Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-03 / 5. szám
4 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (5. sz.) 1895. február 3. napjának ragyogó sugár-özönében. A szellemi hajnal, az erkölcsi tavasz századokig tartott, mint mikor a természeti nap délig ott felejti a szende virágokon, a nékül, hogy lecsókolná, a ragyogó ezüstfényü harmat- cseppeket. A történelem arany hetükkel jegyezte fel, hogy a Kr. utáni első 3—4. században mily véghétetlen vallásosak, erkölcsösök és boldogok voltak az emberek! Mintha csak a 2-ik paradicsom virágzott volna fel újra, — de most már nemcsak Ádámnak és Évának, hanem az összes emberiség nagy, testvéri koszorújának. Még a piaczokon is csak egy tárgya volt a beszélgetésnek: a vallás boldogító, a hit üdvözítő ereje! . . . * * Nagyon hosszúra nyúlnék értekezésem, ha a boldogító és üdvözítő krisztusi hit és a kér. anya- szentegyház tovább fejlődésének történetét rendre leírni akarnám. Tehát, hogy tárgyunkat minél hamarább kifejthessük; tegyünk egy merész ugrást s a lefolyt századokat érintetlenül hagyva, vizsgáljuk meg mostani korunk vallás-erkölcsi életét, — ezt is csak futólagosán. Ha ezt tesszük, sajnosán kell beismernünk, hogy az a ragyogó szellem-erkölcsi Nap, a Krisztus szent vallása nem képes többé oly gyünyöriiségteljes fürdőt készíteni nekünk sugárözönében, — nem képes többé oly állandó tavaszt varázsolni sziveinkbe, a szent érzelmek semper florensei, örök-nyíló szép virágaival, csillogó harmatcseppjeivel, mint ama boldog hajdanban, mikor az öntudatra ébredt emberiség oly közel volt még a Krisztushoz, mint az álmából felserkenő kis csecsemő szerető édes anyja forró kebeléhez ! . . . Oh, a mai kor, majdnem éppen visszája a ke- keresztyénség hajnali korszakának. A vallás-erkölcsi életnek nagynéha itt-ott felcsillámló - szép erényei, mintha már csak az esthajnali csillagot jelképeznék. Nagyon kezd borulni, alkonyodni a vallásos élet szép kék ege, a mindjobban önző, hitetlen emberiség felett! . . . De nem szabad tűrnünk, hogy végkép bealko- nyodjék! — — nem szabad engednünk, hogy a divatos vallástalanság végképp boldogtalanná tegye az . emberiséget! — — Nem lehet elnéznünk, hogy — mint hajdan a jeruzsálemi templomot piaczczá és latrok barlangjává aljasitották a kufár lelkek — az isten nélküli vallástalanság még erősebben, mint eddig, felüsse fejét s letarolja köztünk a boldogság szép virányait! |------Ellenkezőleg! — Igyekezzünk még a pi aczokat, a vásártereket is, szent érzelmeink, vallásos lelkületűnk, szép tetteink, jámbor magaviseletünk által templomokká avatni! — Hisz ott is Isten előtt állunk, — ott is testvéreink között járunk!............. Ig yekezzünk minél erősebb vallásos fellángolásra, hit- buzgóságra, hogy annak a régi boldog időnek, arany időnek, a Krisztus utáni századoknak legalább egy halvány visszfénye ragyogja be családi és társadalmi életünket! — — Es mivel már e végből —tapasztalás szerint — nem elégséges ható eszköz a templomi szószékről hirdetett isténige, — eljött az ideje, hogy — a nagy apostol sz. Pál szerint — prédikáljuk az igét mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben; — hogy hirdessük az emberiség boldogitására, megváltására alkalmas igéket még a háztetőkről is; — bogy az elvakult világnak szemébe mondjuk, megsüketült fülébe zugjuk a hajdani latin költő eme nevezetes szavait: „proximus ardet Ucalegon!“ jól magyarán: „a szomszédod ég, veszélyben vagy, vigyázz, nehogy isteni származású lelkedet bűnös küny- nyelmüséged s gondatlan hanyagságod miatt megeméssze izzó tűz gyanánt a világ vétkes és átkos szerelme! “ Ezen szent czél előmozdítására jöttek divatba mostanában ország-világszerte és igy hazánkban is, téli estéken, a vallásos felolvasások. Ha nagy a hideg, erősebben kell fűteni; ha nagyon eláradt a hitetlenség: sokszoros buzgóság és lángoló lelkesedés szent tüzével kell a hitélet, a val- láserkölcsiség őreinek, a lelkipásztorok, tanítók, elöljárók és minden istenfélők, kegyeseknek, vállvetve közreműködni, hogy a közös boldogságnak faján rágódó hitetlenség s elvilágiasodás, a szűkkeblű anyagi önzés és istentelen földhöz ragadottság dúló férge ki- ölessék! — — — Ezért határoztam el magam én is, hogy követve egy pár Vf- még. fájdalom nagyon kevés ! — lelkésztársam példáját, megkezdem ma a vallásos felolvasások sorozatát s folytatom azt Isten segitsége és talán más, ügybuzgó férfiak közreműködése mellett mindaddig, mig részvevő, szives hallgatókra találok s mig szükségét látom! — Ez egy uj, önkéntesen vállalt teher -lesz rajtam, annyi bizonyos, de ha tömeges látogatástok jutalmával fizettek érte szer. híveim: — akkor én is elmondhatom magamról az Idvezitővel : „az én terhem könnyű és az én igám gyönyörűséges!