Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-01-27 / 4. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (4. sz.) a népnevelés és magyarosodás előmozdítására sokáig s adassék neki erő és kitartás iskoláinknak, a jobbra változott viszonyok között, oly színvonalra való emelésére és illetve eme színvonalon való megtartására, hogy a második ezred év községünkben mind minta iskolákat találjon s eme iskolák igazgatója mostani rugékonyságával, fiatal kedélyével tekintsen vissza hosszúra nyúlt, eredményteljes pályáján. Fogadja tekintetes szerkesztő ur kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását. Bátaszék, 1895. január 16. J. K. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A hazáért mindent. 10) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) — Mindég ily eszményképet alkottam magamnak —| folytatá hévvel —1 mindég ilyennek képzeltem a valódi nőt, s a sok kereséssel járó fáradság bőven van jutalmazva, hogy kegyedben e tökélyt meglelém ! Nem természetes-e, hogy oly nagyon tudom szeretni ?- Nem tagadom Béla, — válaszolt minden önhittség nélkül Vilma — hogy belértékem tudatában vagyok; mégis nem lehet közönyös előttem, hogy mely tulajdonságaimért szeret ön ? — Nem vagyok már gyermek, — mondá Béla — kit a külső látszatok és befolyások uralnak, vagy nemesebb lobbanásra birnak. A szemsugarak mesterkélt lövellete megtörik a józanabb ítélet kövén. Egy kaczér mosoly ma már érintetlenül hagy, — a külső báj mulékony értékkel bir előttem. Engem csupán a szív mélysége, a lélek magasabb emelkedése bir egykedvűségemből kiragadni! Hogy mit szeretek kegyeden ? [— Szeretem gazdag szivét, e bátor szivet, a mely szeretni, megbo- csájtani, de gyűlölni és elcsüggedni nem tud! Szeretem magasra törő lelkét, e magasztos lelket, mely még tudja érteni helyzetét s meg tud nyugodni fájdalom nélkül is abban, mit az isteni végzet útjába gördít ; ki nem kevesli a megpróbáltatást, de értékén felül sem becsüli; ki meg tud barátkozni a változó köi’ülmények esélyeivel; ki az életet magassabb szempontból mérlegelni s aki felülemelkedik a köznapi bántalmaknak; aki igényeivel nem töri át a parancsoló kényszerűség határait, aki megtud elégedni sorsával! Szeretem egész belvilágát az ő szép összhangjában, ezen örökkincset, mely agióját soha sem veszti el! Vilmát nem ragadták el ezen őszinte szavak. Önismerete azt súgta neki, hogy ő e tulajdonságokkal bir. De jól esett neki, hogy e jellemes férfiú e kincsek bányászását nem restelte, sőt szerelmét azokra épité. — Nem fél ön, hogy a felsorolt tulajdonok egyikét vagy másikát félreismerte ? — Azt mondják, hogy a női szív egy megfejtlietlen talány. Vigyázzon, nehogy a csalódással fájdalom érje! — Igaza van Vilma! —- válaszolt Béla — a női szív eery örök-talány! Sir, zokog örömében, — majd meg egy szétoszlott illúzió, egy kettétépett remény, egy elfutó ábrándkép, egy fájó csalódás, vagy egy megsemmisítő tragikum felett kaczag, őrületesen kaczag. Egy folytonos ellentmondás a szív élete és a külső cselekvés közt! Óh! De hisz kegyed egész lényének közvetlenségével áll előttem s oly szent belső összhangjában, hogy itt a csalódás ki van zárva! Ily eshetőségekről tehát ne is szóljunk, kivált