Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-06-09 / 23. szám
3 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (23. sz.) mondatott, hogy azon lelkészek, kik az iskolánál hitoktatói minőségben működnek, a tanitói-testület tagjául nem tekinthetők. Midőn még meg kell említenem, hogy a tanfelügyelő nincs jogosítva valamely iskola számára gondnokot kinevezni, mert ezen jog az idézett törvény 11. §-a szerint azon felsorolt esetekben kizárólag a közig, bizottságot illeti; s hogy az 1891. évi 49151. sz. miniszteri rendelet értelmében tiszti eskü letétele csak a községi iskolaszék választott tagjaitól követelhető felhívom, a tanfelügyelőséget s ü r- gősen intézkedjék, hogy a bátaszéki községi iskolaszék, a melynek tagjai még a m. év szeptember hó 23-án a szóbanfox’eó törvény 9. §-a sz emelő11 tartá sáva 1 meg- választattak, mielőbb megalakuljon és működését kezdje meg. Budapesten, 1895: május hó 10-én. A miniszter helyett Zsilinszky s. k. államtitkár. Sürgessük az országos vásárok reformját. Hogy ipar nélkül az ország jólétét előmozdítani nem lehet, hogy a kis-ipar helyzete mizerabilis, hogy a kisiparos existenciája igen komoly, azt annyit emlegette a vidéki sajtó, hogy ide-oda lapidaris közhellyé lett. És nem szűnhetünk meg panaszkodni, mert égető napikérdéssel állunk szemben. A kisipar pangásának mélyreható okai vannak, a melyek egy kis czikkecske keretében nem is fejt- hetők ki, ámde a sok között igen jelentékeny ok az a töménytelen országos vásár, a melyet apró községek javarészt tisztán hiúságból mesterkedtek ki, a melyek maguknak sem ipari, sem kereskedelmi forgalmat nem szereztek, de más emporiumokat alaposan megrongáltak. A kereskedelmet a vásárokon tényleg a közlekedési eszközök gyéritették, a kisebb emporiumok piaczait azonban a kereskedelmi eszközök nem befolyásolták volna. Sokkal többét rontott az, hogy ma már majdnem minden községnek van vásártartási joga. Szinte halljuk, hogy ez ellen meg azt lehetne vetni: mit árt az, az árusok annál több alkalomhoz jutnák, hogy készítményeiken túladhassanak. A leg- kevésbbé sem. A sok apró vásár folytán nagyon sokszor igen kis vidéknek majdnem összeesnek a maguk vásárjai. Megosztják a vevőközönséget, de az iparosok sem állíthatnak fel minden vásáron sátrakat, bódékat. Tekintetbe veendő, hogy a vásáros iparosnak jelentékeny napi-költségei vannak, a melynek ellenértékét a gyönge vételkedvben nem találja. Jóllehet a vásárok ránézve negativ eredménynyel járnak, vagy még gyorsabban juttatják az anyagi 1895. junius 9. tönkhöz, a kenyérszerzés reménye vásárról-vásárra elviszi az iparost, szaporítja költségeit, tűri az esőt, ! hideget, meleget, , készítményeit a folytonos utazás közben elértékteleníti, de járja a vásárokat, mert a csalfa remény ingerkedik vele, hogy ha itt-amott nem is tudott egy kis haszonhoz jutni, sikeresebben fogja azt elérni egy más vásáron. A következés mutatja, hogy csalfa reményeknek ült föl, a kis vásári bevételt napi kiadásai emésztik föl. Ezzel ellentétben népünk, melynek a gyakori vásárlátogatás olyan luxusát teszi, mint a mágnásoknak a tengeri-fürdő, azt tartja, hogy ha ezen a vásáron nem jutott olcsó dolgokhoz, hát majd jut másutt. Leveri az árut és kényszeríti az árust, hogy még arról a kis haszonról is lemondjon, a mi existenciáját biztosítaná. Eltekintve az iparosok kérdésétől, általános nemzetgazdaság szempontjából is sokkal helyesebb lenne a félannyi vásár, mert a kik a faluk erkölcseit ismerik, azok jól tudják, hogy nagyon sok pórembert a gyakori vásárok juttatják koldusbotra, éppen mint a mágnásokat a tengeri fürdőzések. Mi hát a konklúziónk ? Az, hogy nagyon derék dolgot művelne ipartestületünk, ha a vásárok reformja ügyében társtestületei előtt egységes mozgalmat indítana. Ott hol az országos vásárjog nincs igazolva, a hol a vásár közönséget nem gyűjt, mely nem ipari vagy kereskedelmi emporium, a vásártartás jogát meg kell vonni. A kézfogásról. Mi is tulajdonképpen az, mikor