Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-05-05 / 18. szám
4 Mintha csak a sors kegyetlen játékát egészen akarta volna látni, összehozta őket. * Döbrögi báró család Andrássy úti kastélyában, mely eddig csaknem elhagyatottnak látszott, az élet verte fel tanyáját. A hintók egymásután robogtak a kapu elé s hordták az előkelő vendégeket. De hát mi történt ? mi okozza ez ünnepiséget | Döbrögi Tihamér báró angyali leánykája, Döbrögi Arabella kisasszonynak tartják az eljegyzését Várkodi Előd huszárszázadossal. A táncz már javában folyt. Szünet következett. A zenét most is Csákó Pista szolgáltatta. Szegény fiú! nem bírta elviselni a nagy fájdalmat. Bement a ruhatárba s ott találta Várkodi százados revolverját. Gondolkozott mit tegyen. Kezébe vette a fegyvert s egy darab papírra irt nehány szót. Ezalatt az étkezésnek vége lett s már kezdték hangoztatni, hogy tánczolnának. A czigányok keresték a primást. A házi ur nem tudott hová lenni. Megmentette félelmüktől őket Pista. Egy hatalmas durranás tölté be a léget. A hölgyek sikoltoztak s a férfiak alighogy magukhoz tértek a pillanatnyi meglepetéstől, rohantak kitudni a dörrenés okát. Várkodi benyit a ruhatárul szolgáló mellékterembe, ott találták Pistát. Hányát feküdt a padozaton. Balkezében tartá a hegedűt s jobbjában a gyilkos fegyvert. Forró vére pedig elfolyott a tükörsima padozaton. Az asztalon egy papírdarabot találtak. Nem volt sok írva rá: ................ De minek is van szerelem a világon! ............. A hazáért mindent. 23) Irta: Aggteleki (Ulleín) Ferencz. (Folytatás.) Az első kísérlet. Nem akarva időt és tért apróbb részletekkel betölteni: Endrét és Walter Edmond leányát: Margitot, mint házastársakat mutatom be olvasóimnak. Ezen életbevágó esemény, — Endre jelleméhez hűen, — minden érettebb megfontolás nélkül, nagyon gyorsan, mint bevégzett tény állt a bécsi és budapesti előkelőségek bámulatára újság gyanánt. A legtöbben szerencsésnek mondták e választást; — pedig e frigynek alapja a közöny volt. Endre kétszeres erővel ragadta meg e kínálkozó alkalmat, részint, hogy egy merész elhatázozó lépéssel örökre szakítson múltjával s győzelmet arasson a szív gyengesége felett; —■ részben pedig, mert Margit, vakító szépsége mellett gazdag is volt s birt ama tulajdonságokkal, melyek az ő modern Ízlésének megfelelők voltak. Margitot nem ily elvek vezérelték, midőn e lépést megtette. Azon jellemek közé tartozott, kik mindent inkább megtudnak bocsájtani, mint azon sértést, mely- lyel a női hiúság van érintve. Kinos sebet ütött büsz- késégén Endre, midőn minden bevezetés nélkül kezét ajánlja fel szív nélkül. Tehát még csak tisztelettel sem viseltetik iránta! Ily vérlázitó közöny! Mily sértő tiszteletlenség a nő és hitves iránt, kinek feltétlen szabadságot enged! Akadt végre egy ember, a ki nyiltan bevallja, miszerint a nő, mint ilyen, reá nézve semmi; — neki csak műveltsége kell, hogy dicsekedhessék vele, — és pénze, hogy saját kényelmét biztosítsa! Hallatlan goronbaság! Margit a megaláztatás egész súlyát érezte büszke lelkére nehezedni, s ezen fellázadt lélek, a boszut szomjazta! Endrét meg kell aláznia! És ő e pillanatban úgy érezte, hogy ő rendelkezik a nagy munkához szükséges erővel. Nagy munka, mert szerette Endrét! A lélek különös sajátsága, talánya, hogy megaláztatása pillanatában, — tán az őszinte szavak hatása alatt-e, a vonattatás egy nemét érezte Endre