Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-06-02 / 22. szám
3 1895. junius 2. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (22. sz.) Indítványozom ugyanis, hogy 4—5 héten belől, tehát az országos budget összeállítása előtt, a szükebb 5-ös bizottság bármely tagja hivja össze tanácskozásra a 100-as bizottságot Bajára, hol is sürgősen megbeszélhetnek a baja-bataszéki vasút kiépítésének ügyét. Minden esetre elvárom válaszát. N. N. a 100-as végr. biz. tagja.“ De nem folytathatom és eltekintek a sok levél tartalmának reprodukálásától, mert elégnek tartom az utóbbit arra — miután Igen tekintélyes részről íratott — és miután az abban foglalt indítvány igen czél- szerünek tetszik — hogy elvégre folytassuk megkezdett munkánkat. Mi részünkről feltétlen bizalommal viseltetünk az ötös bizottság működésé iránt és azon hitünknek adunk kifejezést, miként az imitt jelzett indítvány elfogadásával a Baján megtartandó értekezlet a gyümölcsöt megérlelendi. Azért fordulunk a nyilvánosság elé, hogy az összes érdekeltség, úgy a százas bizottság teljes infor- máczióhoz jusson,; hogy részt vevén az értekezleten az ügyhöz méltó és beható tárgyilagossággal szólhasson. Szót kell emelnünk a már tervben is kész eszme reálizálása érdekében; szót kell emelnünk, mert másként bűnt küyetnénk el nagy vidékünk, de mondhatni hazánk érdekei ellen; elmondottuk ugyan január 10-én kelt és közel 1000 példányban szétküldött emlékiratunkban kimerítően a baja-bátaszéki vasút kiépítése ügyét illetőleg: mégis ezen ügy annyira szivünkön fekszik, hogy hallgatásunk fájó érzetet keltene bennünk. Nem hisszük, de nem is akarjuk hinni, hogy hálátlan munkát végzünk. A tűz, mely lángra lobbant, ég; égnie kell mindaddig folytonosan, mig felemésztette azon akadályokat, melyek vasutunk elé tornyosulnak. A közjót czélzó gondolatok megvitatására tehát tért, utat kell nyitni, hogy elvégre mód találtassák a megváló sitásra. És ezért követve a 100-as bizottság nagy többségének óhaját, szokott tisztelettel kérjük a „baja- bátaszéki vasút“ kiépítése czéljából alakult szükebb ötös bizottság nagyérdemű tagjait, miszerint a lehető legrövidebb, de minden esetre^ még junius havában a 100-as végrehajtó bizottságot egy Baján tartandó értekezletre egybehívni szíveskedjék. Engel Mór, végr: biz. jegyző. Az italmérési bérletek. Uj évkor lesz három éve, hogy a szegzárdi fogyasztási és italmérési bérletet a mostani bérlő nyerte meg s ki a községgel szemben jutott a bérlethez, mely deczember 31-én lejár. Midőn a nyugdíjazott pénzügyi titkár hamis eljárása folytán Szegzárd község a bérlettől elesett, sokan nagyon sajnálták azt, sőt az ügyben elöljárókat még mulasztással is vádolták, pedig ez rosszakaratú ráfogás volt, a mit később a tények be is igazoltak. Nemcsak nálunk, hanem országszerte panaszkodnak a bérlők, hogy bérletükre ha nem is fizetnek rá, de oly csekély a hasznuk, hogy más üzletben sokkal jobban jövedelmezővé tehették volna befektetett tőkéjüket. Mint halljuk, a három évi cziklus leteltével a mostani bérlők nem hajlandók az eddigi magas bérösszeget megadni, sőt vannak helyek, a hol majd egyáltalában nem is akad vállalkozó, hacsak az eddigi magas bérösszeget felére vagy negyedére le nem Szállítják. Mivel azonban az államnak az italmérési adó jövedelmére szüksége van s azt nem nélkülözheti, mint értesülünk, a pénzügyminiszter egészen más, uj rendszert fog behozni, mely biztosítani fogja a kincstárnak bevételeit legalább is oly mértékben, mint a milyent a mostani rendszer mellett élvezett. A minisztert a rendszerváltoztatásra az is indította, hogy mindennünen az országból úgy a bérlők, mint a közönség részéiről is panaszok érkeztek be minisztériumba. Az uj rendszer szerint nem a fogyasztók, hanem a szőlőtulajdonosok fágják megfizetni az adót, mindjárt a szüret után; a termelő természetesen ezt i áthárítja majd az átvevőre, vagyis a kicsinyben elárusító