Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-08-02 / 31. szám
Hej, ha akkor akarta volna, csak egy szót kellett volna szólnia s az a szép nagy emeletes ház a piaczon meg a többi hozzá való vagyon most Bor- bereky Imre helyett az övé lehetne. Most nem kuczo- rogna itt ebben a kis udvari szobában, hanem abban a fényes lakásban ülhetne, saját fogatán kocsikázhatna s a helyett, hogy Borbereky Imre hivja meg őt ebédre, ő hibatná meg Borberekyt. De egy vasárus leányát csak nem vehette el; azt nem tehette. Tudja, hogy vannak mágnások, a kik megcselekszenek effélét, de ő tisztán megőrizte családjának nevét, tisztán, folt nélkül. Vértesy Arnold. Osillag: ívuLlláis. A szerkesztőségben ültünk. Ott csináltuk a lapot. Megvallva a kedves olvasó előtt, ilyen kánikulai napok alatt több idő marad az ásitozásra, mint a toll- forgatásra. Ezt az időt mü nyelven, mi újságírók „ugorka saisonnak“ hívjuk. így hivja a nagy közönség is. Igaza van neki. Az ugorka saison beütött. így voltunk ekkor is: az az hogy rosszabul, mert az újdonság rovat átkozottul üres vala. Egyszerre megcsendül a telephon. — Halló! — kiáltom élénk kíváncsisággal. — Ki beszél? — A rendőrség. — Halljuk! — A Tiszaparton tegnap este egy Kapás Mari nevű leány, a folyóba ölte magát. — Mi vitte erre a végzetes lépésre, kérlek kedves fogalmazó ur beszéld el, Írni akarok, mert ma egész nap nem dolgoztam semmit. Te úgy is közel lakói Mariékhoz. — Ha nem unalmas egy paraszt leány tragoe- diája, elmondom, a főkapitány ur úgy sincs itthon, nyaralni van. — Hát akkor halljuk öregem. — Mari nagyon szerette Virág Laczit. A legény is őtet. Hanem a leány szülei gazdag emberek; te előtted az ilyen események nagyon is köznapiak, nem szükséges fejtegetnem, a béres legénynek nem adták oda feleségül. Szegény Laczi tűrte a szenvedését néma lemondással nézett a semmit mondó jövő felé és hervadóit, mint tavaszszal az a virág, a melyet tavaszi fagyok tesznek tünkre. Az ő szivét is megfagyasztotta szomorú végzete. Erezte, hogy az a kéreg, mely szivére nehezedett, azt nem olvasztja fel a remény sugara. S a leány még szomorúbb, még kétségbeesetebb volt, borzasztó illusiókkal gyötörte jó lelkét, bájos testalkatát. Ezt mind jól tudták a leány szülei, már-már beleegyeztek a házasságba, midőn egy újabb akadály merült fel ... Ez előtt Virág Laczi szülei máshol laktak. Virág Bándiné, Laczi édesanyja a Tisza parton egy este egy pénztárczát talált, egy ezressel. Mint becsületes asszony, elmesélte férjének s kijelentette, hogy ő felviszi a pénzt a község házának, adják annak, a ki elvesztette. — Asszony ! — megbolondultál ? — Nem. Nézze kend ez a becsűiét. Virág Bandi legyen szegény, de becsületes. Tiszta volna-e lelkiismerete? Nem, ugy-e ? Virág Bandit elvakitotta a pénz. Nem tágított. Nyári este volt akkor. Bándiné a mikor lefeküdt, urát nyomorult érzés szállta meg. Megöli a feleségét. A pénzt eldugja, lesz pénze, megszabadul attól az asszonytól, kit soha sem szeretett! . . . S úgy tett. Feleségét a nyomorult pénzért megölte. Tudod, hisz lapotok közölte, Bandi 10 évig volt Váczon. Most jött haza, egészen megtörve. Mari apja most • azt mondja, hogy ő bitang famíliának nem adja a gyerekét. Engeszthetetlen. Mari nagyon a szivére vette apja kijelentését. Tegnap elbúcsúzott barátnőitől, nem is sejtette borzalmas tervét senkivel. Azt mondta nagy útra megy. Úgy 9 óra tájban, tegnap este látták a Tisza parton. Kétségbeesett szülői azt hiszik, belefult a Tiszába. Ez az egész. Ennyit tudok. Elég lesz? — Elég! Köszönöm. — Szervusz. — Isten veled! * Istenem! Mit Írjak? Elveszett, vagy meghalt? Azt