Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-05-19 / 20. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (20. sz.) 1895. május 19, A nemzeti önérzet. Minden embernek, még a legpoltronabb, leggyávább embernek is van önérzete, van a nemzetnek is. Mikor Brennus kardjára csapott, nemcsak saját, hanem nemzetének önérzete megnyilatkozott. A nemzeti önérzetben nyilatkozik a nemzet ereje. Azért minden sértést megérdemel az a nemzet, melynek önérzete elégtételt nem követel; viszont nincs olyan nemzet, mely elégtételt ne kapjon, ha van önérzete. Füt a kérdést nem a napi politika szolgálatában akaijuk elkoptatni. Magasabb ethikai alapról nézzük a kérdést, mert az önérzetről valóságos balfogalmak vannak az életben. Ugyanis a gőgösség, mely hangban, modorban, neveletlenségben, a rátar- tósság, a hetykeség, a felfuvalkodottság és fenhéjázás mint az önérzet részeinek, gyakran mindezeket önérzetnek tartják. Mindez pedig nemcsak nem Önérzet, hanem oly messze áll tőle, mint a jó nevelésű és ruházatú úri ember a piperkőcztől, az aszfált-koptató fenegyerektől. Az önérzetet az igazság evangéliuma, mikor jelentkezik senki sem tudja, de mindég jelentkezik, ha szükség van reá. Az önérzet bizonyítéka a lélek erkölcsének. Nem theatrális, nem póz, mert a felbuzdulás pillanatából insültusra azonnal előterem. Féke- zője az ész, kormányzója az igazság. Az önérzet kis dolgoknál impozáns arányait nem mutatja, az ember is elragad, ha önérzete igaz és méltó, hát még a nemzet, midőn önérzete nyilatkozik. Éppen azért nem szabad ezt a méltóságos nemzeti erőt, álfajtáival összetéveszteni. Éppen azért szükséges, hogy a nemzeti önérzet mindég kellő fokban jelentkezzék, ha arra valóban szükség van. Ebben az opportunus korban pedig panaszt kell emelnünk, hogy a nemzeti önérzetet nem ápolják, azt akarják, hogy magától jelentkezzék, ha a nemzetnek szüksége van rá. Montesquieu mondja egy helyt „hogy boldog az a nép, melynek történelme unalmas“, — hanem az is igaz, hogy az ilyen szerencsés népnek önérzete nem is reagál oly könnyen. A nemzet önérzete, a nemzet sikereiből táplálkozik és erősül, de ott veszt és megszűnik, a hol nemzeti aspirációk nem lelkesi- tenek, a hol a nemzet tisztán utilitarcus czélokat haj- hász, a hol a vezető emberekben a megalkuvás ösztöne lakik. A nemzetet érhetik csapások, külső ellenség és belső viszály megigázhatják, de önérzetet nem szabad megsérteni, mert akkor a győzőnek is kell innia az üröm poharat. Ezt a nemzeti erőt tehát mindeneknek, a kik a haza jövendőjére hatással vannak ápolniok kell. És ezt ápoljuk, ha nemzeti történelmünk gyökér, szállait minél mélyebben eresztjük a néprétegek talajába. Az önérzet nevelője a nemzeti történet, minden nemzet, mely múltjának emlékezeteiét semmivé teszi, vagy semmivé hagyja lenni, saját nemzeti életét gyilkolja meg, azért mondja oly szépen és minden magyar emberre oly feledhetetlenül a költő: Csak a törpe nép felejti ős-nagyságát, Csak elfajult kor hős elődöket; A lelkes eljár ősei sirlakához, S gyújt a régi fénynél uj szüvétneket S ha a jelennek halványul sugára A régi láng ragyogjon fel honára. Az a nép. A „Tolnamegyei Közlöny“ ez évi 13. számában „A magyar ipar“ ez. közleményben a sok jó közt töredékesén ez is olvasható: „. . . Hiába zengjük az éhezőknek, hogy a hazaszeretet a legszentebb a világon, az agyonsanyargatott, minden megélhetési forrástól megfosztott nép gondolkozási irányát a gyomorkérdés szabja meg és nem hazaszeretet erénye. 1 . . Munkát a népnek!.. “ A „Tolnamegyei Közlöny“ ez évi 14. számában pedig „Munkáselőadások“ ez. alatt a többek közt ez áll: „. . . a kézi-munkásnak az ő pihenési idejét egy a nép érdekeit szivén viselő társadalom nem irányitja.. J I a közművelődés emberei indítsanak akcziót a munkáselőadások érdekében ...........Nekünk népirodalmunk ' ni ncs. . . .