valakivel kezet fogunk ? A közhit szerint kölcsönö s baráti érzetek kifejezése. Tehát udvariassági tény, mint a tengeren találkozó hadihajók lobogó jelzése. Azaz,megállnánk csak. A dolog talán még sem igy áll. Az a hadihajó tisztán udvariaskodik, mig a mi kézfogásunk érzelmek kifejezője, a melyeknek pedig a legtöbbször nyoma sincs bennünk. Igen is, a kézfogás a czivilizált emberek egyik hazugsága. Szörnyűségesen elterjedt ez a szokás, a mi tulajdonképpen a naiv, primitiv embereknél divó érintkezés módja. A müveit nyugaton már kevésbé divik, a messze keleten vagy délen a szomáliknál, ha két kaszinói tag találkozik, egymáshoz értetik az orrukat. Mi már csak a kezeinkkel tesszük. Mert mi már alkotmányos nép vagyunk. A müveit nyugati udvariasan megbiczczenti fejét, mosolyog, hajlong plasztikai kecsesei, de kezet csak akkor nyújt, ha messze földre távozik, vagy kiváló alkalmak adtán mint pl. gyász vagy öröm kifejezésének szükségét érzi. Egy nap megolvastam. Nyolczvanhárom emberrel fogtam kezet. Ezek között kilencz olyan, a kiket sose láttam, nyolez olyan, a kiket megvetek, harmineznégy, a kik rám nézve egész közönyösek, csupán harminczkét egyén volt olyan, a kiket őszintén óhajtottam üdvözölni. A legtöbb kézfogás tehát hazudozás. A nagyurak ezt szokták mellékelni semmitmondó ígéreteikhez nyomatékül; miután szavaik — olykor egész erkölcsi lényük — egy nagy „nesze semmi, fogd meg jól.“ Barátságos mosolylyal nyújtják kezöket mint a mészáros az ökörcsontot, nyomaték gyanánt. Az ökörcsontnak azonban tartalma van. A magyarok kéz- szoritásában a legtöbbször még az sincs. A földmives, a kis iparos szörnyű buzgalommal nyújtja kezét. Hja, kiakaxja aknázni teljes mérvben az epochalis 48-at. S uraink is szörnyű mód sűrűn nyújtogatják a kezüket. Utoljára is semmibe sem kerül. Az iparos szívesebben vár a számlával, ha kezet fogunk vele és azt mondjuk, hogy egy pár nap múlva jöjjön el. A doktor silány diját is ez a kézfogás van hivatva, hogy tiszteletdijjá tegye. A királyi ügyész, a pap, a hóhér mind-mind kezet fognak az elitélttel. Gróf Lamezánról beszélik, hogy mikor Fran- ceskanit a hóhéx’nak átadta. Kezet fogott vele s igy szólt: Leben sie woh 1! Ez a szörnyű mánia azt hiszem a parlamenti élet postulatuma. A honatyák népszerűségének ez a főeszköze. Mert gondoljuk csak el, mennyi mindent összekellene beszélniök, holott egy kézfogás mi mindent kifejezni képes. S aztán a kezét egyszerűen megmossa az ember. Itt volna valóban az ideje, ha ennek a panto- mimikái hazudozásnak a társadalom müveit része végett vessen, vagy azt legalább kox’látozza. Ez a szokás igy mint nálunk is túlzott mérvben azonkívül, hogy nevetséges, még antihigiénikus is. Esztétikai érzéssel biró emberre nézve kell, hogy kellemetlen legyen idegen emberek kezét tapogatni. Lehet, hogy az a kéz, mely most az övét szorongatja, nehány perez előtt unesztetikus funkciót végeztt; lehet hogy pénzt olvasott, mely valamely ragályos egyéntől eredt, vagy éppen egy perez előtt egy ragályos ember kezét szox’ongatta. Teljesen jogosult, indokolt az az ellenszenv, a mely legtöbbször a kéznyujtások alkalmával bennünk keletkezik s ha alakulhatott oly egylet, mely egészségi szempontból a kalap levételével járó köszönést perhorreskálja, sokkai indokoltabb lenne a kézfogás kiküszöbölése, vagy legalább annak korlátozása. A kéz nyújtása csak abban az esetben kellemes, ha valamely szilfód gyöngéd, sima kezét érinthetjük. Ilyenkor eltűnnek a bakteriológiai aggályok is. Alkottassék tehát egy tizenegyedik parancsolat is | felebarátodnak ne nyújts kezet, kivéve, ha vizbe esett, felebarátnődnek, ha az szép és persze ha fiatal s feléd nyújtja, megcsókolhatod akár az ajakát is. Sz. J. rat Üzböknek. Szikvizet csak a kultúra magasabb fokán álló emberek isznak. Mi az ördögöt, szikvizet, hérdezte egy üzböki neológ nyelvész. — Szódát, bikficz — világosította fel a másik üzböki. — Az más. Mért nem beszéltek magyarul. A tárgyalások már addig folytak, hogy a