félre. Az erre vonatkozó törvényen most dolgoznak lázas sietséggel a pénzügyminisztériumban, hogy az ősszre a képviselőház elé terjeszthessék. Ha az uj törvényt elfogadjuk, úgy ezentúl nem lesz annyi panasza sem közönségnek a bérlők ellen, sem pedig a bérlőknek azok ellen, a kik őket ki- játszák. —th. Fölhívás. Valamely nemzetnek az összes művészetekben való előhaladottságát, tehát műveltségi fokát, nyilvános műalkotásain s mügyüjteményein kívül, főleg abból ítélhetni meg, hogy a művészetek s műipar iránti érzék és hajlandóság azokkal foglalkozni, miként van annak minden rétegében elterjedve. Valamint a zene, úgy a kisebb képzőművészetek lélekemelő s nemesitő hatása ismeretes. A tűzhelynél a család kebelében, gyakran egymás kedvéért kölcsönösen foglalkozva vele, a családi élet bensőségét emeli s apró műtermékeivel a ház bensejét díszíti, a müizlést neveli és kifejleszti. Innen van, hogy valamint a család belső életében, úgy a műkedvelők sorában is a nőknek jelentékeny és kiváló szerep jut. Mindezen szempontokból az 1895-iki ezredéves országos kiállítás XX. csoportjának kebelében, mint önálló alcsoportban a hazai műkedvelők műveinek kiállítása vétetett tervbe. E csoportban ki fognak állíttatni a mükedve- lésképen űzött képzőművészetek termékei, tehát festmények, szobrok, a mennyiben amateurök által készíttettek és a kiállítás képzőművészeti csarnokában való elhelyezésre igényt nem tarthatnak ugyan, de mind a mellett a művészet bizonyos fokán állanak, továbbá az immár oly jelentékeny kulturális tényező gyanánt jelentkező műkedvelői fényképészet termékei. Ugyancsak e csoport keretében fognak bemu- tattatni a műkedvelőknek az iparművészet keretébe vágó mindennemű müvei, tehát a legyező- és selyem- festés, fára festés, a majolika- és üvegfestés, fametszés, faragás és égetés, továbbá mindennemű női kézimunka s főleg a hímzés magasabb müizlést és ügyességet tanúsító termékei s általában az iparművészeteknek bármely ágába tartozó tárgyak, a mennyiben amateurök által készítettek. A női kézimunkának e csoportba való felvételével egy igen jelentékeny és intelligens elemnek kívántunk alkalmat nyújtani müügyessége bemutatására. A különböző női tanintézetek, továbbá az ipari és házi ipari csoportok kiállításaiban ugyanis a női kézimunka mindenütt nagyobb arányokban szerepelni fog. De mig a tanintézetek kiállítása a kezdők mun- Icáinak és a tanmódszerek bemutatására vonatkozik s a különféle ipari csoportok a hivatásszerüleg, kenyér- keresetből és gyárilag űzött ipari női kézimunkák és a nép hagyományos és egyszerűbb technikájú házi iparát fogja feltüntetni: a műkedvelők kiállításának egyik szép feladatát a müveit középosztály és a főrangú hölgyek magasan képzett Ízlésének, alkotásainak egybegyűjtése és bemutatása fogja képezni. A melyeknek pedig meg van az az értékük, hogy a magyar stylü ornamentika legújabb felkarolásával ezek is egy nemzeti elemet tartanak ébren, mint egy művészi képet, melyet a múlt virágaiból és emlékeinek aranyos szálaiból himzenek meg. Van szerencsénk mindezek folytán, tiszteletteljesen fölkérni mindazokat, a kik a fentebb vázolt keretbe illő műalkotásokkal foglalkoznak, hogy azokkal kiállításunkon részt venni szíveskedjenek. Kérjük egyszersmind, hogy eziránti szives készségüket az ezredéves országos kiállítás igazgatóságának (Budapest, Városliget) mielőbb, legkésőbb pedig a folyó évi junius hó 31-éig bejelenteni szíveskedjenek. Maguk a kiállítandó műtárgyak a jövő évi február hó 28-áig küldendők be. A szükséges közelebbi felvilágosításokat a kiállítás igazgatósága készséggel adja meg. Budapesten, 1895. május hó. i Dr. Schmidt József s. k, Eöry Farkas Kálmán s. k, min. tanácsos, kiállítási igazg. a XX. alcsoport-bizottság elnöke. Dr. Szendrey János s. k, az albizottság előadója. "megyei irodalmi csarnok. Felavatás. Ki a zúgból szép kulacsunk! Állj elő! Állj ide, még a lábadban Van erő. Elég soká