iránt! Átka volt, hogy a gyengédebb érdeklődés és a megtorlás érzete egyszerre találkozának szivében! Meg kellett aláznia, a kit szeret! Terveket kovácsolt agyában. Elhatározta, hogy közönyt fog mutatni Endre iránt, — a könnyelmű hitvest fogja játszani, ügy számítva, hogy majd igy a féltés érzetét fogja féijében fölébreszteni s idővel, midőn már a lábainál látja: szivére emelendi. Walter, egyik fényesen berendezett palotáját engedte át a fiataloknak. Minden volt itt, mit a kényelem és a szeszély, a szolgálatkész agygyal megteremtett. Mintha csak versenyeztek volna Endre és Margit, hogy lakosztályaikat aként rendezzék be, hogy egymástól jól távol legyenek. Különösen Margit fejtett ki e tekintetben nagy buzgalmat. Elég leleményes volt úgy intézni a dolgot, hogy az, félreismerhetlenül magán viselje a távoltartás ismérvét. S a mennyiben ezen intézkedése hatásra volt szánva: annak meg is felelt, mert Endre, ki nem kis mértékben volt önhitt és képzelődő: e körülzáro- lásban hiúságának s mondjuk, férji jogainak megsértését látta. Nem volt szerelmes Margitba; de nem is ellenszenvezett vele. Ő maga kezdte meg a körül- zárolási műveletet s mégis boszantá, midőn neje, tul- liczitálta őt abban. Jól esett neki ama tudat, hogy nejének szépsége bámultatik, — szellemes társaságában szívesen mulatott volna, — természetesen az ő kénye, kedve szerint meghatározott érintkezési korlátokon belül — ha éppen attól nem fél, hogy e korlátok nem lesznek eléggé erőssek. Kifogástalan udvariasság; de semmi körülméTOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (18. sz.) nyék közt sem oly érintkezési alak, melyhez a Sz; nek is köze volna, a mely gyengédebb húrokat hozn rezgésbe. Ő maga is oly szokásokat hozott gyako latba, s úgy rendezte be dolgait, melyekből könnyű volt nejének kiolvasnia, hogy mily mértékben kivánja e frigy kötelékeit tágra ereszteni. Endrének egész belélete, szivvilága szükségelte a magányt s midőn neje közönyével találkozik, mégis ajkába, harap! Az ő szive, az ő gondolata még min dig Pálfay Gizelláé, — ő még mindig e szivéb vésett szobornak a rabja! 0 megcsalta eszményképét s neje oldala mellett nem lát egyebet mint e me? csalt kép fájó tekintetét, Gizellának könnyes szemeitI ő erős szükségét érzi a magánynak, a csendes a békés egyedüllétnek, ahol emlékeinek élhet, a hol szivének kínját elrejtheti: És ő mégis az ajkába harapott, midőn nejétől is elhagyatva érezte magát! Oh! azok a hiú férfiak! Terhére lett volna egy simulékony érzelgő asszony és e fagyos hidegség mégis boszan- totta. Sehogy sem volt kibékülve helyzetével. Gizellát fájó lemondással szerette. E lemondás hatalmasan megrázta a lelkét! Azon tudat, hogy egy szerető szivet megcsalt, minden perczét megkeserítette. Az esküvő után értesítette szülőit házasságáról. Az öregeket lesújtotta ezen hir! És az a kurucz magyar megtagadta gyermekét! Levelet irt neki és ezen levél nem múlt el hatás nélkül. „A megszólítást elkerülöm, — irja az atya _ me rt a szivemből ki vagy törölve, ott nincs többé helye a te nevednek! Nekem nincs fiam, — neked nincs atyád! Ez az öreg szív meghasadhat, midőn fiát megtagadja; de ajkaimnak nem szabad többé e szót kiejteniök: fiam ! Mert aki veszélyes pillanatban hagyja el hazáját, ősi vérét idegennel meg- fertőzteti, — az minden lehet, csak az én fiam nem! írod, hogy gazdagon nősültél. Ez a te szerencséd, mert az én erszényem zárva marad