) ügyességével!... „Vihar után!“. . . mily szép, viaszkos vásznon testet ölteni vágyó ra- gyogó gondolat volna ez, városunk udvari festője N y i t r a y Lajos kifogástalan művész ecsetjének ! . . . De én, ki nem vagyok sem városunk udvari poétája, sem vármegyénk hírneves művész-festője, mint a fent tisztelt urak, — nem tudom ezt a képet sem vászonra vetni, sem ékes versekben megénekelni. Minek is ? . . . Valljuk meg őszintén, hogy az az otrombán pusztító jég-vihar, mely a múlt héten kegyetlenül végig simogatott benüaket: nem érdemel se Bodnárt, se Nyitrayt, — se verset, se képet, - - de igenis, hogy éktelen rossz prózában fel- képeljük, vagyis töviseinkkel jól megszur- káljuk, hogy soha többé ide ne tegye a lábát, itt ne terjessze ki a szárnyát. * 1859. Julius hóban (a napra nem emlékezem) volt ilyen goromba vihar nagy területen, talán országszerte. Akkor kecskeméti südő-diák voltam az ottani ref. kollégiumban, — s mondhatom hogy a mit hálás kegyelettel említendő bölcs tanáraim akkor, tanulni vágyó, tudományért szomjazó lelkembe belecsepegtettek: azokról manapság már jórészben mefeled- keztem. Úgy jártam, mint a legtöbb ember. A tudomány, a benső kép és tartalom elmúlt, elmosódott, csak a czivilizáczió fényes arany képrámájának némi nemű roncsa, töredezett, kopott darabjai maradtak meg. De arra a júliusi forradalomra, arra a rémitő viharra, mely akkor Kecskeméten dúlt: megemlékszem még az örökéletben is, ha lesz részem benne Isten kegyelméből, — épp úgy, mint megemlékszem a múlt heti borzasztó viharra! . . . . * Az az 1859-diki nagy vihar — úgy emlékszem — nem tett egyébb kárt, minthogy a kecskeméti tornyokat, azokat a dúsan aranyozott, réz-fedelü, magas és karcsú szép tornyokat — felekezeti különbség nélkül — mind leszedte, földre dobta, kivevén a zsidó templom tornyát, mely nem volt. Sűrűén hullott, TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (33. sz.) kopogott a jég, óriási nagyságban, félóra hosszat, fél öl magasságnyira, — úgy, hogy tönkre tette az aratás reményét e g y, a szüret kilátását három évre A haragos ég megszűnés nélküli villámczikázása házakat gyújtott fel, — s a kalapjukat alázatosan levett tornyokban a megrémült harangozók remegve kongatták az óriási viz-ár és tűzveszélyt jelző ércz- nyelvü harangokat a borzasztó tompa zajban. Csak egy toronyban nem kongattak, a zsidó templom tornyában, mivelhogy — mint fentebb mondám — nem volt torony és a „nem volt toronyban“ nem volt harang! . . . A nép jajgatott, jajveszékelt, — egyik síit, másik panaszkodott, —• egyik imádkozott, másik káromkodott, kiki a maga szokása, erkölcse, vallása, műveltsége és gusztusa szerint. — Mi pedig, südő diák gyerekek, elpalástolhatatlan titkos örömet éreztünk kéjes elgondolásában annak, hogy pár napig bizonyosan nem lesz előadás, mert az elemi csapás a tanár urak egy részét, a gazdagabb részét! — Szintén érte, — s ezek keserűségükben, a szegényebbek pedig köteles sajnálkozásukban, divatosan ad hoc felfüggesztik az ülést! — — — ügy is lett, — sőt, ha emlékezetem nem csal a vizsgák egy része is elmaradt. Minek mi végtelenül örültünk! (Sőt a tanár urak is! —- Szedő.) Minek is az aratás a szellemi téren, ha a testi, a természeti világ mezején tönkre tette a jég ennek remény-foszlányait is ?! ? . . . * E borzasztó esemény óta mindazok, a kik már akkor szerencsések voltunk élhet ni, most 37 évvel öregebbek vagyunk. Mi azt bizonyítja, hogy nem mindig öl a nagy ijedtség, — sőt sokszor igen szükséges a felsőbb hatalom általi megfélemlítés, hogy a magánál nagyobbat, felsőbbet elismerni és tisztelni nem akaró, daczos, törpe ember kevélységének szarva letörjék és porba hulljon! . . . A szegzárdi viharos időjárás rém-sorát (katasztrófa) kiállt urak és polgárok közül igen sokan még meg sem születtek 1859-ben, mikor én Kecskeméten azt a nagyobb vihart hősiesen kiállottam, — s mégis panaszkodnak, zúgolódnak, mondván: „ilyen még sohse volt!“ — No-no! jöttetek volna csak akkor Kecskemétre: — Sodorna és Gomora városának pusztulása hajdan, suviksz volt ahoz !. . , ................. S megfordítva, a kik oly szerencsések, hogy 1859-ben még nem éltek s azt a nagy rémsort ott a helyszínén nem látták: örüljenek arany ifjúságuknak, elgondolván, hogy a csapást kiheverni van idő elég! (A minthogy a kecskemétiek is remekül kiheverték azt a régi rémsort s ma e város népe gazdag és boldog nép általában. Sőt még kedves tanáraim is majdnem mind élnek ma is, jobb egészségben, mint jó magam!) * Hát kérem alássan, a sors igazságos. A zavartalan, folytonos jólét ölében ringatózó gazdag embereket sokszor irigyli a szegény; egy ilyen katasztrófa, egy ilyen rémsor után pedig a gazdag irigykedik a szegényre, a ki semmi kárt nem vallott. Hja, bizony már az ősrégi czigány meg mondotta: „Annak deglik, a kinek van!“ Ilyen nagy veszedelemből rendszerint a szegényebbek menekülnek kisebb sebekkel, mig a vagyonosok sok sebből véreznek! . . . (De azért még sem cserélnének velünk! . . Szedő.) * r En megmondom őszintén, hogy mi nem szeretnék és mi szeretnék lenni az idén. Nem szeretnék lenni jégkár biztositó társulat, adóügyi referens, folyam-mérnök, képviselő, biró, polgármester, budapesti Kiállítási elnök, földmivelésügyi miniszter és vihar — sújtott közbirtokos. Sattöbbi! Ellenkezőleg — ha fiatalabb volnék ! — szívesen lennék manapság: nádazó, kőmives legény, kertészbojtár, üveges tót, cserepező, bádogos mester, hid- épitő megint satöbbi! Leginkább nem szeretnék lenni csámpai (paksi) szőlőtulajdonos; leginkább szeretnék lenni: szegzárdi takarékpénztár! * Dehát honnan van e folytonosan otrombán goromba, kellemetlen s káros időjárás? Kérdezi sok panaszos. En azt hiszem, hogy alaposan berúgott és botrányosan kirúg ezidén a vén Föld, kimondhatatlan nagy örömében, hogy megérhette aMagyar nemzet ezeréves fennállását! Nos, nem tesz-e sokszor ilyen ostoba extra vagáncziákat a borteli ember? Mért ne volna ez szabad a Földnek, közanyánknak, melyből mindnyájan lettünk s melybe mindnyájan visszatérünk ?! . . . 1896. augusztus 16.