“ A két közlemény magja tehát az, hogy adjunk a népnek testi és’szellemi foglalkozást, hogy legyen neki testi és szelemi tápláléka. Valóban ez a kettő az alapfeltétele minden rendű és rangú egészséges társadalmi életnek, legfeljebb azt lehetne kérdezni, melyik mégis a fontosabbik | Ha a betevő falat forog szóban, természetes, hogy 1 pillanatnyi szükségnek eleget kell tenni. E részben Tolnavármegye intéző körei s elemei nagyon tudják, mit tegyenek. Azonban az emlitett czikk ékből is azt vélem kiolvashatni, hogy nem pillanatnyi, időnként meg-meg- ujuló segedelemről van itt szó, hanem olyanról, amely - lyel lehetőleg egyszer s mindenkorra, vagy legalább is jó hosszú időre segitve legyen a bajon. Ha ezt tartjuk szem előtt, akkor a szellemi foglalkozás és táplálék a fontosabbik. Tolnamegye intéző körei ezt is nagyon jól tudják, de a kivitel részletei legnagyobb részt az ő körükön kivül esnek s azokra várnak, akik a néppel közvetlen érintkezésben vannak, akik a néppel szinte összeforrtak s igy annak élete folyását napról-napra figyelemmel kisérhetik. Mi hála Isten ilyenekben sem szűkölködünk, mert vannak, akik czélul tűzték ki maguk elé annak a kitapoga- tását, hogy mi tekintetben szorul a nép szellemi támogatásra, meg hogy mi módon lehetne vagy kellene ezt a szellemi mediczinát belelopni; akik tudják, hogy ez a munka nekik jutott osztályrészül; akik összefüggésbe tudják magukat hozni a humanismussal, hazafisággal, belátják rendeltetésüket s lelkesedni tudnak érette; — akik minderre a rájok néző tömeget is megakarják tanitani; akik nem maradnak közönyösek ott, ahol érdeklődni erkölcsi kötelesség; akik másnak nem ártanak, mikor maguknak használni akarnak s akik ott mindenütt használni akarnak, ahol ez nekik módjukban áll. Igen, vannak részint egyesek, kik magánérintkezés alkalmával, részint egyesületek, melyek a társulati összejövetelek révén hintegetik azt a magot, amelyből a földi paradicsom-kertnek kell kinőnie. 1 megmérhetetlen az a haszon, amely a népre háramolhat egy-egy gazdasági, egészségtani, nevelési, közigazgatási, társadalmi vagy családi jellegű beszélgetés által akár magánúton, akár nyilvánosság előtt. Igaz ugyan, hogy helyenként a nép osztályain mu- tathoznak bajok, mivel az imént emlitett szempontok egyikét-másikát figyelmen kivül találták, hagyni; minek következtében azután romlásnak indult előbb az egyén — azután a család, előbb a polgár — azután a község, előbb az ember — azután a honpolgár, ahonnan pedig a koldulás, a kivándorlás, a lázongás, a börtön már csak egy lépés. No de az ilyen vidék csak szórványosan • találkozik; és ha ma még a milliókon fölösleges palotákat emelünk is ahelyett, hogy a népnek kunyhót épitenénk; ha ma inég milliókat forditunk is az elsülyedt nép megzabolázására, ahelyett, hogy azokkal a milliókkal a népet a sülyedéstől megmentettük volna: azért az emberbaráti és hazafias jóindulat miatt nincs okunk panaszra, csak az időt várni esik nehezen, amikor a helyzet jobbra fordulása szemmel látható lesz. Ennek a szebb jövőnek megteremtésére gondolt az első czikk Írója is, mikor a népnek munkát kér, meg a másodiké is, mikor a nép- irodalmat emlegeti. Ehhez a népirodalomhoz lenne néhány szóm. A nép számára irni úgy, hogy a népnek használjunk, a fennálló társadalmi rendet ne zavarjuk nem könnyű dolog. Nagyon könnyen megtörténhetnék hogy valamely művel, amelylyel eredetileg jó szolgálatot akarunk tenni, a közügynek esetleg többet ártanánk, mint amennyit a nép ügyének voltaképpen használnánk. Végre is a nép önmagában nem képzelhető ; érdekei a nemzet többi rétegeinek érdekével sokféleképpen össze vannak szövődve; amivel pedig föltétlenül számot kell vetnünk, ha a nép rendeltetésszerű helyzetét még tűrhetetlenebbé tenni nem akaijuk. Hiszen a nép helyzetét tulajdonképpen minden időben ezen részint, magán, — részint közérdekek tették kedvezővé vagy nyomasztóvá; s ezeket az érdekeket népirodalmi utón védelmezni vagy azokra ráolvasni nem is áldatlan dolog; de azokat a nép külön érdekének alárendelni helytelenül s igy igazságtalanul kárhoztatni hiba lenne. Becsületes jóindulatú alku! Ez biztosítja a társadalmi békét, ez szüli az egészséges állapotokat. Ez az, amit a népirodalomnak hangoztatnia vagy legalább gyanittatnia kell, hogy értsen abból maga a nép is, meg akinek a nép a keze alá esik, az is. S ex-re