Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-09-01 / 35. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (35. sz.) 3 ismételten is ajánlanám és jelezném, hogy a jelentkezések szeptember 15 ig az 0. M. G. Egyesülethez beküldendők, felkérem az érdeklődőket, hogy aláírási ív beküldés érdekében egyesületünk (a tolnamegyei gazdasági egyesület) titkári hivatalához Zombára fordulni szíveskedjenek. M. J. 1895. szeptember 1. Egyházmegyei közgyűlés. A külső somogyi ev. ref. egyházmegye f. hó 27. és 28-án tartá meg évi közgyűlését, a Tamásii eVang. imaházban. A közgyűlésnek két nevezetes momentuma volt. Az első az elhalálozott gondnok Décsey Lajos felett mondott emlékbeszéd; a második pedig az újonnan megválasztott egyházmegyei gondnok Sárközy Béla urnák hivatalába iktatása. Nagy tiszteletű Bocsor Lajos esperes ur 9 óra után egy igen szépen átgondolt imával kezdé meg az ünnepélyt; az ima végeztével üdvözlé az egybegyült egyházi képviselőket s az ülést megnyitottnak nyil- vánitá. Ezután átadá a szót, nagy tiszteletű Kálmán Gyula egyházmegyei főjegyző, ságvári lelkész urnák, kinek boldog emlékezetű Décsey Lajos volt egyház- megyei gondnok felett, az alább egész térj elmében közölt, a költészet magas nivóján álló, gyönyörű emlékbeszédét a jelenvoltak meghatottan hallgatták s több helyen könnyekre is fakadtak a meghatottság miatt. — Az emlékbeszéd végeztével a megválasztott egyházmegyei gondnok nagyságos Sárközy Béla űrért küldöttség ment, a mely felkérte a gyüléseni megjelenésre. Az ülésbe lépő ünnepelt férfiút a jelen voltak lelkes éljenzéssel fogadták, ki is a hivatalos esküt le- tevén, a társelnöki széket elfoglalta. Folyó hó 27-én délben közebéd és estve pedig közvacsora volt a tamásii kaszinóban, melyben •— különösen a vacsorában intelligentiánk nagy része is részt vett — s különösen a vacsorakor a jó étkek és kitűnő borok oly jó kedvet idéztek elő, hogy csak a kora reggeli órák oszlatták szét a társaságot. Mondanom sem kell, hogy jobbnál jobb, csatanósbnál csattanósb tósztokban nem volt hiány. Décsey Lajos emlékezete. (Felolvasta Kálmán Gyula E. M. főjegyző, a külső somogyi ref. egyházmegye közgyűlésén 1895. évi augusztus hó 27-én Tamásiban.) „Halnak, halnak egyre halnak, Szine-java a magyarnak Itt is egy név, ott is egy név Melyet elvisz minden egy év!“ Az ő nevét nem vitte el mindörökre. Bár teste porba, lelke az égbe szállt: neve és emléke itt maradt és él köztünk és élni fog, a mig mi élünk, sőt az utánunk következő hálás embernyom szivében is még sok ideig. Bár elnöki székét a melyet egy római se- nátor méltóságával és bölcsességével tudott betölteni, üresen és elhagyatottan látják könnyes szemeink, ve- zérkedő szelleme fényes felhő gyanánt itt jár, itt lebeg most is felettünk, hogy vezessen mindaddig és ne hagyjon sem ellankadni, sem kimerülni, bennünket a kötelesség nehéz ösvényén. Mert Décsey Lajos, ha kevés szóval és mégis találóan akarnók jellemezni, egész hosszú életén keresztül s minden téren, a hol működött, a kötelesség embere volt, vir bonof, a szavak igazi római értelmében 30 évig volt a miénk, külső somogyi egyházmegyénké, de aztán a miénk is volt szinte megosztatlanul, egészen szive és lelke teljességéből: barátunk, testvérünk, vezetőnk, atyánk . . . Éppen most 25 éve hogy buzgó elődje