Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-08-04 / 31. szám
5 1895. augusztus 4. TOLNAMEQYEI KÖZLÖNY (ál. sz.) — Menjen, menjen innen! — mindá az orvos, látva, hogy a lány tovább nehezen bírja ki. Mari kiment az utczára. Senkisem tudja, hol kóborolt, de félóra múlva egy kis bokrétával tért vissza. Nem könyezett, nem remegett. A nagy fájdalom tüze nyilvánul könyekben és remegésben. Az orvos már elment, egy öreg szomszédasszony ült csak a szobában. Mari odament az ágyhoz, kioldozta a bokrétát és szétszórta a takarón a virágokat. Majd letérdelt és imába kezdett. Ekkor a konyhából lépteket hallott és ismerős hangon ismerős dalt dúdolni. „Titokteljes ibolya, Nyilik egy kis rózsafa Tövében.“ Fölugrott az ágy mellől. E pillanatban egy férfi lépett a szobába. Mari fölsikoltott, szárnyakat érzett, de a földhöz szegezetten maradt állva. Az ember pedig kedélyesen mosolyogva, vidáman dúdolta tovább. „Arra mentem a múltkor, Este kilencz órakor Sötétben. “ Aztán megindult; két lépéssel a lány mellett termett. — Én édes Péterem! . . . — Édes Marikám. Megölelték és csókkal halmazták el egymást. — Ez hát én vagyok ? kérdé Péter az ágyon fekvőre mutatva. — Oh Istenem, milyen boldog vagyok! . . . . Csakhogy elmúlt! . . . ( — Látod bohó! Hisz én még legény vagyok a talpomon. A fölvilágositás hamar megtörtént. — Akkor reggel állt munkába; vidékről jött és nem volt ruhája. Én adtam el neki azt, ami rajta volt. A lány azonban zavarban volt. Nem lesz Péter féltékeny ? ' — Haragszol ? — Ezért ? Hiszen beteg volt, én voltam és te csak ápoltad! Messziről jött. Neki is volt biztosan valakije, aki talán hasonlított rád és utolsó óráján kétségkívül azt hitte, hogy az a valaki te vagy ............ El érzékenyült, ahogy ezeket mondotta s karonfogva, a fáradtságtól és örömtől szakadozó lányt ki vezette a szobából. A hazáért mindent. 35) Irta: Aggteleki (Ulleln) Ferencz. (Folytatás.) — Uraim! — mondá az ezredes — parancs érkezett, mely szerint azonnal el kell hagynunk állomásunkat és gyorsított menetben kell B . . . . felé vonulnunk, műveletnél egy másik ezred is közre ‘fog működni, még pedig olyan formán, hogy azok ellenkező irányból, félkör alakban fognak felvonulni; mi is hasonlóképen, ellenkező irányból. így azután az ellenség — szerb, horvát, rácz keverék-csorda — .teljesen be lesz kerítve s kell, hogy megsemmisítő csapást mérjünk reájok, mert ez a fegyelmezetlen rablóbanda, kivetkőzve minden emberi érzésből: rabol, gyilkol védtelen, gyermekeket és megbecstelenit hajadonokat és hitveseket. Egy óra múlva már az ágyuknak kell dörögniük! A tisztek riadó éljennel fogadták a parancsot s ki ki sietett a maga emberei közé, hogy rendelkezi zék. Rövid idő múlva az egész tábor útban volt. Nappali támadásról lévén szó : miután két ily tábornak mozgósítása nem történhetik meg észrevétlenül: gyors művelettel kellett az ellenséget meglepni. Az ellenség egy nagy hegyet tartott megszállva és igy az egész vidéket uralta. De egyszersmind azon kinos helyzetben is volt, hogy körülzárolás esetén lehetetlen volt részükre a viszonvonulás. Csongrádynak első dolga volt ágyúit a szomszédos magaslatokon elhelyeztetni. A lovas csapatokkal — lehetőleg a lőtávlaton kívül — körülzárolta a csa- jtateret, — részben, hogy az ellenség menekülését megakadályozzák, — részben pedig, hogy tartalékul szolgáljanak és az esetleges visszavonulást gyors előrevágtatással fedezzék és netán az ellenség javára érkező segédcsapatokat szétverjék. A gyalogságnak szuronyrohammal keilend a hegyre hatolnia s ezen roham alatt a hegyi ütegek fogják őket segíteni. Ezen terv szerint vonultatta fel csapatait az ezredes s miután minden rendelkezése végrehajtatott: megfujatta a riadót és a lelkes honvédek a hazát éltetve tették meg az első rohamot, megvetve a golyózáport, mely soraikat megtizedelte. Ezek részén a lelkesedés ereje, — az ellenség részén a létfenntartás ösztöne, a végletegig csigázta a harczképességet. Az ellenségnél a szívós védelem, — a honvédek részén a halálmegvetés roppant véráldozatot kívánt. Ezen csata eldöntésénél kimondhatlan fontos szerep jutott a honvédség ágyúinak. Kitűnő fedezetük volt s részben az ellenség ágyúit lövette, hogy igy elvonja az ágyuerőt, mely a támadó honvéd-csapatok közt kimondhatlan károkat okozott volna, — részben pedig az ellenség gyalog-harczosait nyugtalanította. Ily lelkesültség, ily halálmegvetés és ily kitűnő összműködés mellett csak siker várható. Az ellenség ágyúi csakhamar elnémultak, mert szétlövettek. A puskatüz is hamarosan megszűnt, mert a honvédek szuronytámadása oly heves volt, hogy ott a tüzelést pár perez alatt bekellett szüntetniük s ember, ember ellen harczolt. A honvédség az egész vonalon előnyben volt. Az ezredes személyes példája és buzdítása hatott. Halomra döntik az embereket! Biz vastag rendet fogott itt a halál kaszája! És csodálatos. Tekintve azon körülményt, hogy a honvédek hegynek fölfelé támadtak sortűzzel szemben: a halottak számaránya csekélynek mondható. A mi honvédeink nem értek reá meghalni! Egy óriási örömkiáltásba tört ki a tábor, midőn az ezredes, több sebből vérezve, a hegytetőre lépett. Csak úgy hömpölygött utánna a nagy embertömeg! Hol azon erő, melyx e hatalmasságnak útját állná ?! Halál jelölte minden léptüket! — Utánnam fiuk! — A hazáért utánnam! — Kiáltá a vitéz ezredes. — A hazáért! — Kiáltá egy ismerős hang — kettéhasitva egy orosz tisztnek a fejét. Csongrády akaratlanul is a szép fiatal tisztre tekintett, ki egy csapat császári huszár élén tört az ellenségre, — tiszta magyarsággal kiáltván: a hazáért fiuk! Az ezredes majd kővé vállt. Egy osztrák tiszt a szabadságharcz szolgálatában! Öldöklő huszárok a meredek hegytetőn! Mily őrült bravour! És mily ismerős annak a fiatal tisztnek minden vonása, minden mozdulata! Csongrády szivét egy édes sejtelem fogta el. Hátha az ő fia! Megsarkantyuzta a lovát és a fiatal ember után vágtatott, ki rémséges pusztítást vitt végbe az ellenség soraiban. — Félre az utamból fiuk! — kiáltá az ezredes érczes hangon — hadd látom azt a fiút, ki oly mészáros módjára dolgozik! A fiatal tiszt emberei — mintegy 250-en, helyet engedtek az ezredesnek, ki egyenesen a fiatal tiszt elé vágtatott. — Megálljon az ur! — mondá erőteljes hangon — hadd szorítsak kezet önnel, hisz amint látom, most már ráérünk parolázni. És ezzel hatalmasan megrázta a fiatal tiszt kezét. Az ifjú lesütötte szemeit. — Az ég felé nézzen öcsém! — mondá