Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-05-12 / 19. szám
3 Minden egyes holminak valódiságát az ürökösök írott es a holmira pecsetelt sajátkezű bizonyítványa fogja igazolni. Budapest, 1895. május 6. Gróf Kreith Béla. 1895. május 12. A millenniumi építkezések. Budapest, 1895. május hó 7. Még egy teljes év választ el bennünket az ezeréves Magyarország jubileumától, melynek megünneplésére szivdobogva készül a magyar nemzet. Egy hosszú ev van meg bátra s már is az egész ország figyelme a fővárosra van irányitva, melynek falai között fognak lefolyni e dicső jubileumi napok. Az ország minden részén élénk figyelem tárgyát képezik a millenniumi mozgalmak és készülődések, mit nagyban elősegít a fővárosi sajtó, mely napról-napra mind élénkebben foglalkozik a millineummal. A fővárosi sajtónak e hazafias érdeklődését a millenniumi mozgalmak iránt, ketsegenkivül elismerés illeti, noha egyes lapok még most is feljajdulnak néha és sajnálják azt a néhány kidöntött fát, melyet a kiállítás építkezései áldozatul követelnek. Az a gyakori panasz, hogy a budapesti városligetben kidöntik, pusztítják a fákat s hogy a magyarok praterje a kiállítás építkezései folytán elveszti jellegét: méltatlan és nem a tiszta valóságon alapul. Tény, hogy itt-ott, hol szükséges kiásnak egy-egy útba eső fát, de ez csak elvétve történik, mivel a szerte mindenfelé épülő pavillonok többnyire oly tisztás helyeken épülnek, a hol fák nincsenek, vagy ha vannak; nagyon gyéren. A földalatti villanyos vasút építkezései több áldozatot követelnek, különösen az állatkert felé eső utón, hol 200 éves gyönyörű fák hevernek kidöntve. Regényes óriások, kik a természet minden csapását, viharját ki tudták állani: most itt hevernek porban, kidöntve gyarló, filigran emberi kezek által. A városliget a magyarok praterje az marad a mi volt továbbra is, mert a millenniumi építkezések nem szorítják ki az üdülni, szórakozni vágyó közönséget, legföllebb csak korlátozzák azokat a frivol szerelmi idylek&ty .melyeket .,a,.,faftzéi\.1,e.selé41eátiyp.k és csaposlegények rendeztek itt. Hogy a városliget ki van forgatva a rendes formájából ezt tagadni nem lehet, de elképzelni igen. Mindjárt a liget bejárójával szemben egy impozáns kőhíd tűnik szemünkbe, mely a városligeti tavon át a Nádor-szigetre vezet. Ez a hid már jóformán kész s csinossága nagyban fogja emelni a liget szépségét. A bejárótól jobbra folyik a műcsarnok építkezése, melybe most kezdtek csak bele. Innét balra haladva, egy világos, igen ízléses, tornyos épület tűnik szemünkbe. Ez a kiállítási igazgatóság épülete, mely az egyedüli, mely teljesen kész állapotban van. Szembe ismét, közvetlen a tó szélén festői látványt nyújt a „Történelmi főcsoport“ építkezése s e mellett a hires Vajda-Hunyad vára az ő régi eredetiségével. A régi stílben készült omladozó falak: s régi csúcsos tornyok láttára önkéntelenül eszébe jutnak az embernek a történelem lapjain megörökített idők. Tőszomszédságban épül a „Mezőgazdasági termények“ terjedelmes, hosszú pavillonja, melytől jobbra haladva az „Iparcsarnok“ közelében épül az „Ünnepélyék csarnoka“ az „Erdészeti pavilion“, az „Első magy. részv. serfőzöde“ és a „Papir és sokszorosító csoport“ pavillonja, mely utóbbi különösen nagy és tágas lesz. Ugyanitt a közelben épül a „Gépiparcsarnok“ és a „M. kir. államvasutak“ és a „Diósgyőri m. k. vas- és aczélgyái’ak“ pavillonja, melyek tiszta, vasból készülnek s terjedelmüknél fogva pedig bámulatra méltóak lesznek. Az itt felsorolt építkezéseken kívül még igen számtalan olyan van, melyet már nem volt időm föl- jegyezni. Alkonyodott. Szombat volt s a napszámosok már 6 órakor seregestül vonultak ki a ligetből. A kalapács ütések, a lárma egyszerre elnémult. Unalmas csend borult a liget külső ré.szére s igy én is vissza fordultam s félbe hagytam a megkezdett szemlét. Azt azonban már bátrap állíthatom, hogy az itt folyó készülődések teljesen méltóak a közelgő nagy jubileumhoz s hogy a jövő évi kiállítás fényben, terjedelmében nagyban felül fogja múlni az 1885-iki országos kiállítást. Ezt különben meg is kívánja az ! a jelentőségteljes évforduló, mely megvetette alapját a jövő évi országos kiállításnak. Reim Lajos. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Igaz történet. Irta: ZSEMLEY OSZKÁR. Még iskolába járt mindkettőjük s már is szerelmesek voltak egymásba, A leány, ki hogy betöltő 14-ik életévét, nemének tulajdonságát bírva, tagadni kezdte szerelmét. Pedig bizony hiába tagadta. Nem egyszer hu- I zódtak kapunk alá s egymást átkarolva forró csókjaikkal tolmácsolták hő szerelmöket. De az a sors, mely oly sok rossznak az idézője, ez egyszer kivételt csinált. A fiú, kiről megjegyzem, hogy még a polgári iskolának volt növendéke, kezdett a tanulásban mind hátrább és hátrább maradozhi. Ennek azután az eredménye az lett,, hogy az egykor osztály disze az egyik harmadban öt darabb szekundával, az ő nyelvükön „doczival“ állított édesatyja elé. S vájjon kedves olvasóim, mit gondolnak ? hogy tán az az ütleg, a szidás kiábrándították e gyermek- ifjút ? Nem! — szerelme ekkor már oly mély gyökeret vert szivében, hogy kész lett volna azért a lányért — mint ő mendani szokta — imádott angyalért bármit is eltűrni. S úgy is történt. Még aznap este elment a találkára. Dobogó szívvel várta kedvesét. Az idő már 9-et mutatott s még sem jött el imádottja. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (19. sz.) Haza kellett mennie. % Másnap elment a templomba, mert tudta, hogy ott bizton felleli. Az istentiszteletek egymásután múltak el annél- kül, hogy az, kit ő várt, megjelent volna. Végre feltűnt az egyik utczasarkon alakja. Sietett hát eléje, hogy üdvözölje s hogy szom- juhozó ajkát az övével érinthesse. I Jó reggelt kívánok Aranka kisasszonny! - szólítja meg a tőle kitelhető legudvariasabb modorral. Ha lehet valakire mondani élő szobor, úgy ez ifjú az volt. S miért ? tán eltévesztette nagy izgatottságában a szémélyeket ? vagy a leány nem köszönt vissza ? Dehogy tévesztette össze! Más volt itt a baj ! A leány amint meghallotta a szavát imádójának, megfordult és ■— elszaladt. Ha! ha! furcsa kép! mikor két valaki, ki egymást forrón szereti, futnak az utczán, hogy eine érje s hogy elérje egyik a másikat. A lányka megáit, az ifjú oda ért. — Mit akar Őszi | — kérdé a lány. — Há-hát ne-nem ismer? — En nekem nem szabad magát ismerni, mert én már nagy lány vagyok. Hát nem látja, hogy már félig hosszú szoknyát viselek ?- Igen! — feleli a szerencsétlen ifjú bambán s még fel sem eszmélt, eltűnt a lány a legelső utczasarkon. A fiú csak néz utánna, majd megjelen szemébe egy könycsepp, mit mintegy fájdalmának hirnökét, le sem törli. Az első könycseppet több is követte. Mért hazudtál — törki keserűen — Miért csókoltál ? . . . . Talán még sem igaz! Eh! talán látta közeledni édes anyját s azért sietett el tőlem. Ez utolsó gondolata némikép megnyugtatta kedélyét s haza ballagott. A legelső alkalmat, melyre az eddigi szokások ellenére oly sokáig kellet várakoznia, felhasználta s megszólitá a leányt. — Aranka hát haragszol reám? — Megjegyzem, hogy már per-tu beszéltek. A leány ránéz s hirtelen beszaladt a szomszéd- I ságban levő kapu álá, hol nagyanyja lakott. Az ifjú csak várt egy ideig, hogy jön-e valaki! ? Jött is! .... . Egy csinos férfi jelent meg a kapu nyilásnál s hatalmas káromkodás kíséretében a pofonok egész garmadát helyezte kilátásba az ifjúnak. Mit volt tenni szegény ? Haza ment s a bankódásnak adta magát. Ennek is meglett a következménye. Orczái rózsái csakhamar letűntek. Igazán szánalmas alak volt. A tüzes szemek mélyen bennfeküdtek a sűrű szemöldök födte gödörbe. S a sovány setét arczon a leggyengébb árnyalat is bizonyos kísérteties alakká igyekezett alakítani. val, hogy csak veszszen össze a leánynyal, a