nálunk ma még meglehetősen szükség van, mert a nép fülebbvalói jó nagy perczeüt- ben csak jogaikat tartják szemük előtt, de arról az erkölcsi felelősségről, amelylyel a humanismusnak, hazafiasságnak, testvériességnek tartoznak, nagyon ferdén gondolkodnak, vagy önzésükben tudni nem akarnak, vagy egyátalán nem is tudnak. De ennek következtében viszont a nép is inkább csak jogait s jogain ejtett sérelmeket hajlandó számát tartani s arra kevésbbé gondol, hogy az ő érdekén kivül egyéb érdekek is vannak, amelyeket szolgálni kell, még pedig nemcsak kénytelenségből, hanem legjobb belátása szerint. Az érdekek e találkozása épen az a pont, Csöndes a tanya környéke, a méla hold szelid fénynyel világítja be a határt, melyen néma csend honol, melyet csak néha-néha zavar meg egy szerelmes bojtár furulyályánalc édes danája, mely elhalóan jut a fülhöz, de a mely itt a természet szent ölén szebben, édesebben esik a fülnek, mintha a világ- városokösszes művészei rendeznének éjjeli zenét. S. rorg’ácsok. Irta: KOSZTKA MIHÁLY. Az ablak magas tükör-üvegén lassanként formálódtak azok a bájos jégvirágok, melyeket a tél, ez a nagy naturalista festő rajzolt a csiszolt üveglapra. Miriád apró tűhegynyi vonal és mégis mennyi csodálatos virágforma: csipkés széllel, bozontos ko- csánnal, himpor szálakkal, szétfeslő szirmokkal, olyan elragadóak, csak az illat hiányzik még belőlök. A szint a lehanyatló nap aranyos-vörös, vissza- vissza kívánkozó veres sugara lehelte rá ezekre az exczentrikus virágokra. Ott ültem az ablak mögött s szórakozottan keresgéltem, kutattam a családi ósdi Íróasztal fiókjában. Sárga papírok kerültek elő obskúrus mélyökből. Szinte akaratlan belekezdtem az olvasásukba. A kézirat elejére e szó volt írva : F o r g á c s o k. Leirom úgy, a mint olvastam. Elkényeztetett kedvencze volt gazdag szüleinek Berta, mert Bertának hívták. Szerető szülői tán az álmát is kilesték, csakhogy kedvezzenek neki s a kis leány ki is tudta használni a túlzott szeretetet. Épen tizenhat éves volt, mikor először bálba vitték, hát persze hogy ő volt a bálkirálynő. Hanem még más is történt ezen a bálon. Egy 10Ö0 holdas meg egy 1200 holdas fiatalúr egyszere helészeretett Bertába. Életre-halálra kezdtek udvarolni mindketten. Végre meg is verekedtek, de egyiknek sem lett semmi baja. Erre persze csaptak nagy pezsgőzést, melynek folyama alatt az 1200 holdas bevallotta, hogy ő csak heczczet akart, ő voltaképen Bertát nem is szereti; az 1000 holdas ur pedig fölvette smóking- ját és megkérte Bertát. Es Berta, ez a tizenhat éves büszke leány azt mondta: — Hozzámegyek! . . Pedig azt a másikat szerette, hanem már fülébe jutott az az akadozó előadásu vallomás. * A két hetes asszony, a szép Berta ott himbá- lódzott a terasszon. A kavicsos utón pedig valaki közeledett. Valaki. Hiszen szerette ő az urát, hiszen még csak két hetes asszony volt, megvolt mindene, a mit csak kívánt és mégis, ha maradt mézes hete életében egy perez, csak egy pillanat is, mely szabad volt, nem tudott másra gondolni, mint — valakire. Az 1200 holdás valaki lelépett a terasz lépcsőjére és megállóit. — Zavartam tán V — Éppen nem. Tessék feljebb jönni. A férfi felsietett és megcsókolta Berta kezét. Az asszony úgy érezte, hogy ez a férfi megremegett, mikor megcsókolta a kezét, a férfi meg azt gondolta: ha nem tévedek, az asszony megreszketett a csókomtól. Azután leültek. Az 1200 holdast mindenki Toma-nak szólította, hát valószínűleg úgy hivták, — a mint belenézett Berta asszony setét szemeibe, valami megbánás-féle vett erőt rajta. Kezdte sajnálni, hogy olyan könnyen lemondott e gyönyörű teremtésről, a ki most éppen úgy lehetne az ő aranyos felesége, mint a hogy most a Bar Ferié, az 1000 holdasé. Aztán valami ördön- gös gondolat támadt benne. Hátha még lehet az övé ? Torna Laczi megfogta a bajuszát, egyet pödört rajta s azt mondta: Sokat, nagyon sokat akarok magának mondani, Berta. Berta mellén megfeszült a finom fehér battiszt, a mint erősen lélekzett, hiszen tudta ő, mit fog mondani Torna és azt akarta rá felelni: — Nem vagyok kiváncsi rá, hiszen a sértet