remegő hangon az ezredes — de vigyázon, hogy meg ne vakuljon saját dicsőségétől! A fiatal tiszt ajkához emelte az ezredes kezét és melegen megcsókolta azt. — Bocsássa meg a katonának az érzelgést — mondá meghatottan — de e tisztelettel megilleti azon kezet, mely a hazáért, ebben a korban is kardot ránt! Katona csókolta meg a katona kezét, — engedje meg, hogy most meg a fiú csókolhassa meg az atya kezét! — Fiam! — kiáltá kitörő örömmel az ezredes — fiam! — kedves fiám! — ismétlé — keblére szorítva fiát: Endrét. — Főhadnagy ur! — mondá, segédtisztjéhez; Horváthoz fordulva — a győzelem a miénk, — az ellenséget üldözik embereink. Menjen, vegye át a vezényletet, mert én e pillanatban szeretnék mindenkivel ölelkezni, — szóval! most csak atya vagyok, — nem tudok katona is lenni!..........Menj te is fiam! — tegyétek kötelességteket! Most már van fiam, aki életét áldozza a hazáért, — engedjék meg, hogy a fáradságot kipihenjem, mit a megtérésed öröme okozott! De megállj! így! — ezzel a karddal fiam, —- folytató, saját kardját nyújtva át fiának — ezzel a karddal vívtak őseink, — ezzel a karddal szerezz te is harczidicsőséget nevednek! _________TÖVISEK._________ He ti krónika. Vannak hetek az évben, melyek oly szürkék, szinetlenek, oly közönségesek, eszmény-szegények, hogy bátran el nevezhetnők őket az esztendő köznapi heteinek. Ezekben — úgy szólván — nem történik semmi, csak szokott egykedvűséggel „huzzuk az élet szekerét, mely döczögve bandukol át, részeg ember módjára, az egyforma örök idő határ - mesgyéin, miket a nappal és az éj teremtenek. Eszünk, iszunk, izzadunk, vagy fázunk — a hogy jön — szóval: vagyunk !-----------1 Vannak aztán ezzel ellenté tben, ugynevezhető ünnepi hetek, — szinpom- pás, esemény-gazdag, csillogó zománczczal ékesített idő, mikor — éppen megfordítva — a hét köznapjai is ragyogó ünnepi köntösbe bújnak s megcsalják az embert, hogy azt gondolja : minden nap = vasár- nap, — alle Tág = kiri-tág! . . . Ilyen hét volt a most lefolyt hét, mely vakmerő bátorsággal megrabolta Julius Caesárt és Augusztus római császárt, első felét zsákmányolván Júliustól, utolsó részét Augusztustól. Vasárnap (jul. 28.) a polg. olvasókörben gyűltek egybe városunk igazi szabadszellemü demokratái s a tűzoltóság pompás zenekarának nagy lelkesedésre gyújtó harsány zenéje mellett rendeztünk nem divatos z e n e-s é t á 1 á s t, hanem még régibb divatu „ülnöki ivást“ hajnali harmathullásig M o i z e s Sándor vállalkozó köz-megelégedésére!... Hétfőn d. u. 5 órakor a városi szálló kis termében volt a tigrisek és oroszlánok harczi találkozása s fegyveres mérkőzése, vagyis a függetlenségi és 48-as megyei 'vezérférfiak érdekes értekezlete, a hol is a kétfelé vált frakezió jelen volt képviselői, a tigrisek és oroszlánok, szelíden összesimultak a Kossuth Ferencz nagy nevének forrasztó varázsa alatt s mind a 13 jelenvolt egyén — megannyi aradi vértanúként — pusztaszeri vérszerződésre lépett a hazát ezután jobban szeretni s a különválást lehetőleg békésen kiegyenlíteni, az egyesülés szent munkájában országosan példát adni, elől ragyogni! . . . Tehát f. évi szeptember 22-én Kossuth Ferencz jön, mi meg megyünk! Hova? . . . Elibe, Sárbogárdig külön