“ * a; n Végre pedig ajánlom jóakaró, becses figyelmetekbe és szives pártfogástokba kedves híveim ezt a mi zsenge korát élő, de magát — szép sikerek által — már eddig is kitüntetett és jól érdemesített református énekkarunkat. A vallásos felolvasásoknál szép, öszhangzatos éneklés által, ezek lesznek az én bizonyos segítő társaim, mint Pál apostolnak hajdan Apollos és Barnabás, Titusz, Timotheusz és sok mások ! — — Nézzetek rájuk jóakaró szemekkel, nem elfogultsággal, avagy irigységgel; inkább buzdítsátok őket szeretettel e szent munkára, semhogy gáncsolás, rotszakaratu birálgatás és gyermekes pletykák által kedvüket vennétek. Higyjétek el, a szép dal, az össz- hangzatos műének, nemcsak a fület csiklandozza kel- emesen, hanem egyszersmind nemesíti a szivet, fino- nitja a lelket, előmozdítja a jó ízlést, vallásosságra rangolja a keblet, szünteti a vadságot, durvaságot, nüveli az embert, egyszóval, sok szépnek biztos esz- töze, de egyszersmind czél is önmagában, mert dalolni szépen, énekelni szabatosan: egyik legnemesebb és legmagasabb élvezet! Hogy a szép müéneklés eme magasztos élvezetére minél több időnk lehessen: isten áldásának kívánásával énekkarunkra, szeretett hiveimre s minden tisztelt hallgatómra — bezárom ezen első felolvasásomat eme szavakkal: éljen s virágozzék köztünk I szent hit, a jó békeség és boldogság ! Éljen az anya- széntegyház, éljen a király, éljen a haza! . . . Nemzeti kultúra. Bizonyos elfogódottsággal kezdünk czikkünkhöz. Thémánk anyaga is meglehetősen el van már koptatva a zsurnalisztika napi szolgálatában. Az az általános érdeklődés, mely a hetvenes években, midőn kultúránk nemzeti czélokért modern alapokra helyezkedett rég kialvóban van. A sajtó szót ejt érte, de hangja sokszor elhangzó szó a pusztában. Hol van a magyar társadalomnak amaz érdeklődése, mely Eötvös József a népmüvelődés nagy reformátorának idejében minden magyar szivet fogva tartott | Mindazonáltal szót ejtünk e kérdésben, mert erős bizva-bizással mégis azt hiszszük, hogy az eszme nincs elkoptatva annyira, hogy most, midőn a törvény- hozásban szónokok mondják el eszméiket róla, ne hagyjon nyomot a kedélyekben a legigazabb, a legnemesebb, a nemzet megerősítésére legjobban elvezető — fájdalom! — még mindig csak aspiráczió: a nemzeti kultúra. Az utóbbi időben sűrűn hivatkoznak a haza bölcsének Deák Ferencznek beszédeire, nagy igazságokat rejtő mondásaira. De senkisem hivatkozott ez örökigazságra, melyet a haza bölcse mondott ezekben: „Korunkban csak azon nemzetnek van jövendője, mely komolyan törekszik az általános műveltség színvonalára emelkedni és azon előrehaladni.“ És akarunk-e mi ? Kétségkívül akarunk ! De komolyan akarunk-e | Ha igen, honnét van az mégis, hogy kultúránk számos nyomorúsága az egyetemes érdeklődésig és annak megjavítására való jószándékig jutni nem tud. Hogy történhet az, hogy nagyon sok közéleti férfiunk a nemzeti kultúrát egy közkeletű frázisnak, chimaerának tartja. Lehet-e a nemzeti kultúrának kereteit megszabni ? Igenis lehet és azt egyik szónok ki is fejtette, az államnak elfoglalni a nemzetiségektől a kultúra terén mindazon pontokat, a melyek még elfoglalhatok. Még ez sem elég. Meg kell szabadítani nép- müvelődésünket számos nyomorúságaiból és mindenekelőtt anachronismussá kell tennünk az antik kornak régi, nagy igazságát, hogy akit az istenek gyűlölnek, azt tanitóvá teszik. Mert az most nem anachronismus. Sehol jobban nem illik ez igazság, mint Magyarországon a kultúra munkásaira. Az állam megijed azon terhektől, melyeket felekezetektől kellene elvállalnia, de arra nem vet ügyet, hogy éppen legtübbnyire a felekezetek kezén kell