Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-10 / 6. szám
Q O kezeibe azon reményben, hogy az utód hasonló kedvvel és erélylyel fog hozzá a főváros és a nemzet hazafias áldozatkészségé által létrehozandó monumentális mü befejezéséhez. Nemcsak nagyon szép, de igen súlyos hivatás is Lukács Béla utódának lenni. Többszörösen súlyos ez a feladat akkor, midőn nemcsak rendes. mederben folyó államügyeket kell a szakminiszternek elintézni, de azok mellett rövid másfél év alatt be kell mutatni a nemzet szellemi nagyságát és anyagi erejét az ünnep iránt érdeklődő külföldi nemzeteknek. Nem lehet eléggé sajnálni, hogy ezen impozáns munkálatok fonalát a végzet kivette Lukács Béla kezeiből. De bizunk Dániel Ernő geniálitásá- ban, hogy mint Lukács utóda, szintén fel lesz ruházva azon nelkülözhetlen erényekkel és ernyedetlen munkakepesseggel, a melyekkel lehetséges csak oly szellemben e munkálatokat befejezni, a milyen szellemben Lukács Béla az alapot lefektette és a monumentális építményt magas .színvonalig emelte. Dániel Ernőnek, mint Lukács Béla hivatott utódának a kezdet nehézségei közben két kiváló szakférfiú fog rendelkezésére állani. A fináncziális ügyek orgánizálása terén Graen- zensten Béla, az ezredéves kiállitás igazgatója fogja őt támogatni, illetve fogja Dániel Ernő védnöksége alatt vezetni a kiállítás hajóját az őt jellemző éber szorgalommal, hogy behozhassa azt a nagy időveszteséget, a melyet a kiállitás létezése közben vesztettek akkor, a midőn Német miniszteri tanácsos betegsége válságossá lett. A képző művészet és kulturhis- tória terén S z a 1 a y Imre miniszteri tanácsos lesz a kereskedelemügyi miniszter intentioinak szakavatott megvalósítója, a ki szakszerű előképzettségével és ismert tapintatosságával fogott a késedelmezés folytán előállott hézagok és hátrányok eltüntetéséhez és e mellett lelkiismeretes pontossággal végzi nemzeti múzeumi igazgatói teendőit. A legnagyobb elismeréssel kell szótanunk a kiállítási igazgatóság által e napokban közrebocsátott hivatalos jelentésben foglalt rendkívül sokoldalú és nagyszabású, részben véghez vitt, részben munka alatt levő tervezetekről: Midőn azonban annak minden egyes részét, úgy egészét is a legnagyobb elismeréssel méltatjuk és benne úgy az igazgatóság, mint az egyes bizottságok, nem különben a kiállitás mérnöki és titkári személyzetének elismerésre méltó tevékenységét helyeslőleg biráljuk el, azon köztudatra hivatkozva, hogy lapunka legnagyobb tárgyilagossággal szolgálja a közügyeket s hogy mindig hallatjuk figyelmeztető szavunkat, midőn valamely kardinális mulasztásról van szó, lehetetlennek látjuk ezennel kifejezésre nem juttatni aggodalmainkat egy irányban. Aggodalmaink vannak ugyanis az iránt, hogy az ezredéves kiállitás; támogatására és népszerűsítésére a kiállitás titkársága — bizonyára sokoldalú elfoglalt1895. február 10. sága folytán -— a sajt ó-o s z t á 1 y t sem elég korán, sem elég helyesen nem szervezte. Mi a sajtó-osztály helyes szervezését épen olyan fontosnak véljük, mint magát a kiállitás szervezését, mert meg vagyunk győződve a felől, hogy hiába rendezünk kiállítást, ha a sajtó-osztály nincs helyesen szervezve és nem működik helyes szervezet alapján. Fel kell szólalnunk a mellett, hogy a kiállitás népszerűsítése czéljából úgy a hazai, mint a külföldi sajtó, terén az érdeklődés felköltése végett állandó mozgalom indíttassák meg. Az évi jelütésből — fájdalom — a czélból csak vázlatos tervezeteket látunk. Sem a hazai, sem a külföldi sajtóban nem találunk — néhány szerény magán vállalkozót kivéve — oly impozáns érdeklődést, avagy érdek keltő irányzatot, a mely méltó is, képes is volna a sajtó terén a kiállitás érdekkörét képviselni úgy az ország határai közt, mint a külföldön. Mint közvetlen szemlélélői a hazai és külföldi sajtónak, joggal állíthatjuk azt, miszerint az érdeklődés kiállításunk iránt idehaza a lehető legszerényebb határok közt mozog, a külföldön pedig alig tudnak kiállításunk felől valamit. Hogy ez nincsen jól s hogy ez nagy kárára van nemcsak a