Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-09-08 / 36. szám
4 Hozzon annyit minden évben a töke, Hogy ne nézzünk bús szemmel a jövöbe Fel barátim, újra fel a pohárral! Teljék e hely ajkaink vig dalával. Ha ajkunkon találkozik a bor s dal, Könnyen bírunk a búval és a gonddal. Nézzétek csak, haldoklik is már a bú I A gondra is az enyészet szele fú. ' Boresőnek kell még hullni reájuk, S örömtenger mélysége lesz hazájuk. Vegye hát fel mégegyszer a poharát És koczintsa össze minden jóbarát! Szent-Jánosnak áldomása ez legyen, S összehoz még minket az Ég e hegyen. Tóth István. Bányajárás. (Folyt, és vége.) Jó szerencsét! Elvonultak. A mécsek fénye lassan-lassan újra eloszlik a sötétben; a zaj mindinkább távolabbról hallatszik, a mint folytatjuk utunkat. Most tárul elénk a bánya legérdekesebb alakjában. A széntelepek helyéhez érünk. Nyalábokban u. n. Flotzokban terül el előttünk a fekete kincs az azt környező rétegek ; között. A bányász követi menetében, üreget váj az oldalfalakban a nyaláb terjedelméhez képest s innét kémény alakban (Stohl) folytatja útját — sokszor egész a fölszi- nig, mig ki nem aknázza. Az ily szénnyalábok a legszeszélyesebb formát és irányt követik, sokszor több méternyi magasságban húzódnak, másszor lefelé többször rézsut és mindenféle irányban. Utunk csupa ily nyílások között vezet. Az éppen nyalábban végződő főfolyosó végére jutunk. A fekete Szén és fénylő zsíros pala között feltűnően fehér tömeg kelti fel figyelmünket. A fehér szinü kaolien mélyen benyulik a szénrétegbe. Ez az.u. n. benyomulás midőn a rétegek nem képződnek szabályos egymásutánban, hanem az óriási nyomás vagy ütődés következtében, egy távolabb eső réteg mélyen beléhatol a másikba. A mellék folyosókba ereszkedünk; lépten-nyomon Stohlokkal és szabad telepekkel találkozunk. A bánya legmozgalmasabb helyén vagyunk. Egy folyosószerü üregben, mely nem más, mint egy óriási nyaláb tanyája — félig levetkőzött alakok munkálkodnak; fojtó meleg nehezedik ránk, a mint oda érünk. Amodább már a szén üres helyét boltozzák vastag erős gerendákkal támasztva fel a lazább kőzetet. A kalapácsok tompa ütése teszi hangossá s az' üregekből kisugárzó fény és itt-ott megcsillanó mécs- . világ elevenné a helyet, merre most járunk. Az oldalfal egy nyílásához érünk, mely mintegy fél méter magasságú, még guggoló helyzetben sem képes az embert befogadni. Hányát fekszünk a nyi- lys előtt s kezünkben a bányamécscsel, könyökünket megfeszítve mászunk végig a folyosón, mely egy másfél méter átmérőjű gödörszerü üregben végződik. . Benne csak egy ember dolgozik, kinek, hogy helyet nyerjünk, a sorokhoz kell kúsznia. A nyalábhoz fekszünk, hogy magunk is megismerkedjünk a szénfejtés munkájával. Nem kell nagy erőt kifejtenünk — a mi tekintve fekvő helyzetünket, nem is lehetséges — a szén, mint másut, itt is porhanyó, könnyen enged kalapácsunk ütésének, a nagyobb darabokat ujjunkkal szétporlaszthatjuk. — A bejárattal szemben egy másik nyílás terül el, mely a jelenlegihez hasonló üregbe vezet. Újra a kúszáshoz kell folyamodnunk. A boltozat most már még alacsonyabbra van tőlünk; kúszó helyzetünkben mintegy másfél arasznyi távolság választ el tőle bennünket. A kis téren összegyü- lemlő meleg nem engedi, hogy sokáig időzzünk e helyen. Visszafelé tartunk. Kijutva a folyosóra, már újat nem látunk. Még be-beereszkedünk a melléknyilá- ■ sokba, hol a Stohlok különféleségében s a benyomulások sajátosságában lelhetünk tárgyat a szemlélődésre. Újból a főfolyosó vagyunk s most már kifelé tartunk. Mégegyszer letérünk az útról, hogy megnézzük a bánya szelelő nyílását, hisz ajtóhoz érünk — keresztül jár rajtunk az áramló friss levegő. Az ajtó üregbe, vezet, melyen beáramlik a fölszin levegője. Érdekes a levegőáramnak harcza. Van a napnak bizonyos szaka, midőn a levegő betódul s egy másik, midőn kifelé nyomul. Az irány változtával a legutolsó régi irányú áram találkozik az uj vele ellentétes árammal. Megindul a liarcz, melyből győztesnek kikerülő áram irányában húzódik a bánya levegője. Újra a pinczeszerü lejáráshoz érünk. Találkozunk az üres csillékkel visszatérő munkásokkat, kik most már gyors egymásutánban, könnyedén futnak lefelé, még fülsiketítőbb lárma között, mint az előbb. Már feltűnik a bányanyilás, a melyen átszürődő aranyszínű napsugár, sajátos mintegy villamos ivlámpa fényében tűnik fel az el-elmaradozó csillék mécse mellett. Az augusztusi nap újra barátságos, meleg sugaraival fogad bennünket a mint a hűvös barlangból kilépünk. ~ Ma. A hazáért mindent. 39) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) — Te még sem eiszol Mártha? — Kérdé vontatottan a vezér. — Oh! tudnék-e aludni uram! Szivem oly lázasan ver, nem jő álom a szememre, szemeim meg- tellenek könynyel és ajkaim csak teutánad sóhajtanak. De te nem jövél. Máskor mindig nálam töltéd az éjszakát és együtt olvastunk a csillagokból. És ma nem jövél! Nem szereted már Márthádat, idegen jövevények szorítottak ki szivedből és te elhervadni engeded, kit egykor Sziveden melengettél. Oh! mond hatalmas vezér, mit, vétettem ellened, hogy eltaszitál szivedről 1! — Ma nincs kedvem Mártha, a te panaszaidat végig hallgatni. Hagyj magamra, mert untat és boszant keserű pityergésed. Mártha a szivéhez kapott. — Hallottam, mindent hallottam te hűtlen szerb, — hallottam könyörgéseidet és hallottam fenyegetésedet. De esküszik Mártha a szerbek Istenére, hogy azok az idegenek meg fognak halni, mielőtt álnok ajkaddal érintenéd őket! És e szavak után dühtől tajtékozva hagyta el a sátort. A főhadnagy minden szót hallott. Észrevétlenül követte a szenvedélyes szeretőt, ki egy őz könnyűségével tűnt az éj sötétébe. A főhadnagy mindig nyomában volt. Mártha egy völgy katlanába ment le. Itt egy forrás csörgedezett. Ennek jfighideg vizével hütötte le forró homlokát. Azután letérdelt, kézéit összekulcsolva az ég felé emelte és elátkozta a hűtlen vezért és az idegen csábítókat. A hegyek mögül ezalatt vérvörös palástban fölkelt a fejedelmi nap. Első sugarait lövelte a földre és ezek a szerelmes sugarak hűségről, boldogságról regéltek az őijöngő asszonynak, körül csókolták bóditó kis fejét és megpihentek márványhideg kebelén, hogy fölmelengessék azt. De a megcsalt asszony nem hallgat a sugarak enyelgésére, az ébredező madárkák csiripelésére, — ő csak boszut kér az egektől és boszut liheg lázas ajakán. Azután különböző füveket szed össze, keblébe rejti azokat, majd meg fölkaczag és rohan, őrültként rohan a tábor felé. És mindezt látja a főhadnagy. Kinos sejtelem fogta el szivét. Azután amint csak tőle kitellett, oly gyorsan követte Márthát. Két órával később egy katona reggelit hozott Pálfayék sátorába. Hajnal óta a főhadnagy nem távozott többé a sátor ajtajától. Kérdésére azt válaszolja a katona, hogy Mártha szivből sajnálja a hölgyeket és saját vendégeiül tekinti őket. Amig a táborban lesznek, mindig ő kíván a foglyok étkezéséről gondoskodni. A főhadnagy szó nélkül átveszi az étkeket és egy oda sompolygó kutyának, — Mártha kedvencz ölebének odaveti. Ép e pillanatban érkezett oda a vezér. — Amint látom, -— mondá jelentőségteljes arcz- kifejezéssel — ön nagyon buzgónak mutatja magát e sátor körül. Mit művel itt ? — Mártha küldte ezen étkeket a hölgyeknek; de én előbb kísérleteket teszek, hogy mily hatással bírnak ezen étkek ? —- Hogyan értsem önt? — Legyen egy kis türelemmel és meg fogja tudni. És a kutya fél óra múlva megdöglött. Mártha eltűnt a táborból és soha többé nem hallottak felőle semmit. Pálfayék megmenekültek a borzasztó haláltól. Ä i/éren szerzett menyasszony. A fiatal vezérnek belélete nagy átalakuláson ment keresztül. A vérengző, irgalmat nem ismerő ember most magába vonul, nyugtalan lelke nem vágyódik kaland után, a csaták zajáért sem rajong már. Szilaj paripái tombolnak, —1 már két nap óta nem voltak nyereg alatt. A katonák titokzatosan suttognak. Nagy baja lehet a vezérnek — mondák, — semmivel nem törődik, még