Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-06-16 / 24. szám
4 TOLNÁMÉGYEI KÖZLÖNY (24. sz.) 1895. junius 16. Legvakmeró'bb azonban a déli oldalnak ereszkedője volt, hol majdnem függőleges hegyoldalokba százszorosán kanyarodó szerpentin utakat repesztettek, s néhány ezer lábnyi mélység tátong az ut egyik oldalán. Yan ugyan kivül-belül 2 és fél láb magas kövekből primitív összerakott fal az ut ezen felén, de alig hiszem, hogy szerencsétlenség esetén ez sokat tartana. Borzasztó érzés a gyorsan robogó kocsi magas üléséből e széditő mélységbe egy-egy pillantást vetni. Fokozza e félelmes hajtást még az, hogy minden kerékkötés nélkül rohannak a lovak lefelé. Hála Istennek hogy túl vagyok rajta. Lefelé ezt az utat többé kocsin nem tenném meg. A második napon már kies s erdős völgyeken vezetett utunk egész Tif- liszig, hová este érkeztünk. Jó soká fog tartani, mig ismét levelet kaphatok hazulról, mert a Kaspi-tengeren túli részben nincsen rendes postaközlekedés. Kérem tehát a most megirandó levelet Derbent-ba (a Kapi nyugati partján) poste-restante czimezni, a hol Samarkand- ból visszatérve felvehetem. Wosinsky Mór. A tanév végén. Most folynak az iskolákban az évzáró vizsgálatok s néhány napra a közfigyelem és érdeklődés ezekre irányul. Az érdeklődés azonban nem olyan, mint a minőnek kellene lenni, mert a kiküldött vizsgabiztoson s nehány szülőn kívül alig érdeklődik valaki az iskola iránt. Nem igy volt ez a hetvenes években, midőn az újdonság láza és vegyesen a magyar lelkesedés szalmalángja nagy érdeklődéssel tisztelte meg az iskolákat, pedig iskoláinknak felvirágzására a magyar kultúra elővitelére kétségtelenül az hatna a legfelemelőbben, ha a magyar társadalom minden rétege figyelemmel kísérné nemcsak az iskola külső fejlődését, hanem meggyőződést szerezne arról is, mily belső munkát végeztek az iskola tanítói s mily eredményre juttatták a jövő nemzedéket. A kik meleg érdeklődéssel igy az évzáró vizsgálatok alkalmával figyelemmel kisérik az egy óv eredményét, azok aligha igazat nem adnak annak az antik bölcsnek, a ki igy nyilatkozott a tanítóról: „a kit az istennek gyűlölnek, tanítóvá teszik.“ És valóban igaza volt a bölcsnek, mert a tanítói pálya a legterhesebb, legnagyobb szellemi és testi erőt igényel és még is ez a pálya Magyarországban alig nyújt annyi jövedelmet, mint a mennyit az utolsó hivatalszolga is keres. Itt eszünkbe jutnak a halhatlan emlékű Kossuth Lajos szavai, ki a tanítói pályát mezőhöz hasonlítva, azt mondja: „Gázolja azt ember és marhasereg, de nyomában virány kél.“ Bizony nagy ideálizmus kell ahhoz, hogy a szolgaiasan fizetett tanítói kar nemes hivatással teljesítse nehéz kötelességét, mert valódi szégyen nemzetünkre, hogy a nemzet napszámosainak fizetését 300 frt minimumban állapította meg. Hogy ennél némely helyen több a tanitó fizetése, azt csakis az iskola fentartóknak lehet köszönni. Elszomorító, hogy még az állami tanítóknak is kezdetben csak 400 frt a fizetésük kisebb városokban, hol pedig a megélhetés sokkal nehezebb, mint falun, mert a városi tanítótól sok oly társadalmi tevékenységet kívánnak meg, a mi szerény fizetését túl haladja. Régi igazság, hogy a milyen a tanitó, olyan az' iskola, már pedig mit lehet várni egy oly tanitó működésétől, a ki a megélhetés gondjaival kénytelen küzdeni. — Az ilyen tanitót még a leghatályosabb ellenőrzés sem fogja lelkes tanitóvá tenni. A lelkesedés emeltyűje csak az, hogy