kiállításnak, de a kiállító nemzetnek is, I azt talán nem is kell részleteznünk. Az azonban kétségtelen, hogy ezen sietve változtatni kell, mert már valósággal közeledik a 12-ik óra! Midőn pedig a sajtó-osztály felállítását a közérdeklődés felkeltése czéljából megsürgetjük, hozzá- teszszük azt is, miszerint ugyancsak a kiállitás érdekében kívánatosnak találjuk, hogy a sajtó-osztály TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (6. sz.) gatva, sem pedig egy zártkörű írói testület, politikai napilap, vagy egy magán nyomda érdekeit képviselő egyénekből összeállítva, mert ha ezen jellege lesz a kiállítási sajtó osztálynak, hivatásának nem fog tudni megfelelni. E sajtó-osztály szervezése a kiállítási titkár ke- kezébe van letéve. Az ő érdeme lesz az, ha ez osztály helyes szervezetet kap. Mi csak azt ajánljuk figyelmébe, hogy a fővárosi lapok befolyásuk aránya szerint legyenek képviselve, továbbá, hogy a fővárosi lapok képviselete mellett megfelelő arányban vegye figyelembe munkaszervezeteinél a vidéki lapok képviseltetését, melyek valóban önzetlenül, sőt igen sokszor a legnagyobb áldozat- készséggel teljesitik hivatásukat azon körökben, a melyekben a fővárosi lapoknak alig van némi befolyásuk. Fekete biin. A belügyminiszter által kibocsátott népmozgalmi statisztika örvendetes eredményeket tüntet fel a múlt évről s röviden érinti az okokat is, melyek a születések és halálozások adatainál fordulatot idéztek elő. Nem szándékozunk a számadások felsorolásával szemlét tartani azon tényezők felett, melyek a népesedési arányra, a korábbi évekhez viszonyítva, mó- dositólag hatottak, de kell egyet mást elmondani egy rettenetes, lelketlen bűnről, mely népesedési viszonyainknak legsötétebb pontja, a 19-ik század szégyene és a magyarságnak kiáltó veszedelme. Tcny az és ennek konstatálásá mindenkinek örömet okoz, hogy a múlt évben a népesedés kedvezőbb arányokban haladott előre, mint az előző esztendőkben, mivel nemcsak a születések száma mutat növekedést, hanem az elhaltak végösszege is szembetűnően kedvezőbb. S ha ennek a két tényezőnek a szembeállítása megállapítja is a ridegen és felületesen szemlélő előtt a kedvező népesedési arányt, a komolyan vizsgálódót nem vezeti tévútra, mert az első tekintre is tudatával bir annak, hogy a születések száma nem egyeztethető össze a népesség számarányával s igy erkölcsi, vagy valami más okának kell lenni, hogy a viszony elszomoritóan kedvezőtlen. A halálozási szám csökkenésére nézve magok a közegészségi viszonyok gyakorolják a legnagyobb befolyást s annyi tény, hogy a hatóságok a múlt évben, a kolerajárvány fenyegető veszedelmének hatása alatt állva, komolyabban vették az ellenőrzési intézkedéseket. Hozzájárult még ehhez azon körülmény is, hogy maga a nép is kezdi belátni az óvintézkedések szükségességét s kénytelen kelletlen bár, de végzi azon kötelességét, melyek a részben reá háramlanak. De álljon a dolog bár hogyan, származott légyen a halál eset kisebb száma a hatóság öntudatos intézkedése, vagy pusztán véletlen körülmények által, az eredmény maga örvendetes és nem aggodalomkeltő, mint a születések adatai. A születések számának apadása ugyanis — legalább az általános felfogás szerint — független a közegészségi viszonyoktól s inkább közgazdasági és erkölcsi okokra vezethető vissza. Kell és szükséges bizonyos fokú anyagi jólét, vagyoni és megélhetési függetlenség ahhoz, hogy valaki családot alapítson s gyermekeket neveljen, az élet súlyos gondjai s nyomorúságai közepette, de szükséges fenkölt és erős erkölcsi érzet is ahhoz, hogy ne vágja ketté a természet útját s bűnös kezekkel ne markolászszon bele Isten rendelésébe. Pedig ez történik nálunk. Ezt mutatja a statisztika s erre a megdöbbentő, sötét és szomorú képre mutatott reá egyik hírneves emberbarát, felhiva a hatóságoknak, mint erkölcsi testületnek figyelmét arra az óriási bűnre, melynek neve: gyermeksikkasztás. Visszataszító még e szó kimondása is. A vagyon utáni őrületes hajsza, a lelketlen és undorító számítás teremtette meg korunkban ezt a lealacsonyító