a hadi jelentéseket is a legnagyobb szórakozottsággal hallgatja. Mily hatalom is az a szerelem! TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (36. sz.) Hisz látott ő már oly szép leányt, mint Vilma; de még soha sem gyűlt ily forró szerelemre. Volt valami különös e hölgy lényében, a melynek nem lehetett ellenállani. Az ő szent nyugalma, komoly méltósága, méla- bus tekintete tartózkodást és tiszteletet parancsoltak. Nem mint közönséges fogoly tekinté őt, aki felett rendelkezhetik, a kivel hatalma súlyát éreztetheti. Hisz mi lett volna könnyebb, mint kéjvágyának áldozatul ejteni a hölgyeket. Nem tette, nem tudta volna megtenni. 0 szent szerelemmel szerette meg Vilmát. Nem mint egy fejedelem az ő rabszolganőjét, akinek parancsol, hanem mint egy rabszolga, az ő királynéját, a kinek engedelmességgel tartozik. Nem a győző követelő szigorával, hanem a legyőzött alázatosságával látjuk őt Vilma előtt térdelni. — Láthatja szándékom nemességét abból is drága hölgy — mondá — hogy nyers erőszak, gyáva megfélemlítés vagy kegyetlenkedések alkalmazása helyett térdeimre hullva kérem, hogy legyen nőmmé! — Hisz azt is mondhatnám, hogy szeretőmmé legyen, de én szerelmét és becsülését óhajtom, nem pillanatnyi örömökre, hanem a sírig szeretve és szeretetve ! — Legyen az enyém ! Vilma! legyen az enyém! — Elviszem birtokomra, szétoszlatom seregemet, foglyaimat szabadon bocsájtom s a véres mezőt föl- cserélem a békés családi tüzhfelylyel. — Gazdag vagyok, úgy élhet majd, mint egy fejedelemnő. Ellesem minden gondolatát s nekem csak egy gondolatom leszen: kegyedet boldogítani! Oh! jöjjön ! ah! legyen az enyém ! Vilma szótlanul hallgatta végig e szerelmi vallomást. Egy arczizma sem mozdult meg. — Nem mondom — folytatá a vezér hogy azonnal válaszoljon. Foglalkozzék gondolatban az én szivemmel, — higyje el, hogy megérdemli ezt. S ha felismeri e szív nemességét, s ha méltányolni tudja annak értékét, — majd ha érezni fogja, hogy minden erőszakoskodás mellőzésével csak azon erővel óhajtok I szivére hatni, a melyet a szerelem nagyságában bírunk, — oh! akkor reményiem, hogy az ön szive is föl- érezend, hogy egykor enyém leszen szerelmével együtt! Vilma ismét távozhatott övéi körébe. A főhad- nagy volt idáig kísérője. Legyenek készen — susogá — egy óra múlva ott leszek egy lebontott kocsival és menekülhetnek. A vezér fekete kávéjába álomport csempésztem. Az Isten oltalmazza önöket! Vilmáék elszorult szívvel várták a megszabadulás perczét. Nem helyeselték a főhadnagy tervét, aki a szöktetést világos nappal akarja keresztülvinni. Hátha a vezér nem iszsza meg a kávét ? És e föltevés nem volt alaptalan. A vezér csakugyan nem itta meg kávéját. Nem kellett annak semmi. Elmerengve ült pamlagán. Agy u lövés döreje rázta fel elmélázásából. E pillanatban egy katona rohant be a sátorba és remegő hangon jelenté, hogy a tábort ellenség vette körül. A vezér azonnal lóra pattant, hogy serege élére álljon. De ezen szándékában megakadályozta egy jelenet. Pálfayék sátora előtt egy hat fogatú, lebontott kocsi állott. Ép e pillanatban látjuk az öreg Pálfayt utolsónak a kocsira felszállani. Mit jelentsen ez ? — kérdé önmagától a meglepett vezér. — Ah! a főhadnagy mily figyelmes és előzékeny. — Bizonyára komoly baj lehet, hogy máris a menekülésre gondol. Az ágyu-golyók nagyon sűrűén hullottak a táborba és igy a menekülők, — tájékozva sem lévén az ellenség száma és fekvése felöl — nem mozdulhattak. A vezér mindenre gondolt, csak arra nem, hogy főhadnagya szöktetni akarja a foglyokat. A kocsihoz vágtatott. Kezében kardja villogott. > És a főhadnagy, bűnössége érzetében, a vezér föllépésében a megtorlás előjátékát szemlélve: úgy a hölgyek, mint önmagának megvédésére határozta el magát. — Egy lépést sem tovább ! kiáltá a vezér elé vágtatva. — Mit jelentsen ez? — kérdé csodálkozva a vezér. — Csak holt testemen keresztül érintheti a hölgyeket. — Avagy úgy? ! — mondá felkaczagva a vezér, Í895. szeptember 8.