a nemzeti kultúra sérelmét hogy a levél tárgya a „Rövid hirek“ között látott volna napvilágot, melyben nem mint tárczairó, hanem mint hirtelen gutaütött szerepelnék, a díványon feküdnék és nem a székemen ülve Írnék, a mint írok, s látnám villogni az orvos kését, meg a fekete vért a mosdótálban s György, a szolgáin, egy ötvenes évek örömeit élvező, travális termetű mosónét hozva be, mondván: „íme, a gutaütésed oka“ s egy füst. Még máig sem néztem utánna, vájjon a felsőbb lányiskolákban szerepel-e már „az ablakon való vizkiön- tés művészete“ czimü kurzus. Valamint hogy aziránt nem voltam tájékozva két nappal ezelőtt, hogy a t. fővárosi tanács csakugyan az első emeletre, öt ablak- kai az utczára, köítöztette-e a mosókonyhákat, csak annnyit tudok, hogy rám nézve mind a kettő káros, vagy csak káros lenne. Ismeretlen Nagysám ! Az első pillanatban, — hogy mily alkalommal az következik — önt átkoztam. Átkozom most azt, a kitől átkos művészetét tanulta. Mert most már tudom, hogy a mosókonyhák nem lévén az általam megálmodott nívón, a mosónék nem lehetnének abban a helyzetben, engem bármiféle vízzel is végigönteni. Tehát ön csakis az ablakon való vizkiöntés művészetét gyakorolhatta. Nem állítom, hogy csendesen haladtunk, de mindazonáltal nem is lármáztunk. Én magam nem emlékszem rá, úgy mondták nekem, hogy szavaltam valamit a Zola legvigabb szonettjei közül és elénekelhettem egy szivigható melódiát a Rozenczweig legbusabb operájából. Miért ne mondjam'már most meg, hogy le lettem öntve! Le lettem öntve!!! S miért ne mondanám, hogy éppen ön öntött le | A történet idején azonban azt magam sem hittem volna. Romantiku- sabbnak tetszett, ha azt hitették el velem, hogy éjfél közepén fényes nappal van, a mosókonyhákat az általam többször emlitett helyre szállásolták, hogy a | hold, a nap, a kocsizörgés a mosónék danája. Amik pedig egytől-egyig gálád hazugságok. Akkoriban mégis elhittem, hogy ön mosóné, a szalonja mosókonyha, a szegfűknek szánt kristálytiszta viz pedig valami szappanos, habos latyak és hogy most januárban julius van. Bocsánat ezen bűnömért! Megvizsgáltam már a ruhámat, de azon borpecséteken kívül más foltot fölfedezni. Borral meg tán nem tetszik szegfűit öntözni? Vagy igen? És nyílnak egyáltalán az ön szegfűi, cserépben, virágházon kívül. És ablakban vagy az erkélyen tartja ön szeg- füvecskéit most is | Mindez nem valószínű. Késő este bandukoltam hazafelé. Nem mondom, egyedül, — bár ezzel is dicsekedhetnék, — hanem két bajtárs által támogatva, nehogy még az utczán képzeljem, hdgy elém jött az ágyam. Elég, ha az előszoba szőnyegén fogom ezt képzelni. De nagysám, ha e legközelebbi föltevések mégis való tényállások, vagyis ha ön most is 8—10 fokos hidegben is a nyílt erkélyen, vagy a nyitott ablakokban tartja nyíló, virágzó szegfüveit, csupán I csak arra kérem, hogy ne kövesse el rendszeresen J azt a természetellenességet: éjfélkor és olyként önteni a virágokat, hogy a viz fele (vagy a bor, ha azzal öntöz) a békésen hazabaktatók nyakába csorogjon. Mert óh, én boldog, kimondhatlanul boldog voltam, mielőtt megbizonyosodtam volna arról, hogy ön létezik. És kimondhatlanul kellemetlenül éreztem magamat azután, hogy ezt megtudtam. Mert a nyakamba zuduló viz (vagy igen na gyón vizes bor) azonnal odafagyott, ahova föcscsent s egyúttal nyakszirtemtől lefelé, hátgerinczemhez ragasztotta nem éppen „jó“ matériával, t. i., jéggel, az ingemet. Ez tehát meglehetős kellemétlen érzés és én buskomor vagyok e miatt. Ezt pedig ön okozta. Es ezért gyűlölöm én „az ablakon való vizkiöntés művészetét“! U. i. (A pessimisták kedvéért függesztem ide, hogy engedve a századvégi irodalmi felfogásnak, lelkifurdalást érzek magamban, ha nem a következő- kép fejezem be nyilt levelemet, összefoglalván benne az egész tárgyát! Valahol, dohányfüst és nagy melegben, fórfitársaság borozott. Nagyon kezdvén izzadni, kinyitották az ablakokat. És csupa irigységből, hogy az utczán haladók is hozzájuk hasonlók, nyakon öntöttek néhány pohár vizes borral, néhány lármásan hazabaktató részeget. I ebből nekem kellett egy romantikus nyilt levelet szerkeszteni egy későn hazajáró polgár nevében, melyben egy hölgy is szerepelt !)
