Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-03-24 / 12. szám
4 1895. márczius 24. felismerni, vájjon öröm, vagy fájdalom-e annak a forrása ? Hát azt a czigányt ki bántotta 1 Miért kinozza azt a zokogó fadarabot?! Hisz ezen zene nem tán cz- terembe való ! Akik egy világnak a fájdalmát hordják szivükben, azok csak nem jönnek ide, hogy tánczol- janak ?! Miért nem csacsog, miért nem enyeleg a húrokon, miért e lesújtó panasz ? ! Korunkban, midőn a közöny divattá vált, midőn a nemes lelkesülést éretlen gyerkőczök fellobanásának csúfolják, — napjainkban e hangulat-talányt „csendes butaságnak“ neveznék. Akkor a szivek mélyén fakadó imádság volt, melyet ki-ki önmagában mondott el, mert az ajak nem bírta visszaadni, a melynek terhe alatt a szív is majd meghasad! Ebben a korban vezette Petőfi, Jókaial a már- cziusi fiatalságot Budára, akkor szabadították ki Stan- csics Mihály költőt fogságából, a mely cselekmény befolyása alatt irta Petőfi: Egy ily nap vezérsége, S díjazva van az élet .... Napoleon dicsősége, Te veled sem cserélek! Ezen időben hozták forrongásba a fővárost a | hires 12 ponttal, a melyben megírták, hogy „Mit kíván a magyar nemzet?“ Ekkor foglalták el a Hatvani utcza végén Länderer nyomdáját, ekkor nyomatták ki a 12 pontot és Petőfinek „Talpra magyar“ czirnü forradalmi versét. Jókai vezetése alatt álló fiatalság volt az a lelkesülni tudó hatalmasság, mely mozgásba hozta az egész nemzetet, befolyásolta a nemzet-gyűlést és elősegítette a nagy eszmék diadalát! Mondom, más idők voltak azok! Az egész nemzet egy villanytelep. Villanyos rezgésben állt az egész nemzettest ! Egy delejes álom, melynek csodás szép képei vannak; de borzasztó háttere! E kép a sza- badságharcz diadala volt} a háttér pedid a szabadság - harcz netáni bukásának következményei. A nemzet múltjában az elnyomatás békói, jelenében az ujjáéb- redés hajnala, jövőjében egy önerejéből feltámadott szabaddá lett nép testvéri ölelkezése s leendő nagysága. Az a szégyenletes múlt, az a biztató jelen és az a győzelmes jövő reménye elkábitotta az elméket és megvértezte a sziveket! A márcziusi eszmék meghódították az országot! Pedig ez a nép megtanult már remegni! Oh! a szabadságnak az a csábos alakja sok hazafit mély aggodalomba ejtett! Féltették ezt a fegyvertelen nemzetet a megsemmisüléstől! Pedig akkor már elmondta Kossuth: . . . csak egy szavamba kerül és lángba borítom az országot! E merész szavakat csak hatalmának biztos érzetében s a közhangulat hü fölismerésében mondhatta. (Folyt, köv.) TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (12. sz.) TÖVISEK. Minden múlandó. A tavaszi „nap éj egyen“ kora hajnalán (márcz. 21) irom e sorokat. íme, a mint fölkelek, azonnal kinyitom agyam zsilipjét s megei’esztem — az az, hogy csak megereszteném: — a szárnyas gondolatokat, valamit közölhetnék a „K ö z 1 ö n y ) e n — már t. i, valami újat, nem úgy, mint a múltkor történt, hogy egy remek versét, mely a „Tolnavármegyébe n“ megjelent, jBI egy héttel utóbb valami Balogh István ur újra közölte a saját neve alatt a „Tolnamegyei K ö z 1 ö ny“-ben. Nem igy — mondok magamhoz- hanem valami - újat, kedves barátom! . . . Azonban szomorúan tapasztalom, hogy agyam zsilipje már korhadt lévén, majd minden jó gondolatot áteresztett pár évtized óta a tisztelt olvasó nagy közönség mulatta- tásának szellemi malmára; a mi gondolat még van a mederben — a malmon felyül — az meg, úgy tapasztalom, bár elég vizenyős, de már nagyon gyéren ninclen szárnya!... Hja ! 5 — Minden múlandó a világon!- --Meg van, land' pompás, — irok erről, hogy minden muandó! . Usry van! Ennek igazságát már a nas-von © © ©«/- Bölcs Salamon régi okos emberek is elismerték, azt mondja: „semmi uj dolog nincsen a nap alatt!“ Vagyis, minden elmúlik s azután újra ismétlődik. Örökös elmúlás, folytonos változás s aztán újra ismétlődés. Ebből áll az élet. Manapság már uj ruhát is alig csinálnak a szabóink, mert ha éppen „uraktól levetett“ öltönyöket nem applikálnak is át kecses, termetünkhöz, — de vagy a szövet kopott és állott, vagy a divat régi, — és csak egy kis benzin, meg egy kevés változtatás, divatos diszités kell hozzá: meg van az uj ruha. „A mi volt, az most is meg van és a mi lesz, az már meg volt!