a tanítónak tűrhető ekzistencziája legyen. A ki az iskolai kérdések iránt érdeklődik és most kritikai szemmel figyeli az iskolai vizsgálatokat, annak kétségtelenül tudatára kell jönni, hogy az iskola szellemi faj súlyát a tanitó lelkesedése, intelli- gencziája és szakbeli jártassága fejlesztik ki. Most tehát, midőn az iskolákban a szellemi aratás folyik, a magunk részéről csak teljes elismeréssel adózhatunk azon tanítóknak, akik jelenlegi mostoha viszonyok között is megtartották pályaszeretetüket és egy jobb jövő reményében bízva, teljesítették népnevelői hivatásukat. A sajtónak elismerése azonban nem segít a gondokkal küzdő tanítón, azért hivatásunkból kifolyólag felemeljük szavunkat, kérve az iskolai hatóságokat s a magyar társadalmat, hogy gondoskodjanak azok fizetésének emeléséről, a kikre a szülők legdrágább kincsüket bizzák, hogy belőlük a hazának oszlopos polgárokat neveljenek. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Tóth Béla halálára. Meghaltál hát jó barátunk, Itt hagyád bus szerettidet | Nem mosolyg már többé ajkad, Nem dobog már nemes Szived? Oh! kegyetlen, hideg halál Miért zúztad szét a keblet, Melyben annyi magas remény Szentelt érzés talált helyet? Lelkünk sajog, szivünk vérzik A nyomasztó fájdalomtól . . . Oh! barátunk, kedves társunk Minden szavunk bánatról szól. Bánatról szól tekintetünk, Bánatról sir rezgő lelkünk, — És nincs, ki vigasztaljon, Hisz téged nem ölelhetünk. Nincsen, a ki vigasztaljon — De nem, társak! ne zokogjunk, Szálljon béke a szivünkbe, Ne gyötörjön sötét gondunk. Szálljon béke a szivünkbe, Mert jó Bélánk nincs meghalva: Lágyan tartja a szent álom Boldogító, édes karja. Lágyan tartja a szent álom . . . Várjuk dicső ébredését, Midőn Jézus keresztjével Beragyogj’ az ég sötétjét. Midőn Jézus keresztjével Szerelmesen szólitgatja: Jöjj keblemre áldott fiam, Szivem szenvedő magzatja Jöjj keblemre áldott fiam — Mig ez igék elhangzanak, Egyesítsük sziveinket, Fonjuk össze koszorúnak. Egyesítsük sziveinket, — S szivünk élő koszorúja Forrjon, égjen az imában, Mely az eget általjárja. Forrjon, égjen az imában, Ki nem alvó szeretettel: Hogy barátunk elszállt lelkét Az isteni mély öröklét Irgalommal ölelje fel. Szánthó Ignácz. A Görömbölyi Sarczey. Irta: FEHÉR DEZSŐ. Megtalálja ezen leleplezés magyarázatát a szives olvasó két sajátságos körülményben. Az egyik ezek közöl az, hogy minden este a görömbölyi „Kék Tinó“ czimü vendéglőben vacsoráztam, a másik az, hogy már kora ifjúságom óta rendesen kapom a (Görömbölyi Jóizlés) czimü jelesen szerkesztett helyi latelen voltam észrevenni, hogy azt sem tudja, miket beszél. Valami uj fixa ideája támadt. Néha oly zavart értelmű dolgokat mondott. Mikor a szt. Péter basilikáról beszélt, hirtelen azt kérdezte, szeretem-e? Aztán ölelő karjait lefejtve a nyakamról, a kezemet ragadta meg. — Ha olyan nagyon szeret, mint mondja, le mert volna-e velem ugrani e kupola tetejéről ? Démoni kiáltást ejtett e közben. Szeme különös tűzben égett. Megrettentem. Hiszen ez a nő őrült. A szerelem őrültje. — Jöjjön, ha szeret, — suttogta szenvedélytől elfojtott hangon és átölelve ellenállhatlan erővel vont maga után egy keskeny erkélyre. Egy homályos vizikátorra nyílt a ház ezen oldala. Alattunk a laguna sötét vize hömpölygött. Odakint szorosan magához ölelt. Othellóm, drágám! Én az izgalomtól gyöngyöző homlokkal, minden erőm megfeszítésével iparkodtam görcsösen ölelő karjaiból menekülni . . . O pedig őrületeseket beszélt: Ha az elsővel nem tudtam meghalni, meghalok a másodikkal. „Morendo“ tördelte már-már elhalló hangon. Kezdtem eszméletemet vesziteni. A következő pillanatban hirtelen áthajolt az őrjöngő asszony ez alacsony erkélyrácson s a másik pillanatban már magával rántott a mélységbe. Egy őrületest kiáltottam és fölébredtem. Ott feküdtem még mindég álló helyében ringatózó gondolámban, szemben azzal az elátkozott házzal. __ Signor! — bátorkodott később gondolásom me gjegyezni — furcsa álmai lehettek. Érdekesnek találom megjegyezni, hogy mikor ezek után később tényleg bejártam Velenczét, Fló- renczet és Rómát, mindent olyannak találtam, mint a milyennek abban az őrült álmomban Desdemóna festette. Boccaccio elődei. Irta : SZONDY BÉLA. A Bocacció kora előtti olasz irodalomban két kiváló beszélyiró megjelenése alkot korszakot. Az egyik egy ismeretlen nevű, névtelen iró, a Novellinó szerzője, a ki bár jóval előtte élt a középkornak, mégis mint világos és fényes szellem nemcsak tényleg előbbre vitte az elbeszélés művészetét nagy jövőjű pályáján, de távolról már kezet is nyújtott Bo- cacciónak. — Csak mulattatni akar s megelégszik, ha azt eléri, egy szó elé egy érdekes ellentét körül egész kisded elbeszélést sző, anélkül, hogy a szórakoztatáson kívül más czélja lenne. A példák legjobban megvilágositják ezt. I. A róka egy erdőn menve keresztül, egy teherhordó szamárral találkozott, a milyen állatot ő mée tv o soha se látott, megijedt és elszaladt; szaladva találkozik a farkassal és mondja neki, hogy olyan állatot látott, a melynek nevét se tudja. A farkas azt mondja: menjünk oda, a te érdekedben. Csakugyan újra megtalálták a szamarat és az ismeretlen állat nagyon érdekesnek tetszett a farkasnak. A róka a szamártól nevét kérdezte: hogy hivják. A szamár azt mondja: nem jut eszembe, de ha. olvasni tudsz, fel van irva nevem a hátulsó patámon. A róka erre azt mondja: oh, jaj, de én tudatlan vagyok, bárha nagyon szeretnék olvasni tudni. A farkas azt mondja: engedj csak! én hibátlanul olvasok. A szamár mutatja neki a patája talpát, a hol a patkószegek betűknek látszanak. A farkas azt mondja: dehát én semmit sem látok! A szamár válaszolja: jöjj közelebb! mert a betűk nagyon kicsinyek. A farkas hitt neki és oly közel jött, hogy csaknem az orrával érte a sarkát. A szamár előre kapta a lábát, majd nagyot rúgott vele hátrafelé oly erővel, hogy a rúgás a farkast megölte. Akkor a róka azt mondta: aki olvasni tud, az egy bolond. Nem akarom rágalmazni a rókát, de azt hiszem, az előre látta a katasztrófát és a szakálla mögül előre nevetett. II Volt egy kereskedő, a kit az ég bárha elnézéssel, mégis tulajdonképen egy elmés találmányért büntetett. Hajóján a tengerentúli tartományokból hármas fenekű hordókat hozott, a felső és alsó fenék- űrben pompás bor volt s az egyik fenékürhöz a csap, a másik fenékürhöz az akna nyilás szolgált; mig a középső fenékürben csak tiszta viz volt s természetesen sem csap, sem akna. Mikor a kereskedő szerencsésen eladta hajója terhét és sietve szedte fel horgo nyát, hogy mielőbb elinduljon kicsalt pénzével: egyszerre csak egy nagy majom termett a hajóhídon s a pénzes erszényt elkapva, felszaladt vele a nagy ár- bócz tetejére. Ott kinyitotta az erszényt s egyenként a tergerbe haj igáivá az aranyokat, úgy, hogy a pénznek már csak fele volt meg, akkor leejtette az erszényt az árbóczfa hosszában. így a kereskedő nem