írtam, hogy meghalt, mert mikor tegnap este a Tisza parton sétáltam, úgy 9 óra tájban fényes csillag hullt a Tiszába. Vajda Jenő. A magyar népiskola történetéből. (Folytatás.) A parochiális iskolák különben a XIV-ik, a városiak meg a XV-ik században terjedtek el különösen nagy számban, s nemcsak az előbbi, hanem az utóbbi iskolák is szerves összeköttetésben voltak az egyházzal. A mohácsi veszedelemre következő tronvillon- gások, vallási küzdelmek, a török pusztítások a kath- iskolákat úgyszólván teljesen megsemmisítették. Ekkor — írja Fraknói Vilmos -^-egy kiváló férfiú emelkedik a primási székre és jobb fordulatot idéz elő. Oláh Miklós a XVI-ik században restaurátorává lön a magyarországi katholikus egyháznak; föltartóztatta annak további hanyatlását és megvetette újabb felvirágzásának alapját s iskolákat létesitett és elrendelte, hogy a plébános, vagy a szegényebbek többen egyesülve iskolamestert (ladi magistert) alkalmazzanak. A magasabb oktatásra P á z m á n Péter által hazánkban meghonosított Jézus-társaság tagjai, a népoktatás ügyre pedig a piáristák rendje gyakorolt nagy hatást, kik nagy előszeretettel foglalkoztak a polgárság serdülő nemzedékének névelésével és oktatásával. A főurak és papok e korban igyekeztek iskolákat állítani, s ezek vezetését a piaristákra bízták, a kiknek feladatuk volt az elemi oktatás és a szegények tanítása. Ez igen kedvező volt a magyar népre, mivel rendezettebb róm. kath. iskola Mária Terézia koráig csak ritka helyen volt. A közoktatás iránti szeretet meg volt mindig a magyarban, amit bizonyít az, hogy a nemzetünket ért mohácsi veszedelem, a török csapások, belvillon- gások sem apasztották meg, a reformatio pedig csak elősegített és megerősített. A vallási küzdelmek alatt nemes verseny támadt a kath. és protestánsok között, s ennek hatása alatt az iskolák és tanítók száma nagyban megszaporodott. Mária Terézia kora előtt sanyarú volt a tanítók helyzete, mert a terhes munkához nem méltó javadalmazásban részesültek, s jövedelmüket leginkább kegyes adományok képezték. Népoktatásunk érdekében nagy mozgalom indult meg már III. Károly uralkodása alatt, melyet Mária Terézia vett át, emellett a népnevelésügyet is a fontosabb állami teendők közé sorolta. A közoktatásügy szervezetét azzal kezdette meg, hogy kinevezte az udvari tanulmányi bizottságot, mely alá a magyarorsági tanulmányi bizottság is tartozott. Az osztrák kormány a magyar törvényhozás meghallgatása nélkül léptette életbe reformjait s „Nemzeti iskoláknak“ nevezték iskoláinkat, melyekben a magyar gyermeket németté akarták nevelni. Ekkor ugyanis az volt a törekvés, hogy a magyart és a különböző nemzetiségeket egy nyelvre, a németre tanitsák. E czél azonban megtörött a nemzet ellenálló erején, s az első gátat a róm. kath. hazafias püspöki kar emelte az által, hogy nem hajtotta végre a „Schulordnung“-ban elrendelt intézkedéseket. A bécsi kormány tapasztalván a magyar püsp. kar erélyes fellépését, egy külön iskolai szervezetet a magyarországi „Ratio Educationis“-t készítette, mely figyelembe vette némileg ugyan specziális viszonyainkat, de a nemzeti magyar nyelvnek csak kevés tért engedett iskoláinkban. Midőn Mária Terézia iskolaügyünket reformálta, nemes szándék vezette; a neki be nem számítható hibákat tanácsosaiban kell keresnünk, kik rossz szándékkal eltelve, nemzetünk magyarságát akarták kiölni. így történt az, hogy államférfiai tanácsára 1760-ban magyar nemes ifjakból magyar testőrséget alapított, mely intézmény bár külsőleg a magyar nemzet érdekeit látszott elősegíteni, valójában azonban a nemzet lassú, de biztos