“ tanítja a szentirás. De igaz is! . . . íme, hogy minden múlandó a világon, mi bizonyíthatná inkább, mint hogy ez a hosszú, igazán csömürletesen megunt tél is elmúlt!- hála az égnek! gok, elment — jobbára már Elmúltak a farsangi mulatsáa no. elmúlt Sándor és József nap, sőt sok embernek elmúlt = elfogyott már a türelme is a hosszú tél miatt, no mert elmúlt, elfogyott a fája, a szene, a pénze! . . . Minden múlandó a világon, —— Jövő héten elmúlik a Casinói hires halvacsora is s aztán jönnek a tavaszi mulatságok, kirándulások, s azok is elmúlnak, de az én Töviseim semmiképpen, soha el nem múlnak, mig én élek, mig tárgyam lesz s a mi fő: mig egy olvasóm akad! . . . prémekkel szerették ellátni. E mellett bizonyít Ano- nimusnak az ázsiai magyar őslakókról, a szittyákról tett az a megjegyzése, mely szerint a nyuszt ezek közt oly bőven találtatott, hogy nemcsak a nemes, de még a gulyás, kanász és juhász is azzal ékesité öltözetét. Abból, hogy az ősmagyarok annyira szerették a bőrből készült és prémmel diszitett ruhákat, önként folyik az a következtetés, hogy a bőr feldolgozásához már a régibb időkben is érteniük kellett. Cserző-vargáik és irha-timáraik minden valószínűség szerint már ősi lakóhelyeiken is voltak annál inkább, mert a bőr feldogozása a keleten sokkal előbb ért el némi tökélyt, mintsem a nyugaton. Az irlia-timá- rok finom, nyulékony bőrt készítettek s ezt magyarul irhának nevezték. Ez a mesterség Magyarországból származott át Németországba, hol az irha-timárok régente „Irher“ elnevezés alatt voltak ismeretesek. Fegyvereiket is maguk készítették a magyarok. E mellett bizonyít az egykorú Luitprand amaz állítása, mely szerint „a magyarok a téli időt fegyvergyártással és nyilküszürüléssel töltötték el“. A festészet és szobrászat némi elemeire is akadunk már a vezérek korában. Ugyanis a bevándorlóit magyarok zászlóin és lobogóin az ország czimeréül a turul-madár, vagyis a koronás karvaly díszelgett s igy fél kell tennünk, hogy a magyarok már akkor némi festészeti ismeretekkel is bírtak. Toldyként a régi magyaroknál dívott szobrászatról — bármily fejletlen volt is az — tanúskodnak a magyar krónikák, a melyek elbeszélése szerint már a száz-halmi huntemetőt szobor ékesité. Az ős magyarok áldozó-oltárai is az istenség szobrával voltak .díszítve, minként ez András ediktumából (1046.) és László király törvényeiből kiviláglik. Hogy az ö t- vö ss éghez is érthettek: kitűnik abból a körülményből, hogy O-Budán ételhez és italhoz arany- és ezüst-edényeket használtak, az augsburgi csatában pedig szintén arany- és ezüst-edényeket vittek magukkal s ruhájuk alsó szegélyén arany-csörgőket viseltek. gc . % Az itt közlőitekből a tárgyilagosságnak csak némi kerete mellett is mindenki arra a következtetésre juthat, hogy a magyarok Európába kültözésök idejében oly közjogi, családi és társadalmi szervezettel dicsekedtek, hogy nagyban és egészben a többi bevándorlóit néptörzsekkel bátran kiállhatják a versenyt, sőt több tekintetben előnynyel is bírnak fölöttük. S honnan van mégis a magyaroknak a „barbár“ hire I Egyedül onnan, hogy a külföldiek viszonyaikat vagy nem ismerték, vagy félreismerték. S e körülmény nagyrészt ama német krónikásoknak tulajdonítható, kik a magyarokat egyszerűen vérengző vadállatoknak festették le s ezzel azt eredményezték, hogy az európai historikusok vagy teljes hallgatással mellőzték a magyar nemzetet, mint olyant, melylyel foglalkozni sem érdemes ] vagy pedig oly hamis vi- lágitásba helyezték azt, mély megfelelt azoknak a hamis forrásoknak, melyekből adataikat merítették. Ama német évkönyvirók e részti tévedését különösen két oknak lehet betudni. Az egyik az, hogy nem öntapasztalásuk nyomán írták meg a magyarokra vonatkozó jellemzéseiket, hanem csupán oly hallomások után, melyeket részint a rémület, részint az ellenszenv szültenek. A magyarok közeledésének hírére | lakosok nagyobbára hol erődített kolostorokba, hol a városokba menekültek s visszajüvetelök után a ! Az eddigiekből váltig beláthatod kedves olvasóm! (Ugy-e megengeded ezt a szellemi brudersaftot?. Hiszen én már öreg ember vagyok, az olvasó közönség pedig mindig fiatal, melynek legnagyobbrésze pápaszem nélkül olvas, mig én már egy pápaszem segítségével irok, két pápaszemmel olvasok! No meg hát én pertu vagyok a jó istennel is! . . . Ergo ugy-e megengeded ezt a bizalmasságot — ismétlem, hogy az eddigiekből beláthatod kedves olvasóm, miszerint — viszonylagosan — még a létező dolgok között az én Töviseim hordják magukon leginkábk a változatlanság, hogy úgy mondjam: az örökkévalóság bélyegét, melyhez nem fér hozzá a múlandóság hervasztó szele! . . ! Persze, mert az én Tö vi s--tárgyaimat (ha éppen nem meríthetnék száraz agyam kimerült kiforrásából), bőven csergedező patakként ömlesztik a napi események, nagy horderejű politikai és pikáns társadalmi hírek, tehát sohasem szorulok meg a miatt hogy miről Írjak ? — íme most is, mig mi országszerte a márczius 15 és márczius 20-diki hazafias öröm — és honfibú "gyászünnepét tartók: furcsán járt dominus Ludovicus Bartók! . .,. Mint egy uj Don Juan szép asszonyt kergetett, — de nyakába szakadt a sötét fergeteg —, és egy . jó iparos úgy remekelt rajta, (neve nem magyaros, igy hangzik: M é- g y e 1 k a!) hogy bizony párbaj lett volna vége ennek ha ki nem eszelik segéd — e s z en ti ernenn ek hogy: „párbajjal tilos áthágni a törvényt - mert itt egy vélétlen kis tévedés történt! . . . “ Persze, hogy kicsiny, — persze, hogy véletlen, da azért történet!------7------Mennyit lehet majd er ről írni tréfásan a „Bolond I st ó k“-ban ? . En is megverseltettem benne múltkor egy fűzfapoéta. által, hogy — aszongya — „a kormány szekerét tolom“, '-r- Boldog vagyok, hogy Szász K. püspökömmel együtt egyik alakja lettem — ad hoc legalább — ennek a fércz-élczlapnak, melyet Bartók ur szerkeszt s melynek most főmunkatársa lett Megyelka ur. ©«/ No de csak azt sajnálom, hogy mint minden, úgy ez a dicsőségem is — bogy a Bolond Istók gyalázott — múlandó s nem tart örökké, miként Megyelka úr haragja, a Don Juan szégyene, a szép asszony jogosult felháborodása! — Mert — minden múlandó a világon, csak az' én Töviseim szúrásai örök! . . . Palást. KÜLÖNFÉLÉK. ___- Ko ssuth-gyász. A szegzárdi ev. reform, egyház méltó kegyelettel ülte meg e hó 20-án a nagy hazafi elhalálozása évfordulati emlékünnepét. Az emeletes iskola tág helyisége este 7 órakor zsúfolásig magyarok viselt dolgait jól kiszínezve olyanok által jegyeztették fel, kik magyart sohasem láttak s az általuk leirt dolgoknak szemtanúi nem voltak. Tévedéseik másik okául az szolgált, hogy ama német irók nagyon is az európai viszonyok mérő-vesszőjét alkalmazták a bevándorlóit magyarokra. Tagadhatatlan, hogy a magyarok a honfoglalás utáni korszakban romboló hatást gyakoroltak az európai czivilizá- czióra, de — én jó Istenem — kevésbé barbárok voltak-e amaz évkönyvirók ősei a maguk bevándorlása idejében ? Ha amaz irók a saját nemzetük részrehajlatlan történelmét tanulmányozzák vala, küny- nyen meggyőződhettek volna, hogy néhány évszázzal előbb őseik semmivel sem voltak különbek a magyaroknál, sőt hogy a magyarok rablókalandjaikban s a meghódított népekkel való bánásmódjukban, kímélet és nagylelkűségre nézve, még túl is tettek a z ő őseiken! Es mindezekből mi a tanulság? Az, hogy ama népek, melyek a polgárosidás magasb fokán állottak a magyarok bevándorlásakor, ezekkel szemben lenéző bánásmódra jogosítva épenséggel nincsenek, minthogy az ő előhaladottabb miveltségök egyáltalán nem róható fel nekik* valamely személyes érdemül; hanem egyedül abban a reájuk nézve szerencsés körülményben leli magyarázatát, hogy ők a magyarokat a beköltözésben évszázakkal megelőzték s igy a régi római kultúra, kivált pedig a kereszténység polgárosító hatása — valláserkülcsi, értelmi s társadalmi tekintetben náluk és rajtuk előbb érvényesült. Rézbányay J. „Európa művelődési történelme“ I nyomán közli: —rt—
