Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-05-12 / 19. szám
4 1895. május 12. H vájjon mit gondolnak kedves olvasóim? hogy tán ez ifjút a bánat marczangoló karmai áldozatjukká nyerték ? Nem! | tűrt — bízott — remélt. Azon volt, hogy ismét vissza nyerje becsületét, melyet elvesztett azért a lányért. Az iskolákat, — mert megjegyzem, hogy most vagy négy évet ugrottunk át — jó sikerrel végezte. Egy nap volt előtte szent, — a mikor nem is tanult — egy nap s az azon nap volt, a mikor ideálja megharagudott reá. Igen! — nagypéntek volt az a nap, melyet ő szentnek tartott ..... II. Ugoijunk át kedves olvasóim öt évet. Ez idő alatt semmi fontos nem történt. Az iskolás fiú most már egy elsőrangú fővárosi vállalat könyvvelője. S a leány még mindég fentartja a haragot. Egyik deczemberi vasárnapon, mikdr az üzlet tudvalevőleg zárva van, elment a fiatal könyvvelő — most már mint ilyent ismerjük — egy előkelő kávéházba. Több régi iskolatársával találkozott össze s e nap emlékére — egy kis lakomát rendezendő — átmentek egy vendéglőbe. Megjegyzem, hogy a fiatal könyvelőnek már évek óta nem volt tudomása imádottjának hollétéről. Amint betérnek, egy hirdetés tábla vonta magára figyelmét. Uj! Ma hölgyzenekar Vj! K a r g a i Aranka hegedű művésznő vezetése alatt. Szabad bemenet. Kezdete este 8 órakor. Megrendült egész valója belé. Kargai Aranka! — mondogatta magába — hisz ez az én imádottam! Eközben beértek a terembe. Több barátja a vendéglőshöz ment a terítékek számát és árát megbeszélendő. Már javában folyt a mulatás s a karmesternő még sem vette észre az uj vendégek között azt, ki őt egykor — legalább ő igy gondolta — úgy szerette. Egyszerre felált a fiatal könyvelő s. oda lépett a zenészek pódiumához. A karmesternő nézte, de csak futtába s igy hirtelenében nem vette észre. Hogyis! ? hisz még mikor legutoljára látta, csak első éves kereskedelmista volt s most egyike a legfessebb fiatal embereknek. Kedves nagysád — szólítja őt meg — húzássá el az én régi nótámat, a melyik úgy hangzik, hogy: „Fürdik a holdvilág az éj tengerében“ ............. A kar rázendített s a fiatal ember gyönyörű tenor hangon énekelte velők. Majd oda hajlott a karmes- teméhoz s fülébe mondotta: Ezt énekeltem én kegyednek oly sokszor a — én énekeltem, mert hisz tán emlékszik első kedvesére 5j— Yárfoky Oszkárra. A karmesternő csak néz, majd a hegedű kihull kézéből s hátra tántorodva kiált: Őszi maga — te vagy ? Igen — kiált az ifjú — s odarohanva felemeli a székre rogyott lányt s egy hosszú, — forró csókot váltottak. Igen forró csókot, mely oly hosszú idők vissza fojtott tüzét gyujtá lángra. A vendéglőben minden csendes volt. A zenekar elhallgatott s tagjai mint kőszobor tekintettek karmesternőikre. A vendégek mind a podium köré sereglettek s már-már gúnyolódni akartak nehány sületlen viczcz előrebocsátásával, mely megjegyzéskép szolgált e szokatlan látványra. Ok nem látták ezt. Egymás kebelén zokogtak. Megeredtek könnyűik mit oly sok éven át titkoltak egymás elől s mit sem tudtak egymásnak mondani, mint — szeretlek. A hazáért mindent. 24) Irta: Aggteleki (Uliein) Ferencz. (Folytatás.) Mily örömest keresett volna menekvést nejénél, hogy megszabaduljon ama pokoltól, melyet szivében viselt! Vájjon lesz-e csak egy szívvel is kárpótolva, annyi elvesztett hű szívért |! — Neki nincsenek többé szülői! Nincs senkije, aki szeretné, akinek kezét megszorítva, a fájó sebre mutathatna! És a neje ? — Oh ! hisz | ő lemondott a jogról, nejének szivét bírhatni! Ezen elhagyatottság elviselhetlennek tűnt föl előtte! Mit adott volna most egy szerető szívért 1! Föláldozta szülőit, szétzúzta egy szerető szív boldogságát s felszedte maga után a remény hidját, hogy valaha még nejének vonzalmára csak gondolni is merne! Nem csekély mértékben sújtotta