kezéből kihullott vezéri pálcza, az ő már ekkor kipróbált elődje kezeibe adatott névleg is, mert hiszen a tényleges vezérletet úgyis az Ő személyéhez kapcsolta már évek óta az egyház megyei közvélemény. Huszonöt éve ennek! Ha ő most itt volna, itt lehetne közöttünk! ha miként már tettük egy ízben, feltárhatnók előtt sziveinket, még egyszer ha elmondhatnék neki a mi egyszerű szavainkkal: „áldjon meg téged a jó isten, szeretett vezérünk, hogy minket eddig vezettél, mi bízunk benned, ragaszkodunk hozzád, vezess és taníts tovább is, mi hallgatunk reád, megyünk utánad! “ Szomorú jubiláris gondolatok! Cserággal reméltünk megtisztelni e napon a nemes polgári^erényt s im a bánat cziprus lombjait látjuk hajlongani alig kizöldült sírja felett. Babér koszorút óhajtottunk fonni a Krisztus hü vitézének halántékai köré s im az örök dicsőség hervadhatlan koszorúja az idvesség koronája ékesítik már őt! Isten akarata igy jól van. Nyugodjunk meg szent akaratjában! Küzdésben elfáradt karjait leeresztve pihen már a daliás vezér s nyugszik csendesen a sárbogárdi sirkert akáczai árnyékában. Szeretetteljes hívásunkra, melyet soha vissza nem utasított, nem jelen meg többé seregünk élén, nem fogjuk hallani többé harsány quos ego-ját, melylyel egy újkori Neptunként uralkodott a háborgó elemeken. De megjelen s szükségünk van rá, hogy minél gyakrabban megjelenjen lelkünk előtt, emlékünkben: hogy a kinek egész élet folyama folytonos tanulság és pélaadás volt, holta után is tanitson és intsen, lelkesítsen és emeljen: „fel a magasba, még magasabbra, Exelsior! “ Felhívást nyervén az egyházmegyei elnökségtől, hogy Décseynek emlékét ez illusztris gyülekezet előtt felújítsam: engedje meg a mélyen tisztelt közgyűlés, hogy nemes alakját úgy és olyannak rajzoljam, a minőnek én kora gyermekségemtől fogva, ismerni és tisztelni megtanultam. Igaz vonásokat kívánok használni I nem dicsőítő, hanem emlékbeszédet óhajtok felette tartani, nagy részben azon adatok alapján, melyek az egyházmegye birtokában levő önéletrajzában foglaltatnak. * * * (Folyt, köv.) MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Bányajárás. Jó szerencsét! Le, hová a nap már nem küldi világitó sugarait, hol nem gyönyörködteti a szemet a virágok szép színe, hol az év és napszakok nem váltják egymást el nem múló következetességgel, oda, a bányába menjen az ember, hogy lássa az ór i á s i erőt, mely a föld rétegeinek képződésénél érvényesült, hogy belássa saját törpeségét és silányságát a természet nagy alkotójával és alkotásaival szemben; hogy félni tudjon egy felsőbb lényt, melynek egyetlen szavára e gigászi erők működésbe léptek. A természeti erők elvégezték nagy munkájukat, de korántsem tárták az ember szeme elé az általuk létrehozott kincsek összességét. Az embernek nem csak a föld színén kell munkálkodnia; sok, úgyszólván élengedhetlen tényezője van az életnek, mely arra késztette, hogy uj teret keressen munkálkodása számára, hogy bízva Istenében, annak nevével ajkán, kezében a csákánynyal és bányamécscsel a föld mélyébe szálljon, hogy bányát építsen magának. Téved, ki a bányában az emberiséget csak bűnre csábitó kincsek hazáját látja, ki azt tátongó üregnek nézi, hová az embert a vas kényszer vagy a vétkes kincsszomj űzi, ki azon nézetben van, hogy a bánya csak a sötétség