ott hevertél Tétlenül; Bánatos lellcemre felette jó hatást tőn, nem annyira a fehér liliom és nefelejtsek látása, hanem inkább a kis Iduskára való gondolás. Gondolataimba merülve, lassú léptekkel haladtam tova. Egyszerre csak megpillantám Iduskát a patak mellett, egy szomorú fűz árnyékában, a zöld pázsiton ülve. Néztem, soká néztem a meglepő képet; úgy szerettem volna kedves helyzetében megörökíteni. Majd halk léptekkel közeledtem felé. Méla, bánatos hang üté meg fülemet, ő énekelte valódi mély érzéssel ez ismeretes dalt: „Szomorú fűz hervadt lombja Ráhajlik a sirhalomra . . .“ Megálltam. Elbűvölve hallgatám. Úgy tűnt föl nekem az ő hangja, mint a kis esti harang imára szóló, melancholikus csengése. A mint annak meg- csendülésekor önkénytelknül hő fohász kél a halandók ajkán, úgy én is önkénytelenül mondám utánna: „Kis madárka zeng az ágon, ' Temetőbe, sirba vágyom.“ Meghalotta hangomat s ijedten tekintett körül. — Bocsánat, -r— szóltam egészen közel érve - én voltam az a merész, ki magácslca bájos dalát megszakítottam s talán még meg is ijesztettem. De higyje el, egész akaratlan jött ajkamra. Ugy-e bár megbocsájt ? I— Ah csekélység! Igaz ugyan, hogy kissé megijedtem, nem tudtam ki lehet. De igy csak ör- vendek, legalább nem leszek egyedül. Nézze csak, koszorút kötök jó anyám sírjára. — Épen én is temetőbe készülök. — Válaszoltam. Szegény anyám halálának ma van évfordulója, az ő és apám sirját szándékom meglátogatni.. — Nézze csak Laczi, ez a koszorú már kész, vigye el ezt az ön édes anyja sírjára, tegye rá az én nevemben. Vagy, ha úgy tetszik, várja meg, mig elkészítem ezt a másikat, elvihetjük aztán együtt. — A legnagyobb készséggel. Nem találok szavakat, melyekkel kegyes ajánlatát megköszönhetném. — Ugyan hagyja. Én a maga édes anyját nagyon szerettem. Hiszen csaknem anyám volt ő nekem. Nem emlékszik, mikor még kis gyermekek valánlc, mily örömmel legeltette rajtunk jóságtól sugárzó szemeit. Nem emlékszik, hogy mindig úgy hitt engem: kis lányom, néha-néha tréfásan azt is mondta: kis menyem. Higyje el, eme szavak oly élénken csengnek füleimbe. Oly boldog voltam hallattukra. — Hát még én! — kiálték élénken. Egy pillanat alatt megvillant agyamban az a gondolat hogy ez a kedves teremtés szeret engem. Egy pillanat alatt elfelejtém minden bánatomat, fájdalmamat. Rózsás színben tűnt elő jövőm, tele szép •harmatos, feslő mosolygó virágokkal, melyek közt mégis legszebb, legüdébb az én imádott Iduskám. Úgy tűnt fel nekem Ida szava, mint valami mennyei szózat, melyből három szó magaslik fényesen, kecsegtető biztatással: higyj, remélj, szeress. Megragadtam gyenge kacsóit. Ajkam nagyot akart mondani, de csak annyit tudott rebegni: szeretlek ! Iduska egy árva szót sem szólt. En se. De beszéltek szemeink. Elmondták ezek gondolatainkat hivebben, ékesebben, mint ajkunk elmondta volna. Elkészítettük a koszorúkat s elvittük a temetőbe. Először Iduska édes anyja sirját koszoruztuk meg, aztán az én szüléimét. Imádkozni akartunk siijukon, de a boldogság nem engedte. Köny csillogott a szemünkben, de örömköny. Hiába, az emberi természet olyan, hogy örülni és búsulni egyszerre nem tud. Hazaérkezvén, az ősz szentatyának, most már az én nagyrabecsült ipámnak dobogó szívvel, boldogságot tükröző arczczal adtuk tudtára, hogy jegyesek vagyunk. Fejünkre tette áldó kezét, meghatottságtól remegő hangon susogta: „Egymásnak szántalak benneteket, gyermekeim! Gyakran dalolja az én Iduskám a fentemlitett dalt és én sohase birom megállni, hogy a harmadik sornál bele ne vágjak. Tessék elhinni, kérem, olyan igazi álpáthoszszal énekeljük mi akkor! „Kis madárka zeng az ágon, Temetőbe, sirba vágyom.“ . Szivünk nem azt mondja. Hanem aztán már csak azt is megsúgom, — de csak négyszem közt, mert az asszony rám fogja a pletykaságot — hogy bizony a mi konczertünket nem számlálom, hány mézes puszi követi. Hanem ebben nincs ám álpáthos! Varjas József.