ma ne, midőn kezét, szülőitől is megakarom kérni! — Csitt! — Mondá eltitkolkatlan zavarral Vilma. Még korai volna! Még nem lehet, nem szabad! HaT elhamarkodjuk, még el is ronthatjuk a dolgot! Béla elhalványodott. Tudta, érezte, hogy Vilma szereti őt, -r—1 komoly, fenséges szerelemmel szereti! Mi lehet tehát az akadály? Hisz tisztességes állása van és elég jövedelmező arra, hogy egy családot eltarthasson belőle. Ügyvédi irodája keresett s e sikamlós pályán jellemét mocsoktalanul megőrzé. Az öreg ur is elég jelét adta rokonszenvének. Hisz e látogatások ellen sem tett kifogást! Mi lehet tehát itt az akadály ?! — Kedves Vilma! — mondá fájó tekintettel Béla —*' azt hiszem, jól ismer és elég erősnek tart arra, hogy a csapásokat nyugodt szívvel elviseljem! Legyen őszinte hozzám és nevezze meg nekem az akadályt! Szeretnék birhatásáért küzdeni! — Ön nagyon kiváncsi! — Válaszolá erőltetett mosolylyal Vilma. — Igaz, hogy őszinteséggel tartozom írnnek | de ön is tartozik nekem — türelemmel. Lássa barátom, mi adóssai vagyunk egymásnak. Ezen adósságot csak később róhatjuk le! Béla mélyen elgondolkodott. Kutatott múltjában, jelenében, — mérlegbe veté a kötött viszony önzetlenségét, Mindennel beszámolt gondolatban, csak azt felejté el, hogy ő egy olyan embernek a fia, aki a Pálfay jobbágya volt és hogy Pálfay az ily dolgokban nagyon válogatós. Mondhatjuk, hogy szerette Bélát, állásával és egyéniségével teljesen ki volt békülve. Leányát is szívesen neki adná, csak annyi hozományt adhatna vele, a melynek a kamatából a leány, saját szükségleteit fedezni tudná! De igy, minden segítség •nélkül, oly embernek, a kinek az atyja cseléd-ember volt nála, ezt ő oly csapásnak tartaná, a melynek elviselésére nem érzett elég erőt magában. Pedig Bélának az volt az elve, hogy leendő neje szegény legyen, mert jövedelmező állása bőven fedezi egy szerény család igényeit. Szegényt óhajt, I nehogy a nagy hozományu nő, túlhajtott igényeivel, háziatlanságával, az általa annyira eszményített családias életet koczkáztassa! Szegényt, de műveltet, aki a sors csapásait duzzogás helyett nemes megadással viseli. E kellékeket fölleié Vilmában. Viszontszeretve tudja magát! Látogatásai megengedvék és .............és még sem sz ólhat! mi lehet itt az ok ? Vilma is a legkellemetlenebb helyzetbe jutott! Nem egyszer képezte beszélgetés tárgyát ez ügy a családban is. Számtalanszor elmondá az öreg, hogy fiaként szereti Bélát; de azt is hozzátette, hogy leányát nem tudná neki adni. Ily beszélgetések alkalmával mindig hatalmas ügyvédet birt Vilma, édes anyjában, mert Pálfayné három dolgot vetett a mérleg serpenyőjébe: az állást, a becsületességet és a kölcsönös szeretetek E tényezők elegendők voltak arra, hogy nyugodt lélekkel bocsássa szárnyaira gyermekét. Midőn e tárgy körül folyt a véleménycsere: Vilma rendesen hallgatott. Legfeljebb egy-egy titkon alágördülő könny árulta el, hogy itt ő is érdekelve van. Vájjon megmondhatja-e Bélának az igazat? Szeretem, de nejévé nem lehetek, mert ön egy paraszt gyermeke! — Nem! Ez a legmai’óbb gyengédtelenség lett volna! Béla nem érdemli e fájó döfést! — On nagyon elméláz! — Mondá őszinte részvéttel Vilma. — Ne kínozza magát tartalék gondolatokkal ! Nyugodjék meg Béla! Lássa, fontos dolgokat akasztanak meg, sokszor a nevetségig apró tényezők; de mégis tényezők, a melyek a gépezet összműködését megzavarhatják!