le kedélyét azon körülmény, hogy atyja minden anyagi segélyt megtagadott tőle. Nejével ugyan sok pénzt kapott; de azon társadalmi állásban, a melyben ő állt, ama várakozásokkal szemben, a melyekre pazar költekezéseinél fogva a vele érintkezőket feljogosította, annak a pénznek nem jósolhatunk hosszú életet, ha más forrás nem leszen támogatására. Bécsben nagy házat vezetni, — házat, amelyben a születési és pénzelőkelőségek mulatnak, — ahol fogatokat és fényes cselédséget kell tartani, — hja! oda sok pénz kell. Hát még nejének igényei! Attól ugyan nem volt oka tartani, hogy Margit tőle fog pénzt kérni, bár mire is. De illő, hogy a hideg viszony daczára is meglepetésekben részesítse nejét. Drága ruhák és ékszerek. Igen, de majd ha elfogy, — mondjuk öt, vagy tiz év múlva — a szép hozomány, vájjon após- sához forduljon e segítségért, aki már kifizette őt, vagy neje utján hasson apóssára? Vagy éppen nejéhez küldje-e a czipész és szabó számláját kifizetés végett ? Még e gondolatnál is vér szökött az arczába! Még annyija sem leszen, hogy saját szükségleteit fedezhetné és akkor menjen a nejéhez könyörögni, hogy gondoskodjék a férj eltartásáról! Homlokához kapott, melyen az ér vastagon kiduzzadt, a megpattanásig megfeszült. Mily veszélyes mukkát végzett oda bent az agy! Mily kevés kell, hogy elveszitse az egyensúlyt ? ! Szivarra gyújtott és lesietett a kertbe. Félt, hogy a négy fal között megtébolyodik. Gyorsított léptekkel közeledett a fenyveshez, hogy annak csendjében, árnyában keresse lelkének a békét, szivének a megnyugvást és emlékezetének a feledést! A fenyves nem volt nagy. A virágos park végén terült el s inkább árnyékot nyújtó sátornak, mint erdőnek mondható. A fenyvesnek körülbelül közepén, egy kis magaslaton állott egy örökzölddel befuttatott filagória, mely nem egyszer fogadott be lécz-falai közé díszes társaságot. Ezen kis filegóriában találjuk Margitot, egy választékosán öltözködött, feltűnően szép úri ember társaságában. Margit nagyon kitett magáért. Arczának halvány rózsái, az arcznak különben fehér mezején úgy nézett ki, mint a hóra fektetett kamélia. Hollófekete fürtéi, magas homlokát árnyalták be, mig a dús hajfonat közül egy jáczint-csoki'ocska kacsintott ki. Nagyon jól ismerte az öltözködésnek titkait. Tudta, hogy a keresetlen egyszerűségben van a legnagyobb hatásképesség. Finom fehér krepe öltönye volt, mélyen kivágott derékkal; de a kivágás, diskret érdekességgel, alig átlátszó csipkével volt betét gyanánt kitöltve. A fehér szin, az erdőcske félhomályában, a fák tűleveleinek zöld alapszínével kellemesen rokonult — s Margit meglehetett magával elégedve. A kis léczalkotmány bútorzatát egy kerti vasasztal és több vasszék képezte. Itt ültek kettecskén, egész nyugotan beszélgetve, mint akinek teljesen rendén van a szénájuk. — Ugyan ne legyen oly unalmas ! — Mondá Margit; redőkbe vonva homlokát. Ne legyen áradozó, ne legyen érzelgő, mint egy tizenhat éves fiú! Hisz ön már túl van azon a koron, melyben a szó és cselekvés még nem esik komoly beszámítás alá! Báró Waldberg —r- mert ő volt, — hanyagul mosolygott, mint aki hozzá szokott ahhoz, hogy az ily rendreutasítások csak incselkedő csatározások szoktak lenni, mely rendesen az ő győzelmi diadalával végződik. — Mennél nagyobb buzgalmat fejt ki, hogy magától távoltartson, annál érdekesebb jelenséggé növi ki magát. Azt mondja, hogy ne érzelegjek! Előbb végezzen a szivemmel és parancsolja meg neki, hogy némuljon el dobbanása! — De ön felejteni látszik báró, hogy nekem férjem van! Azt hiszem, hogy ön nem rendelkezik jogczimmel arra, hogy velem, a férjezett nővel, vonzalmáról beszéljen! Amint látom, önt ki kell józaniPáva-utczába. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (19. sz.) mindenféle bolondot beszélt, mivel egy csöppet se „készült.