Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-07-07 / 27. szám

6

módosítását, mely szerint jövőre a tagdíj nem egy forint, hanem egy korona lesz.

F á j th Lajos egyleti rendes tag felolvasta az általa irt Mik ó-féle életrajzból befolyt összegre vonatkozó jelentését, melyből kitűnt, hogy az életrajz nyomatási költségeit levonva, 60 frt maradt meg a boldogult síremlékére, mely összeg, azonban még fog növekedni, a mennyiben az elárusítók néhány száz példányról csak ezután fognak beszámolni. Jelentéséhez azt az indítványt fűzte, hogy viselje egészben, vagy részben az egyesület a nyomtatási költségeket, mivel az életrajz az ő kiadványa.

A közgyűlés a jelentést tudomásul vette s mindenekelőt köszönetét szavazott B á t e r János szeg- zárdi könyvnyomda-tulajdonosnak, ki a Míkó-féle életrajzokért csupán annyit számított, mint a mennyibe neki azok kerültek; továbbá megbízta a választmányt, hogy a pénztár állapotához képest tegyen konkrét javaslatot arra nézve, mennyiben viselhetné az egye sülét a 87 frt nyomatási költséget.

Miután a közgyűlés elérkezett a tisztujitáshoz, Zányi György elnök úgy maga, mint tiszttársai nevében is melegen megköszönve a bizalmat, felhívta az egyesület tagjait, hogy ejtsék meg a választást.

Abg fejezte be az elnök szavait, minden oldalról felhangzott a lelkes éljenzés, éltetve Zányi György elnököt és a volt tisztikart.

A választás felkiáltással csakhamar mégis történt a következő eredménynyel: elnök : Zányi György, alelnök: Horváth Ignácz, II. alelnök: id. Rótt József, I. jegyző: Lengyel Ferencz, II. jegyző: G ö b ö 1 ö s József, pénztárnok: T r a i b e r János, ellenőr: Kálmán Károly, könyvtárnok : Eber Márton. Választmányi tagok: Mezey Gyula, An der le József, F áj t h Lajos, V á r k o n y i Sándor, Glück Márton, P e r 1 e r Mátyás, J e b n Ferencz, Dudás Gyula, Bencze István, iij. Rótt J., Ruzsainszky József, Somogyi János, S z e i 1 e r Gábor, Bitter Péter és Heil Márton.

Az indítványok során az elnök hazafias beszédjére a közgyűlés egyhangú lelkesedéssel kimondotta, hogy az egyesület a millenium alkalmából jövőre disz gyűlést tart, melyen történelmi felolvasás tartatik nemzetünk történetéből egy egyleti tag által és hogy minden egyléti tag kötelességének tartsa iskolai ünnepet tartani.'

Szcilé r Gábor grábóczi tanitónak a tanítói javadalmazáshoz tartozó terménybeli járandóságokra vonatkozó indítványának letárgyalása után a közgyűlés délután 1 órakor az elnök viharos éltetésével ért véget.

—th.

TÖVISEK.

A búcsúztató.

Simontsits Bélától megyénk volt kitűnő alispánjától végleg megváltunk. Elbúcsúztunk tőle először a junius 15-iki közgyűlésen, utószor pedig a kaszinói bucsu-banketten, junius 30-án tehát épen két hét múltán. Betartottuk szigorúan a törvényes batáridőt, mely a vallási áttérésekre nézve fennáll. Simontsits Béla is áttért a tolnamegyei alispánságról a szatmármegyei főispánságra, igy hát a hivatalos bu- csuzások — mint áttérési jelentkezések — teljesén a törvénynek megfelelőleg, vagy magyarán szólva: korrektül lettek végezve.