birodalma, híjával minden változatosságnak és elevenségek. Nem! Nemcsak a hiúság szolgálatában álló arany, ezüst és ennek rokonai, hanem a kulturális fejlődés előmozdító tényezői a szén, a vas és az ehhez hasonlók mind ez ország termékei. A földalatti életben ép úgy megtaláljuk a változatosságot és elevenséget, mint a föld fölöttiben. A földképződés egész procedúrája tárul ott szemünk elé a triászoktól a liaszokig s az elemek egymással századokon át folytatott küzdelme, mit e for- minatiok rétegeiből kiolvashatunk. Ott látjuk a zúgó patakot, mely apró zuhata- gokat alkotva, mormolásával betölti az egész üreget, hirtelen'a mélységbe tűnik el, hogy amodább újra szemünk elé tűnjék s láttatlanul folytatva útját, messze-messze tör magának rést a szabadba. Ott vehetjük igazán szemügyre az emberi művelődés előbbre haladását, midőn eleinte primitív szerszámaival az ékkel és kalapácsai, később mindinkább tökéletesbülő találmányaival igyekszik a földet arra kényszeríteni, hogy rejtett kincseit neki átadja és gépei sokaságával törekszik, hogy a mélység bosz- szujának ellenállhasson, mely elrablóit kincseiért lépten nyomon üldözi, életét veszélyezteti. * * * Hosszú, nehéz csizma, mely megvéd a bánya vize és sara ellen, bő, kényelmes ruha, hosszú nyelű kalapács, mely egyszersmind támaszkodásra szolgál, bányamécs — ilynemű felszereléssel indul útnak a bányamester s szerény magamból álló társaságunk, hogy megnézzük az u. n. fekete szén egyik tanyáját. — A bányanyitás meredek sziklafal tövében tátong az érkezők felé. — Az augusztusi nap pörkölő heve után üde, nem túlhüvös levegő érinti arczunkat, a mint égő mécsünkkel belépünk. Tágas pinczéhez hasonló helyen vagyunk, melynek csak a szabálytalan boltozat, a lerakott vágányok s mindkét oldalon húzódó, a viz elvezetésére szolgáló csatornák kölcsönöznek bánya jelleget. Utunk a calcitok között vezet, melyek tümör- kőzetet alkotnak s fejünk felett 80 méternyi magasságban nyúlnak ki a felszínre. Emitt a tömör calcit, mely szinte ruganyosán veti vissza kalapácsaink ütéseit I csak itt-ott enged el testéből egy-egy diószem nagyságú darabocskát; beljebb a viz által vendégnek hozott szemcsés és még tovább az agyag- szerű iszapos kaolien. Alig egy pár méterre mily gazdag változatosság. A bánya-mester mindig újat s újabbat vesz észre, mig én a nedvességtől fémes fényben csillogó falakat nézegetem. — A hely elhagyatott, semmi zaj nem háborgat bennünket, csak a beljebbről hallatszó I gyönge csörgedezés üti meg fülünket. A fölszin vize utat talált magának a 80 méternyi kőzeten s vékony sugár alakban töri át a bánya boltozatát. Nem mesz- sze tőle van a bánya forrása. A talajban szabálytalan kis üreget vehet észre a figyelmes szemlélő. Belé mártom kezemet, hogy falait kissé megfigyeljem s ime alig 15—20 ctmnyi mélységben puha, moszatok- kal benőtt fenékre találok; a kis forrás sohasem apad ki s üdítő, hűvös vízzel látja el a bánya munkásait és vendégeit. A tulajdonképeni bányába csak most érünk. — A talaj sürü sárral és vizzel boritott. A calcit véget ért, hogy a porpyr és a fekete iszapos palának engedje át helyét. A kőzetet eltakarják a boltozatot támasztó, sűrűn egymás mellett álló gerendák és az oldalfalak benyomulását megakadályozó keresztfák. Az előbbi csendet távolról hallatszó dübörgés