szik- vizgyár felállításának költségeit elhatározták egy majális tiszta bevételéből fedezni. Majd a részletekx'e került a sor. Főx’endező lett Levendula Tóbiás, pénztárnok Komor Imre, a ki még a muszka kopek osztrák-magyar értékét is tudja és állitólag 20 koronásai is vannak már, báli tudósitó lett Mat Laczi, a gx*óf virágkertésze, ki tehát ért a virágnyelvhez, tánezrendező az uj állatorvos Csutora Lipi, a kiről teljesen autentikus helyről oly hírek czirkáltak, hogy franczia négyest is tud rendezixi. A többi részletek között megállapittatott, hogy a majális helye a kakucsi erdő lészen és két ti’ans- parent fog fölállittatni jelentős feliratokkal, a miknek véghezvitelére Minimum Péter segédtanítót bízták meg, ki már eddig is az üzböki nagykereskedők számára készített czégfelirataival oly általános bámulatot ax’atott. Minimum elárulta, hogy a feliratok festészeti ornamentikáját páczolt dohány levélből eszközlendi. Az egyik felirás ez lesz: „Ha hoztok, esztek.“ A másik: „A ki hoz, annak lesz.“ Es keble hevesen hullámzott, mikor a nyárfák susogását hallotta, hát még mikor meglátta Csupor Erzsikét a kis pádon, harisnyát stoppolni. Szép volt a leány, mint Andalúzia felhőtlen ege, kedves mint a váltóleszámítolás, bájos, mint a hajnal hasadás. — Erzsiké, újságot mondok — dagadozott Péter- ből a lelkesedés élesztője. — Ugyan mit ? Totyogott Erzsiké üstjében a kíváncsiság lekvárja. (Az ilyen metaforák Üzbökön nagyon divatosak.) Majálist rendezünk. — Ugyan menjen! Tudnak is maguk franczia négyest tánczolni. Szóval elvégeztetett. Az üzböki elméket a majális eszméje foglalta el. Női köröknek csak egy vágya volt: a franczia nzgyes. Mert szégyen ide, szégyen oda: a legtöbb benszülött üzböki „franczia négyest“ csak hírből ismeri, A pintér felesége városról került asszony lévén, előhámozta emlékei maradékát és méltánylandó ambiczióval magyarázta a négyes figurákat. Egy pár órai oktatás utáix lelkendezve jelentette, hogy a hatodik figux’a eleje, a saját hiteles szavaként: az o t k o 1 ó n kitünően megy. Különben is azzal vigasztalta a hölgyeket, hogy a vezetés az udvarias tánezo- sok kötelessége. A nőknek bízvást elég, ha egy kis dunsztjuk van felőle. Egyébként a féi'fiak is sűrűn jöttek össze. Csutora emelkedett a helyzet magaslatára, kit a felnőttek tanfolyamával tiszteltek meg a franczia négyest illetőleg. De Csutorát mintha a föld nyelte volna el, ixem lehetett megcsípni sehol. Hja, az egyiptomi szemköd- hártyatakár nagyon nagy ménében lépett föl a haszonházi állatok között. A majális előtt valóságos hajtóvadászatot tartottak Csutoráx’a. —- Mit akartok, csirkék? Hiszen a féx’fiaknak jóformán konyitaniok sem kell a négyeshez. Ott a hölgyeké a szerep, ti csak statiszták vagytok mel- lettök. Ez használt! Mindenki nagy várakozásokkal telt el a majális napja iránt. Felviradt végre a dicső nap hajnala. Nénikék buzgó epekedése szerint az üzbökieket szereti az Isten. Olyan napsugár kacsingatott le a kakucsi erdő lombsátorai alá, hogy Minimum midőn korszakosán bepakolt az üzböki kívánatos eledelekből, azt jegyezte meg: — Soh’se halunk meg. (Rettenetes következetlenség. Már két évtized óta mindég azt emlegeti, hogy meg kell halnia.) Reszelő szolgáltatta a muzsikát. Az üzböki kedélyek elborultak. A pillanat közel volt. Franczia négyest fog tánczolni Üzbök. Szilvamaghyné stechert hámozott ki a zsebéből. Liptákné a tánezos- lányok félelmét egyengette. A férfiak abban a tudatban, hogy az egész négyes bagatel dolog, hősiesen itták az üzböki kabinosét. Csutora Lipit köszöntötték föl, mint a legközelebbi négyes hivatásos tánczx’endezőjét. A czigány négyesre harangozott. A férfiak foglalkoztak. Mat Laczi a bálitudutósitó a tiz újának erélyes foglalkoztatása közben olvasgatta, hány pár áll föl a négyeshez. A párok fölállottak. A szivek elborultak. Legalább ez a Mat lenne gyöngébb és ne írná ki, mint megy össze az üzböki négyes. Gracziöz billegéssel állt a tánezraj élére Csutora Lipi, az állatorvos.