*

A halotti búcsúztatókat — kivált verses alakban — már rég kiküszöbölték az emberek, mint a a müveit s folyton haladó korszellemmel össze nem férő középkori sok ostobaság egyik nevetséges maradványát. Mert hogyan bucsuzhatik élő nyelven, beszédes ajakkal s pláne ékes versben, virágos szazakkal tőlünk az, a ki holt? . ! ! De az ilyen búcsúztatóknak, mikor élő embertől búcsúzunk, a ki nem a másvilágra, csak Szatmárvármegyébe ment, van értelme! . . . Hanem hát nincs értelme annak, hogy mig a halotti búcsúztatókban igen sokszor a néma nyelvű és megfagyott ajkú, meghidegült szivü ember oly szép, meleg és lelkes szavakban vesz bn- csut a hátrahagyott gyászoló kedvesektől: addig ezek a junius 30-iki, élő emberek által mondott tószt-bucsuztatók oly színtelenek, élettelenek voltak, daczára elmondóik nagy talentumának és szónoki routinjának | Persze, hiszen régi közmondás : „Sírva vigad a magyar!“ És mi most, azon banketten, csakugyan sírva vigadtunk, mert egész súlyával ránk nehezült az a leverő gondolat, hogy ime most mindjárt megválunk a mi derék, kitűnő alispánunktól, attól a vasmark u, de aranyszívű embertől, ki oly sok éven át boldogította vármegyénket. .. Ezért értem, hogy a megyei tisztikar őszinte fájdalma sürü köny- jeitől gátolva, szavakhoz nem jutott (ámbár, ha én vagyok az alispán, ezért megpénzbirságolom őket keményen, mert a pityergés nem férfias és még ke- I

vésbé megyei tisztviselői tulajdon!) F ö r d ő s Vilmos szépen beszélt, de nem annyira megyei tiszti ügyészi, mint inkább casinó-elnöki minőségben. Tótth Ödön hallhatatlan tósztja — úgy mondják — igen érdekes volt, de a kert rossz akasztikája miatt csak kevés ég-kegyeltek élvezhették Bernrieder tósztja ma- meluk álláspontra helyezkedett s igy mintegy utasítást akart adni a szatmármegyei főispánnak a jövőt illetőleg s úgy éltette Simontsitsot, mint a szabadelvű párt szónoka, mire a főispán igazán talpraesetten megfelelt, kiemelve tósztjában, hogy ő nemcsak a kormánypárt embere, hanem ő a függetlenségi, valódi létjogosultsággal biró országos nagy párt szent törekvésének zászlaja előtt is egész tisztelettel meghajol, csak a néppárti szemfényvesztést ítéli el. (Zugó éljen!) D ő r y Pál — alispánjelölt — kétszer is szónokolt, előre vetve árnyékát annak a programm- beszédnek, melyet, mint megválasztott alispán annak idején mondani fog. Hirling Ádám — a pénzbírságra nem reflektálva — a saját maga és társai nevében (dr. Komáromy Gyula, Takler József) elérzé- kenyülten köszönte meg Simontsits B. szigorú jóságát s csókolta meg — hogy bibliailag szóljak az atyai dorgáló ^vesszőt, mely városunk közjavát czélozá, sőt eszközlé. Bírói Béla, gavallér tempója szerint a nőkért,! illetve Simontsitsnéért szónokolt és ivott. Mold oványi István — szokott ékes szavakkal tolmácsolta fájdalmas örömét a távozás miatt, az előrelépés felett. Abaffy Gyula szive mélyéből elbeszélte, hogy >ő beszélni, szónokolni nem tud, e téren örökös pervesztett prókátor, hanem — úgymond — az előtte szónokolt Cicerók és Demosz- theneszek minta szónoki műremekeiből csinál egy tószt-anthológiát s az ekként műgonddal összeállított szellemi csokrot szive szerint feltüzi Simontsits keblére. — Stb. — Szóltak még többen is talán, — nem tudom, — de én kimerülve a kéjtől, mit a sok csillogó tószt szépségeinek átélvezése okozott, elbágyadtam s nyugodni tértem.

*

Álmomban láttam az azúrkék ég miriád tündöklő csillagait, melyek most különös fényben ragyogtak — talán a banketti behatásoktól exaltált — lelkem előtt; melyek, mint megannyi fényes érdemrendek a magas ég visszásán domború mellén, úgy tűntek fel előttem csakugyan, mintha egy Simontsits- Atlasz lcék-bársony attilláját ékesítenék. — — Nagyon szép álom volt! — ;— De ime ott a sötét háttérben egy létrát pillanték meg s zavarba jöttem annak meghatározásánál, hogy e kép mit jelenhet? A Jákob hires lajtorja-e ez, mely a dicsőséges mennybe vezet, avvagy az emberi irigység és rosszakarat piszkos hóhér-létrája, melyen oly sok derék, becsületes, és legkivált irigyelt nagy embert fe 1 maga s z t al a törpék összedugott-fejü hitvány hada, mint hajdan a szenteket, a prófétákat és a Krisztust ?! .