váltja fel; a hang a kiálló fához és kövekhez ütődve, kísérteties mormogásnak hangzik, mire tovább ér. „Die Riesen kommen“ mondja a bányamester, észrevéve meglepetésemet. Jönnek a csillék*), azoknak lármája töri meg a földalatti csendet; még semmi sem 'látszik belőlük, eltakarja őket a sürü sötétség és a bánya kanyarodása. Kényelmes előrehaladásunkban már megakadályoz az alacsony boltozat, mely legtöbb helyen csak mélyen meghajolva enged tovább bennünket. Kalapácsunk, mely eddig ruganyosán ütődött vissza a kemény calcittól, most mély nyomot hagy az iszapos palában. A keresztfák között üregek látszanak, ezek már a szén elhagyott tanyái. Jó darabon találkozunk ily lakójuktól megfosztott üregekkel, de már szénre is bukkanunk, melyet csak a méretek betartása miatt hagytak, meg egy időre lakásukban. Az előbbi dübörgés mindinkább közelebbről hallatszik; csak a kanyarodás zárja el előlünk a csapatot. Abban hagyjuk a szemlélődésünket s figyelmesen várjuk a csillék mécsének előtünését, minek az előre vetett fényből is következtetve, nemsokára meg kell történnie. A távolból csakugyan gyors egymásutánban törik meg a sötétséget a bányászmécsek apró lángjai. Egyelőre csak a lángot látjuk; nem sokára a csillék körvonalait is kivehetjük. Szorosan a falhoz simulva kell bevárnunk az elvonulást. Előttünk vonul el az egész sereg, melynek minden egyes tagja most szállítja a felszínre munkálkodása eredményét. Nincs meg az a pajzán jókedv és dal, mely fönn a munkának oly hű kísérője. Mindegyik alak szótalan — a hány csille, annyi ember — s mégis emberi hangot csak akkor hallunk, mindőn gyors | egymásutánban fölhangzik előttünk a „Glück auf!“ (Folyt, köv.) ü — Ma. A hazáért mindent. 39) Irta: Aggteleki (Ulleln) Ferenc*. (Folytatás.) . Nagy, tömör ezüstből készült edényben hozták be a párolgó italt és a Pálfay leányok elfogadták azt az udvarias tiszttől. Az okosság azt parancsolta, hogy ne hívják ki maguk ellen e szigorú ember haragját. — Főhadnagy ur! — mondá, kezét nyújtva Worovszki — szerencsét kívánok önnek a megbe- csülhetlen sikerhez! A zsákmány oly értékes nekem, hogy elismerem és hálám fejében, ezennel föhad- nagygyá nevezem ki önt. Főhadnagyunkat épen nem hatották meg e szokatlanul meleg szavak. Mélyen meghajtá magát; de szemeiben oly sajátságos tűz lobbant fel, amely életébe kerülhetett volna, ha észrevétetik. — A foglyok kényelméről gondoskodjék — foly- tatá a vezér — hiányt semmibe ne szenvedjenek. Fejével játszik az, aki tolakodásával terhökre lenne. Ily szép hölgyekért kivételesen megtehetjük, hogy a szülők se dobassanak ama vad ficzkók zsákmányául! Elmehet! A főhadnagy katonásan tisztelgett, a hölgyek előtt pedig meghajtá magát és eltávozott. A rendeletet szigorúan végrehajtá. Egy sátort kényelmesen berendeztetett, egy tiszti szolgát rendelkezésükre bocsájtott. Iparkodott az aggódó szülőket is megnyugtatni, biztosítván őket, hogy leányuk becsülete felett még a vezérrel szemben is őrködni fog. Merész föltevés! Gondolataiba mélyen elmerülve ballagott a vezér sátora felé. Különös. Semmi dolga itt és valami benső hatalom mégis idevonza őt. Mi köze ahhoz a két leányhoz. Reá nézve ide*) Csille németül Kiese, vagy Hund,’négyszögletes kis vag- gon melyet teherszállításra használnak; ezek számára' vannak a vágányok a bányában.