vonaton! . . . Kedden volt a megyei gyűlés (talán az utolsóelőtti tisztújító gyűlés !) — ez már csak a szelíd báránykák és nem a tigrisek és oroszlánok mérkőzése volt! Ment minden a maga szokott rendén, mint a karikacsapás. Hallottunk valóban szép és csillogó, jól betanult ünnepi szónoklatokat s gyönyörködött a szónoklatokban telhetetlen magyar lelkünk Madarász Elemér búcsúzó derék főjegyzőnk remek és hozzá rövid szép beszédében, — majd. uj lelkesedésre gyújtott T o 11 h Ödön valóban classicus arányokat öltött nagyszabású szép búcsúztatója, melynek párját még sohasem hasitá Luther Márton óta egyetlenegy ág. ev. kántor-tanitó sem, a leggy olcsingesebb úri halott felett! .... Végre meghallottuk s átélveztük az uj alispán D ö r y Pál hatalmas programm-beszédét, mely amaz édes reményt csillogtató fel szivünkben, hogy ö méltó utóda lesz Simontsitsnak s hogy a ki azt hiszi, hogy Döry elvesz elődje nagy árnyában: d ő r e ! — — Mert ő nyomába lép annak esztendőre, — ezt én már megmerem jósolni előre! .... Tehát: „hab emus pápám!“ van alispánunk, van völgy ségi főszolgabiránk, Nagy István, van vöígységi szolgabiránk Halász Géza személyében. Nyugodtan alhatunk, — a rend biztosítva van. Milyen jó is, hogy akad az ily apróbb tisztségekre is pályázó — legalább egy — már én, megvallom, attól féltem, hogy nekünk nem jut^ ember a gátra, mind elmegy anyakünyvfelügyelőnek. Éljenek a merész vállalkozók s a szerencsésen kikiáltottak! Szerdán (jul. 31.) nem híjába, hogy a hónap aláhanyatlott, az ünnepségek és nagy események krónikája is silányult. Most már csak egy szegényes cirkusz mulattatta a közönséget ott a vásártéren egy pár elcsigázott állat-produkczióval, szegényes bevétel mellett, gyér publikum előtt. No meg ekkor volt a casino-estély és az u. n. „z s i d ó - k á v é h á z i“ igazán művészi nívón álló komédia, vagy magyarul „z en gerverein“. Mit szóljak ezekről? — A kik ott voltunk, sokat élveztünk, — a kik nem voltak ott, sajnálják magukat, a miért sajnálták a pénzüket! Lám A. J. nem sajnált egy forint belépti-aijat sem fizetni éjfélkor — mint casinói tag — a casino-kertben, csupán csak a cirkuszi zene, meg egy álmos vén medve extra-produkezióiért, melyek őt bámulatba ejték. No de nem csoda, hisz fegyveres hatalmasság, B. Gy. kománk rendezte az éjjeli bravour-stiklit. Én is szerettem volna ott lenni, megvallom, az éjjeli medvetánczoltatásnál. No, majd máskor!--------—g Cs ütörtökön (aug. 1.) elvonult a bukott circus, szomorú menetben, három rozzant kocsin, a Fő-utczán Tolna, vagy Bonyhád felé. Ezt már láttam. Ember és medve a kocsikban, két kutya a kocsik alatt, az árnyékban lépdegélt, egy fehér kecske a kocsik után ment keserves bekegéssel. Legtöbb esze volt a kutyának, no meg a direktornak, hogy elment. . . . Már pénteken semmi sem esett — fájdalom, még eső sem, melyet pedig egész nap, borult ég mellett oly biztosra vettünk 1 —- Hogy szombaton mi történik, azt még nem tudom (írván e sorokat épp szombat reggel 5 órakor!) de hogy a beállott augusztusban még sok minden —-t tolira érdemes — história fog esni: arról oly bizonyos vagyqk, mint hogy e hónapban esik a világosi fegyverletétel (aug. 13.) szomorú napja, — a dinnye-fenyegető Lőrincz-