- Miért burkolja gondolatait ily relytélyes szavakba I — kérdé lehangoltan Béla. — Higyje el, könnyebb elviselni a legnagyobb megpróbáltatást, mint e kínzó bizonytalanságot! Akadályokat említ, s a férfiú ki van zárva a cselekvés porondjáról! — Vannak cselekvési terek kedves Béla, a melyeknek okszerű bétöltése, bizonytalanságokat tételez fel. Sokszor mondta már, hogy szép kézimunkám van, s hogy ízletesen főzök. Lássa, ez az én terem. Mint ügyvéd bajosan tudnám megkeresni kenyeremet, mig ön, e téren biztos kezekkel dolgozik. A szikrázó aczél- furó eltörhetik a gránitban, mig ellenben az ereszről lecsöpögő viz lyukat ás benne. A túlhajtott buzgóság a legtöbb esetben kudarczot eredményez, mig a fontolva haladás sikert arat. Az ön véralkata kárára lehetne ügyünknek. Legyek tehát én az esőcsepp, a mely lassan, de biztosan medret ás! — És én a semmitevés átkát hordozzam magammal ? r— kéi’dé Béla. — Csalódik barátom! — válaszolt Vilma — öné a türelem és várakozás nagy munkája! Az önmérséklés erős tusáját vívja, — cselekvési vágyát kell elfojtania, — a tetterőt békóba vernie, önmagát legyőznie, s ez nehezebb munka, mint a melyet magamra vállalék! Nagy erőt tételez fel, méltó kísérlet az ön nagy leikéhez! Béla meghajtá magát. Jól esett neki a bizalom, melyet lelki erejéhez fűz Vilma! S mily magasztossá tévé e hölgyet ama bátorság, a melylyel két szív egyesülhetésének munkáját magára vállalta! ? Horváth nem tartozott a könnyen lobbanó emberek közé. 0 csak az igaz — szépnél, az érzelmek nemesebb árnyalásainál, a lélek fenkölt emelkedésénél tudott lelkesülni. De ezen elragadtatásban is komoly méltóság rejlett, mint a mily fenséges ama benső érték, a mely szivének húrjait rezgésbe hozta! Nem volt ő áradozó, a ki az érzelmek mélységét hangzatos szavakkal iparkodik szinesiteni, — néma volt az, de volt valami fölemelő, valami elvont e némaságban, mely egy forró kézcsókban érteté meg magát! E kézcsók a belenyugvást és a bámulatot fejezte ki! Vilma megértette, ami e kézcsókkal mondva volt, s melegen megszorítva Bélának kezet, csak annyit mondott: Köszönöm! . . . nagyon köszönöm ! E pillanatban lépett be Pálfayné. Kéz, kézben pihent, Béla arczán egy tulvilági érzés színei váltakoztak ! Vilma szemeiben a boldogság könnyűi égtek! És ők nem jönnek zavarba! Az anyának jelenléte nem feszélyezi őket! Némán, mozdulatlanul maradnak, mint akik egy igézet nyomása alatt tehetetlenül állanak! Ezen templomi hangulat az anyára is átszáll, — egy titkos erőtől vonatva a fiatalokhoz lép, megfogja az egymásban pihenő kezeket, s az ég felé tekintve, megáldja e szövetséget! Lehet e jelenetben alaki vétség, — a bevett társadalmi szokások elleni merénylet; de az anyai szív az ő szent ihletében e szokásokat felejté. Dobjon reá követ, a ki elitélni meri! — Nem színésznői számításból tévé, aki a tetten ért ifjút lekötni akarja, hanem a fiatalok áradozó boldogságának varázsa alatt, egy ellenállhatlan erőtől vonatva cselekedett! —. Legyetek boldogok gyermekeim! — mondá remegő hangon, — a jó Isten áldja meg e frigyet, melyet a szeretett kötött! És a fiatalok, egy nemével az áhitatnak ragadták meg az anyának áldásra emelt kezét és ajkukhoz emelve, megcsókolták azt. — Anyám! — kiáltott fel fékezhetlen indulattal Béla. (Folyt, köv.) 1895.