bűnt. Odáig jutottunk erkölcsi felfogás dolgában, hogy a sok gyermekkel megáldott tisztességes anyákat lenézik, sőt talán ki is nevetik, mert számadásaikból kimind csak nem dobhatok keztyüt! Ha tisztán tőlem függne, megtenném! Ha nem néznének bolondnak miatta, megtenném! De sem hogy bolondnak nézzenek, inkább fölvettem a pisztolyt, azaz éltem az engede- lemmel. Fölvettem és most a kezemben tartom. Csak adna már az Isten egy csepp erőt, hogy el is tudjam már durrantani . ; . Mivel pedig még nincs erő, várjunk hát. Várjunk arra az isteni szikrára, mely majd kioltja bennünk az életet! Várjunk! . . . El nem mozdulok innen többé, elevenen innen el nem visznek ! . . . Hogy lelkierőt kapjak, Borisra fogok gondolni. Isten veled, Boris, miattad halok meg. Isten veled, te szép világ! ... Vájjon hány óra lehet? Oh, Boris, még ezt sem tudhatom meg miattad pontosan. Éltem utolsó napján is akartam csokrot küldeni neked, pénzem meg nem lévén, kénytelen voltam az órából pénzt csinálni. Oh, hiába, egy könyvelőnek sose lesz annyi pénze, ha csak nem sikkaszt, hogy neked elég virágot küldhessen. Majd minden pénzem virágra ment el, mégis kevés volt. Sose kaphatnál annyi virágot, a mennyit kapnod kellene, már t. i. tőlem. Miért nincs egy könyvelőnek legalább huszon- négyezer forint fizetése! ? Hidd el, Boris, azt is mind rád költeném ... Hány óra lehet most ? Mikor a hivatalból elindultam, volt kettő. Ide kiérve lehetett három. Most tehát nincs több félnégynél . . . Még megtörténik az a furcsaság, hogy valami ismerős szakad ide, még mielőtt megtettem! (Elővesz egy pisztolyt, nézegeti.) A szél zörgeti a fákat? Nem, ezek léptek. (Eldugja a pisztolyt.) Második jelenet. Szabó Dezső. Dezső. Pardon, uram, ha zavarom. Nem vettem észre. Károly. Ah, Dezső! Téged mi hoz erre ? Dezső. Te vagy az, Károly? No nézd, milyen szórakozott vagyok! Téged kereslek és mikor rád találok, nem is ismerlek meg. (Kezet szorítanak.) Károly. Hogyan találtál meg ? Dezső. A gazdasszonyod mondta, hogy ide kijöttél. Károly. S engem kerestél most? Dezső. Téged. Nem tudtam elképzelni, hol lehetsz. Voltam a tónál, kihallgattam az állatkert előtt ácsorgó hordárt, három vendéglőn nyargaltam végig és sehol nem akadtam nyomodra. Károly. Most itt vagyok. Dezső. Valóságos szerencse, hogy megtaláltalak. Károly. Ugyan miért ? Dez ső. Irén megígérte, hogy ki jön. Károly. Neked ígérte ? (Félre.) Csakhogy már mást is kínoz kegyeivel, nem csak engem! Bárcsak azt hoznák már hírül, hogy hűtlen lett hozzám! Dezső. Nekem, mert veled nem beszélhetett. De engem aztán megbízott, hívjalak ki téged is. K á r o 1 y. Örülök. Igazán nem képzeltem volna, hogy még ma találkozzam veletek. Téged meg egész önkéntelenül kíméltelek meg a fáradságtól, engem kihívni, miután magam jöttem ki. Mert ha magamtól itt nem lennék, bizony fáradságodba kerülne engem ide kicsalni. (Félre.) Még a halálnak is útját állja az I a lány! Harmadik jelenet. Tuba Irén és Rill Boris. Irén (lihegve.) Hála az égnek, csakhogy megállóit végtére! . . . Boris. Hogy van az, hogy most ketten vannak, holott én önt egyedül láttam ide berohanni, Dezső. Dezső. Oh, kezeiket csókolom, annak nagyon egyszerű magyarázata van. Károly. Kezeiket csókolom ... ha meffenge- dik, hogy közbeszóljak, akkor megmondom, hogy én már régebben vagyok itt. Irén. Tehát Dezső már délelőtt adta át megbízásomat ? Szép tőled, Károly, hogy oly gyorsan igyekeztél kívánságomnak eleget tenni. Azonban a mi idecsalásunkra nem kellett volna ilyen vad tervet eszelni ki. Dezső. Miféle vad tervet ? Boris. Csak ön kérdené még! Irén. Milyen ártatlannak tudja magát tettetni! Mintha nem is készakarva szaladt volna előttünk ! B or is. Jaj, de fáradt vagyok ! Tudja-e, Károly, honnan kezdve követjük mi Dezsőt? Károly. Fogalmam sincs róla! Dezső. Es én kétségbe vagyok esve, hogy nem vettem önöket észre! Irén. Mióta a Stefánia-uton elküldte kocsiját, folyton követjük. Szaladt, mint egy bolond, s már háromszor majd elvesztettük. Egyszer az állatkertnél, aztán két korcsmában. Boris. Kit keresett ?