többit majd a kényszerűség jól elintézteti velünk. Mert Lujza is varrólány volt, a kit minden este kisérni kellett. Ne kisérje el egy párszor és kész a veszekedés. A többi már magától jön. Máté elfogadta ezt e bölcs tanácsot és még aznap este hevenyében összeveszett Lujzával. Másnaptól kezdve már állandó inspekcziót tartottunk Ottó barátunk lakásán, azon törve a fejünket a könyvelés elmélete helyett, hogy mit tegyünk már most. De csak elfáradtunk a nagy erőlködésbe, semmiféle okos dolgot nem tudtunk kieszelni. Ottó az indóház közelében lakott. Minden este lementünk a sétányra, hol inkább a magunk számára vadásztunk lányokra. Jenő barátunk meg magára maradt a töprengésben és annyira jutott a kétség- beesésben, hogy egyszer a kocsiút kellő közepén várta meg Lujzát, kinek arra kellett hazamenni és ott akart térdre borulni és ezernyi kocsis és tízezernyi sétáló szemeláttára bocsánatért esdekelni. Csakhogy mi nem engedtük ezt meg. Vigyáztunk rá, nehogy nevetségessé tegye magát — Csak nem fogod magad előtte gyengének mutatni ? Mutasd inkább, hogy nem sokat törődsz vele s akkor számíthatsz ari’a, hogy közeledni fog hozzád. Tedd féltékenynyé s akkor ő maga fog utat-módot keresni a kibékülésre. Ezt nem egyszer mondtuk neki, de hiába. Sze- relmesebb volt belé, mint azelőtt. János barátunknak végre egy jó ötlete támadt. Leveleket irt Lujza kisasszonynak, a melyekben ömledezve vallott szerelmet neki, írván, hogy a mióta meglátta, pillanatnyi nyugta sincs. Arra kérte, hogy adjon utat megismerkedésre. Az elsőkre nem kapott választ. Csak a tizenhatodikra jött egy levél, de. az sem a várt tartalommal, a mennyiben Lujza azt irta benne, hogy vallomásait nem fogadhatja el, mivel teljesen ismeretlen előtte. Jánosnak se kellett több. Nyomban leült és megirta, hogy ő budapesti születésű, idevaló illetőségű, református vallásu, 20 éves és 80 frt fizetéssel jutalmazott bankhivatalnok. Az utóiratban pedig ama szerény, de hő óhajának adott kifejezést, hogy Lujza kisasszonyt kedves kis feleségévé tenni, ez az élet czélja. Engedje elérni. Erre már kielégítő válasz jött. Azt irta a kisasszon, hogy ha annyira szereti és nem tud nélküle meglenni, hát jöjjön este az indóház elé s ott mutassa- be magát neki. Most azonban Máté bárátunk fortyant föl. Egyre azt hajtogatta, hogy elmegy Lujzához, kibékül vele, űélküle nem élhet stb. Mégis el akarjuk előle halászni .... Mintha bizony köllött volna nekünk! . • Hiven visszamehet hozzá, csak próbára akarjuk tenni . . . Másnap este már hat órakor ott ácsorogtunk mind a négyen a sétányon, izgatottan lesve, hogy mikor kezdik huzni a harangokat és mikor jelenik meg a láthatáron a „vitorla.“ János barátunk szalonkabátban és czilinderben jött el. Mennél tovább múlt az idő, annál izgatottabb lett. Anélkül se tudott tisztességesen magyarul s most az izgatottság még az eszét is elvette. Ugyan mit, is tudott volna beszélni? Midőn a lány arra jött, a világért se ment volna hozzá. Mit csináljunk? Mindnyájan kiváncsiak voltunk Lujza szerelmének nagyságáid, valamit tehát okvetlenül cselekedni kell. Tudjátok mit? — mondá ekkor Ottó — odamegyek én! Rögtön egy bokorba ment Jánossal, hol kabátot és kalapot cseréltek. Jenő egy sétapálczával, én meg egy pár kézelővel járultam az öltöny kiegészítéséhez. Más érdemesebb virág helyett egy fürt akácz- virágot vett másik kezébe és ekként felszerelve indult hóditó útjára. Igaz, hogy a frakkban lötyögött, a czilinder meg ingott nagy fején, hanem ha az ember ovatos, minden bajt elkerül. Lujza kisasszony eközben körüljárta a sétányt és mivel titkos imádója sehonnan sem került elő, hazafelé vette útját. Ottó most már komolyan utána vágtatott. Bemutatta magát hamarosan: Begyocsil János, bankhivatalnok. Bocsánatot kért, hogy mindjárt fel nem ismerte a kisasszonyt, de a vörös szegfű a sötétben feketének látszottA „Tattersal“ istállói mögött sétáltak. Ottó