- január 27. TÖVISEK. Bóday Gusztáv. Múltkor felhágtam az ugorkafára s diplomá- cziai magaslatból kegyelmesen kineveztem a szeg- zárdi „helyi érdekű“ tárcza nélküli minisztereket ; most leereszkedem ama bizonyos háromlábú szé- kecskére, melyen sok politikus csizmádia kezében és agyában annyi remek czipő és remek gondolat születik, — s rövid elmélkedésem lészen Bóday orról. A messze vidékiek kedvéért (mert Szegzárdon s vidékén nincs, ki őt ne ismerné!) megmondom, ki ez a Bóday Gusztáv. Először is egy költőies szép hangzású névnek birtokosa. Az ő neve : egy tökéletes adonikus sor (—1 \j, — —) akárcsak ezek: Vértesy Arnold, Báthory Gábor, Ujlaky Miklós, Vá- rady Antal, Erdey Zoltán, stb.. — Szinte tánezra mozdul az ember lába, mikor e szép, zenei hangzású neveket hallja. — Másodszor, Bóday G. ur, ha akarjuk szomszédunk s ha akarjuk laktársunk, ha akarjuk dupla kollegánk. 0 is abban a házban dolgozik, a melyben mi, csak egy fal választ el bennünket, tehát csaknem egy gyékényen árulunk, egy műhelyben dolgozunk, csak hogy persze más-más kaptafára! 0 csinál uj csizmát, — mi meg újságot; ő készit czipőt és vesz az árán czipót, — mi írunk czikket s igy fizetjük a czekket; ő dolgozik bőrből, papírért (bankó!) mi dolgozunk papírból bőrért (csizma!); az ő munkája mindig sarkot üt, — a mienk ritkán; ő megvédi a lábat, — mi teletömjük a fejet; ő dolgozik árral (az árért!) — mi sokszor uszunk az árral, világos kárért; szóval, igen sok hasonlóság van munkánk között! . . . Minthogy pedig igy télviz idején sokkal előbbvaló egy jó uj és meleg czipő, vagy pláne csizma, mint a kalap: azonképen többet ér az r ő munkája, mint a mienk, a lap! ... Es mégis, ő csak utó-, mi pedig előfzetésért dolgozunk. A mi majiszterünk B o d a; ő pedig maga a májszter s e mellett egy nemesi jelzővel, egy „y“-nal, meg egy vonással több a neve (B ó d a y), mint a mi szerkesztőnké. No de van egy hátránya is Boda V, mellett! S ez az, hogy B. V. mint orsz. képviselő, egyszersmind politikus is, ő pedig, mint csizmadia, nem az! De Bóday Gusztáv ur egyszersmind kollégánk is, úgy nekem, mint Boda Vilmos urnák. Mert da- lárdista társunk. Hatalmas, szép erős tenor hangjával pláne fórban van felettünk — mint a franczia köztársaság uj elnöke, Faure, a parlament és szenátus felett — mert Boda V. csak II. tenort, én csak ba- rytont, de ő I-ső tenort énekel. Igaz, hogy most egy rövid időre, Szilágy-megyéből hirtelen jött zivataros, sötét felhő elhalványította kissé dalnoki szerencséjének fényes csillagát, de ő erősen bízik, hogy valamint a kéz alatt rendelt jó fej eléscsizma tovább tart, mint a vásárra összetákolt fuser uj csizma: úgy az ő hangjának szerencsecsillaga is ismét felragyog még dalárdánk egén! . . . S a ki azt kérdené tőlem, miért irok én ennyi mindent össze-vissza Bóday úrról, annak ezt felelem: mert megérdemli, mert derék becsületes ember, iparkodó iparos. Aztán meg (ezt már csak négy szem