Felébredtem s elkezdtem gondolkozni a létráról. „Istenem ! mily hitvány fa-alkotmány ez a létra ! Nincs egyebe, mintákét sovány oldalbordája, meg a nagy fogai, mégis mily L hasznos portéka! . . . Sovány alak, de kövér jövedelemhez vezet! íme a kéményseprők kormos, fekete, apró létrája, melynek segítségével megmászszák a füstös kéménynek lom- niczi csúcsát, még majd r min den kéményseprőt gazdaggá tett urbi et orbi. A hóhér bitó-létrájának szintén magas ára van, még az akasztófa forgácsa is mesés drága a babonások számára s mig e fölfelé vivő létra sokakat az elitéltek közül lefelé vezet, a pokolba visz: addig a Bálik (a hóhérok) előtt e létra ama jelszót helyettesíti: „sic itur ad astra!“ vagyonilag. No a tűzoltók létrájának nincs ilyen vagyoni szerencséje, de annál nagyobb a megmentett vagyon miatti dicsősége !J. . . Legszebb, leghálásabb, legjövedelmesebb létra azoíiban mégis csak a hivatali fokozatos emelkedés babérkosáoruzott Jákob-lajtorjája, mely már e földön is mennybe viszi a kitartón és nemesen fölfelé törekvőt! így lesz a bonyhádi főszolgabíróból szegzárdi alispán, majd Szatmári főispán, aztán — mint jövőbe néző szemem látni véli — (pedig nagyon rossz szemem van!) belügyminiszteri államtitkár s végre talán a létra legfelső fokán: miniszter! Szivemből kívánom ezt neki Perczel Dezső után, vagyis kerekes 20 év múlva ! i

*

E sorok olvasásakor már régen lezajlottak a főispáni ünnepségek úgy N--Károlyban, mint Szatmár- Németiben. Egy kitűnő taggal gazdagabb, egy derék emberrel nevezetesebb lett az amúgy is történelmi nevezetességű Szatmárvármegye. Dicső, nagy területű, fényes múltú és büszke jelenü vármegye ez! . . . Ott van a hires Károly grófok ősi fészke, ott lakott Csekén, földbirtokán, a korán elhunyt lánglelkü költő, nyelvész és iró, e mellett remek szónok és classicus minta-védő ügyvéd, megyei főjegyző, az örök-szép H y m n u s z halhatatlan szerzője, Kölcsey Ferencz; ott volt egykor a nevezetes szatmár-németi-i református zsinat; ott van most is a róm. kath püspöki rezidenczia, Kossuth Lajos sógorával, Meszlényivel, ott lakott a „peleskai nótárius“ stb.; és most ott van Simontsits Béla, ,a boldog főispán, ki ily magasra vitte máris azon a létrán, holott a nagy Kölcsey is csak a főjegyzőségig hatolhatott! . . . . Irigyeljük Szatmár vármegyét Simontsitsért, gratulálunk Szatmárvármegyének Simontsitshoz, a nagy Szatmárvármegye pedig gratulálhat a kis Tolnavármegyének — megint csak Simontsitsért — mi

(TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 27. sz.j

pedig örülünk előmenetelének, fájlaljuk elmenetelét, de büszkék vagyunk rá a távolból is! . . .

*

A mi az én saját személyemet illeti, nekem úgy tetszik, hogy most legkevésbé irigylésre méltó alakja, sőt határozottan szánakozásra méltó tagj^ ama vármegyének: az alispán! . . . No mert az alispánok átlag mindenütt jobb szónokok, mint a főispánok, de Simontsits e tekintetben is ritka kivételt képezett. A milyen vaskezü és törhetlen akaratú: oly hatalmas hangú, erős organizmusu, impozáns termetű férfi volt s mint ilyen, igazán páratlan szónoki erővel és tehetséggel, valódi demoszthenesi ékesen szólás routinjával rendelkezett. Ezt megvallja felőle még ellensége is. Jaj lesz tehát jmellette Szatmár- uiegye alispányjának, annyi bizonyos, Simontsits laposra beszéli, ha Ciceró is ! Csak az lesz a mérge, előre is tudom, hogy rangjánál fogva ülve kell beszélnie, már pedig igy minden szónoklatnak felényi a hatása. Bizony mondom, S. B. mellett duplafizetéssel se szeretnék alispán lenni! . . .