“ Már hatodszor kezdte mondani: — Budapesti illetőségű vagyok kérem, 20 éves csak. Bankhivatalnokoskodás a foglalkozásom, fizetésem 80 írt. Jövő évben 100 lesz, három év múlva 120. Vallásom református . . . — Nem a — szólt a kisasszony — inkább néz úgy ki, Begyocsil ur, mintha izraelita volna. Jóllehet a neve megint mást mond! . . . — Bocsánat nagysám . . . azelőtt voltam csak, most már nem. Hazudott Zajácz Ottó. — Ja, vagy úgy! — mondá a lány és mosolygott. — Remélem, hogy ez nem határoz! — Oh dehogy határoz! Ön keresztény, én is. Ha már most igaz, a mit levelében állított, úgy semmi sem áll boldogságunk útjában. Mindezt félreérthetetlen czélzással mondotta, azonban Ottót már a hetedik égbe ragadta lelkese- sedése. — Oh, milyen boldog vagyok, — ömlengett János (Ottó) s csókolta a kisassony kezeit, a tűvel összeszurkált ujjakat. A lány otthona elé értek, hol a váláskor János (Ottó) megkapta az engedélyt, holnap már a Rókus- kórháztól kezdve kifelé kisérni Lujzát. Átjött most a másik oldalra hozzánk. (Mi tudniillik titkosan utánuk mentünk az egész séta alatt.) Mialatt egy kapu alatt visszaöltözködött s mindenkinek visszaadta a holmiját. (Az én kézelőmet érthetetlen módon bepiszkolta.) Elmesélte az egész társalgást. És ekkor vewük észre, hogy Ottó, aki Lujzáról eddig kicsinylőleg beszélt, a szépségére keresztet vetett, most már valósággal rajongott. Jenőt megint nekünk kellett visszatartani, hogy össze ne verekedjen Ottóval. Azonban Ottó most már sajnálni kezdte bűnét, miért is nem mutatta be magát igazi nevén és miért hazudta azt, hogy bankhivatalnak ? Egészen hallgatag volt. Másnap, mikor az iskolából négyen együtt hazafelé tartottunk, czigarettára akartunk gyújtani, a mint deákhoz illik. Csakhogy nem volt gyufánk. Ez okozta az egész malőrt. Mentünk egy darabig, szánkban az egész czigarettával, mikor (a József- köruton mentünk) a Bartina-utcza sarkán egy urat láttunk, a ki szivarozott. Odaküldtük Zajáczot, hogy kérjen tüzet. Ez nagy büszkén oda is vágtatott. Mokor azonban odaért, Lujzát látta szemközt jönni egy barátnőjével, a kik hatalmasan kaczagtak. Hogyis ne | A bankhivatalnok ur egy mázsányi rongyos irkát, .szamárfüles könyvet visz a hona alatt. Éppen eső esett s közülünk egyiknek sem volt esőernyője . . . Savanyu pofával, tűz nélkül tért közénk Ottó; dühében majdnem sírva mutatta az esernyő alatt ka- czagó lányokat. Mi is kaczagtunk. Ekkor egy másik kalamitás is ért bennünket. Utánunk jött egy hunezfut osztálytársunk, Hoffmann Ármin, a ki széles jó kedvében egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Különben is tudott a dologról. Kissé hátramuradt s hangosan kiáltva: „Zajácz, Zajácz, nézd a Lujzát!“ futott utánunk. Azután elénk állott és hasát fogva hangos kaczagással kiáltozta : — Zajácz, ugyan Zajácz! Nem vagy már szerelmes? ... 1 Este, mikor a Rókushoz jött, már Mátét látta Lujza mellett, a ki a lány nyal már kibékült. Szomorúan, hosszú orral lépett vissza ekkor Ottó a boldogtalan szerelmesek sorába. Éles fütty. Megérkezett a kőbányai vonat. Átmegyek a peronon, mikor egyszer valaki rám kiált: — Szervusz Károly! Odafordulok, hát Máté Jenő szalad elém, utána felesége (egy szép gömbölyű kis asszonyka) és egy egész raj gyerek. Ez azt’ meglepetés! A matúra óta nem láttam Mátét, csak úgy hallottam, hogy ifjúkori szerelmét, első ideálját vette el feleségül, mindjárt akkor, midőn a lódoktori diplomáját megkapta. Most boldogan él kis feleségével és hat gyermekével a hetedik láttávolban. Zajácz csak ritkán jut eszükbe és akkor is nevetnek hóbortján. Mert Zajácz nem tudta elfeledni Lujzát és agglegény maradt. Pedig kicsibe múlt, hogy máskép nem történt volna. Ha Zajácz okosabb és Lujza nem szereti any- nyira Jenőjét, akkor talán szergaszt cserélt volna Jenővel.