és békés elnémetesitését czélozá. De a magyar önérzetét és nemzeti büszkeségét egy könnyen nem engedi elnyomni, igy lehetett csak, hogy a nemes ifjak B esse n y e y György, magyar testőrrel élükön a már szunnyadozni kezdő nemzeti önérzetbe uj életet öntöttek. A kegyes királynőt fia, II. József követte az uralkodásban, aki még nagyobb erélylyel fogott különösen a népoktatás emeléséhez, s szigorúan megTOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (31. sz.) követelte büntetés terhe alatt, hogy a szülők 6—12 éves gyermekeiket pontosan iskolába küldjék. A nép. iskolák érdekében, melyeket „normális“ iskoláknak neveztek, gondoskodott a tanítók kiképeztetéséről, hogy csak vizsgázott tanitók alkalmaztassanak. Ezen üdvös intézkedésekkel szemben sürgette a németnyelv, behozatalát az iskolákban, melyet különben is hizatalos nyelvé akart tenni. Az elemi- és középiskolákból ki akarta rekeszteni a felekezeti- séget és kívánta az iskolák közössé tételét. „A német nyelv terjesztésének azonban sehol sem volt meg az a sikere, a melyet vártak; mert az 1774-ik évi rendelet, a mely a német nyelvet a latin nyelv jogaiba helyezte, hatalmas ellenszenvet ébresztett fel mindenütt a németnyelv terjesztőivel és pártolóival szemben és észre téritette a saját nemzeti nyelvünket ethanyagoló nemességet. A közös iskolák ellen pedig a hitfelekezetek püspökei támadtak fel. (Folyt, kör.) ___ TÖVISEK.________ Az eperfa és a kisasszony. (Aczopusi mese.) Selyem ruhában, szép fényes határon Gazdag kisasszony kéjes útra kel S amint a hintó átfutt több határon: Az urhölgy mindig uj örömre lel. A táj szépsége néki édes álom, Melynek szemléletében elmerül — S égy gyors-futó hintó hintáivá nyáron (!): Az urhölgy lassanként elszenderül. Álom között napernyős kéz lecsűklik S kisasszonyunk megérzi nyár hevét, Fejéhez kap, — tart hirtelen paruplit, — De folyvást fájni érzi szép fejét. Gondolja: napszurás! — S nagy rémülettel Kocsisnak „állj! “-t parancsol rózsa ajk . S a vén kocsis, rettentő tisztelettel, Száguldó ménre rákiáltja! „halt!“ Batár megáll, — kisasszony támolyogva Utszéli fák árnyán gyepet keres, Hogy ott magát egy kissé kinyugodj a, Mert főfájása égető, heves ! . . . . Zöld pázsitot talál, de lombok árnyát Egész utmentén nem lelhet szegény, Holott a föld termését már kaszálják S munkában izzad sok markos legény! . . . Lenyugszik végre mégis egy eperfa Gyér árnyában nőtt ritkás pázsiton, Majd ily panaszon nyílik rózsa ajka: »Áz árnynak egy darabját áhitom:« »S im, nincs ahol fájó fejem lehajtsam!. . . Légy átkozott te lombtalan fa itt! Mért nem könyörülsz kegyesen ma rajtam, Enyhítve árnynyal lelkem kínait?!? . ... .« $ $ * Ne zúgolódj, ne átkozz — szóla fájón -- Halk sutogással most a vén eper. Nézd, e vidéken messze-messze tájon Minden fát Istennek haragja ver! . . . Utad mentében mindenütt eperfát Lát szép szemed hosszan elnyulani S. minden testvérem dúsan hozza lombját Tavasszal f— hűvös árnyat nyújtani. De önző kéz luxus miatt letépi így nyáron át, szép ékes zöld ruhánk Csak egyet szól Szegzárdon Bezerédj S egész sereg gyerek mászik reánk! . . . Etel kell millió selyembogárnak--------— S zöld lomb-diszünktől úgy megfosztanak, Hogy a jobb lelkek, a kik erre járnak, Értünk tán könnyet is hullajtanak! . . . Ne átkozz hát te szépséges kisasszony, Hogy nincsen árnyunk, — szép lomb-sátorunk S ne ütközzél meg a való, igaz szón: »Mi rutákká e nőkért változunk!« . Ti, hogy még szebbekké lehessetek, hát Selyembe jártok, — most is abba vagy! — S mi átengedjük ágaink fa lombját, Bár fájdalmunk érette szörnyű nagy ! . . . 1896. augusztus 2.