Pár napja ül már a főispáni széken,

Erős szava hallszik Szatmáron, Eszéken,

Nagy emberré tévé őt a király kegye,

Magasra nőtt, miként ős Bartinánk hegye!

Sőt még tán a szent hegy, a hires Sion sincs Olyan magas, minő lehet még Simontsits,

Ha tudnillik (no de ki tudhatná azt ma?)

Meg nem gátolja őt istentelen aszthma! . . . .

Palást.

1895. julius 7.

Biztos szer az iskolaszéki tagság ellen.

Ki volna megmondhatója annak, hogy hányféle irtószert eszeltek ki a mélytudományu doktorók a tüdővész és a részegség ellen, a kolera és a patkányok ellen, a difteria és az álmatlanság ellen; mily diadallal járták be e szerek világkörüli utjokat hirdetvén urbi et orbi, hogy nincs többé sem tüdővész, sem hűtlenség, nincs többé sem főfájás, sem--------házsártos

anyós.

B

oldog volt azon ország, mely fiának mondhatott a rengeteg feltalálók közül csak egyet is. Nekünk szegény magyaroknak az Ur hátat fordított; tán irigyelte tőlünk a hiú dicsőséget, mert a hozen- tragyer és repülőgép feltalálóján kívül nincsenek világhírű férfiaink. De ezzel csak kemény próbára tett bennünket, mert látván rajtunk a második kiadású Jób türelmét, támasztott közöttünk nem ugyan prófétát, hanem egy oly leleményes férfiút, ki 15 évi tapasztalatai alatt, oly kémiai vegyülökei> habart össze,' mely első sorban azon iskolaszéki tagoknak van szánva, kiknek vállai az ott aratott dicsőségtől már vagy tompaszöggé görnyedtek, vagy egyáltalán útjában állanak az intrikus rendezőknek — s igy legjobb, ha szép szerrel szabadulhatnak.

Tolna község szülte e nemes férfiút, ki másfél évtizednél is több időn keresztül nemcsak papiron volt tagja az iskolaszéknek, hanem olyan, ki szorgalmas és a törvény által az iskolaszék tagjaira rótt kötelességek teljesítésében mindig a legpontosabb volt. --- Magyar ember és szókimondó volt valódi értelemben, azért magának is, másoknak is sok kellemetlenséget szerzett környezetében, különösen pedig ott, hol az igazságra való hivatkozás nem szívesen látott vendég.

A folyó évtől kezdve ő is osztályrészese a jól megérdemlett jutalomnak, mert az iskolaszékből bokros érdemeinek elismeréséül — — kibuktatták.

Ez ugyan nem viczcz, mert hát megbukni elvégre is emberi dolog; de ő nem úgy bukott ki, mint más halandó, hanem az általa feltalált szer hozta meg neki azt az édes nyugalmat, mely után sóvárogva várt.

Ugyanis Tolnán az a divat, hogy az iskolaszéki tagokat egy született bizottság kandidálja, kik magától értetődőleg a kéz kezet mos elvei alapján írják össze a jelölteket. Az én emberem — kiről szól e hosszú énekem — szintén a jelöltek közé jutott, bár abból — tekintettel 15 éves pályafutására, mely nem mindenkor dicső ugyan, de hasznos — mondom ezek sorából magát minden körülmények közt töröltetni akarta. Tiltakozása hiába való volt, mert hát végre szorgalmas emberre is szükség van az iskolaszékben, nemcsak olyan Tantos-féle emberekre (lásd „Tolnamegyei Közlöny“ 1894. junius 24.)

Látván, hogy áldozata lesz a keresztes pók finoman szott hálójának, nyilvánosságra hozta azt a bizonyos szert, melyről már előbb szólottám s a melynek következtében úgy kipöndöritették az iskolaszékből, mintha legalább is a jeruzsálemi templomban gyufákkal es csizmaszögekkel kereskedett volna.

Szólt pedig imigyen:. „Uraim! Én már hosszú ideje tagja vagyok az iskolaszéknek, mely alatt tőlem telhetóleg megfeleltem kötelességemnek. Ha nem jártam el mindenben úgy, mint egyik-másiknak tetszett volna, azt nem kellene hibámul felróni, mert