előtted! Édes anyád megsiratott, — úgy siratott meg, mint akit eltemetnek! Borzasztó igazság, de te meghaltál a mi számunkra! “ (Folyt, köv.) TÖVISEK. ; ________________ 1895. májusjr^ Má jus elsején. Megelőztem a fölkelésben a napot, a harmathullást, a hajnal-pirkadást. Én akartam az első lenni, a ki üdvözli a legszebb hónap premiere-jét. És sikerült is! Mert még a fülemilék éppen akkor tollaz- kodtak, mosakodtak kertem bokrain függő kicsiny fészkük szélén, éppen akkor stimmölték Navratil-féle gargarizmával bájhangdús torkukat, mikor én már — nem dalra most, hanem tövisirásra ! — régen felhangoltam lelkemet egy kis „t e st i-s z em vi zzel“ (törkölicza). Úgy tudom, hogy ez időtájt még a tűzoltók Egymáséi voltak most, semmi másra, csak egymásra gondoltak. Fölolvadni szerettek volna, ő, nem a boldogságban, hanem annak sejtelmében. Oly édes is tudni akarni, de nem tudni; szeretni, de még nem bírni. Félhomályos, hüs árnyat vetettek rájuk a lombos utszéli fák; a levelek körén alig szűrődött át egy kis súgás. r Halkan suttogtak. Erzelemdus, bájos suttogás volt ez, kevés szóval, sok gondolattal; hogy naiv volt? nekik nem naiv, de igaz volt, mert érzelmüket csak ily gyermekesen tudták kifejezni. — Nemde, mi örökké barátok maradunk? Barátságunk nem változik s nem fog a múló idővel szétfoszlani reményekkel? Még a síron túl is . . . ismerni fogjuk egymást. Az ismerni szó előtt és után pillanatnyi szünetet tartott, mintha akadozott volna, mintha mást szeretne mondani helyette, de nem merte koczkáztatni. A kis lány azonban észrevette és megértette; mélyen elpirult, lehajtotta a fejét, ajkait harapdálta. — Nézzen csak át! Nézze azt a gyönyörű kis gyermeket! — a lány kiáltott igy föl. Az utcza másik oldalán egy nagyobb lány vezetett egy alig két éves kicsikét; fehér ruhába öltözve, formás lábacskáin fekete harisnya, sárga czipő ; vállig érő aranyhaját pedig csókolgatta a szél; fölkapott belőle egy fürtöt, játszott véle a levegőben, azután elejtette, hogy egy másikat emeljen föl. — Nézze csak a fehér fogait, a piros nyelvecskéjét! Nézze, milyen nagyszerű! — Tapsolni szeretett volna bohó örömében, elragadtatva beszélt. Úgy örvendett, hogy olyan szép a gyermek, mintha csak parányi köze is lett volna hozzá ! Mélázva, lassú léptekkel haladtak tova. Egy ideig vissza-vissza fordult a gyermek után, majd a földet s a czipője orrát nézte. Piczi szivét titkos vágyak töltötték be, édes bűnös álmok hódították meg. — Ugy-e, milyen szép volt ? És elábrándázott: a mikor majd neki lesz oly kicsikéje! . . . Pirult, bíborvörös volt már az arcza; szivecskéje pedig hangosan dobogott. •Mellettük százados fák suttogtak szerelemről. Ágaikon szerelmes madárpárok csicseregtek. Az utcza közepén szerelmes gerlepárok turbékoltak, egymás csőrét csókolgatva. Nyitott ablak mellett mentek el: egy virágasztalról kisded pálmákkal környezve viasz- amorett mosolygott feléjük. Számukra minden szerelmet lehelt. Nem tudtak tovább csevegni. Érzelem töltötte be egész lényüket, semmitmondó, de sokat regélő; haszontalan, de örökké bájos érzelem. Reszkettek. Fénylettek a szemük, piros lett orczájuk és semmi másra, csak a kövekre néztek. Gondolkodni rég megszűntek már. Néha-néha villant egy eszme, azonban elfuladt az érzelmek tengerében. Nem vihar tombolt keblükben, hanem csöndes, néma, szűzi érzelem, a mely napsugárhoz, enyhe léghez, végnélküli rónakerthez hasonlított. Napsugárhoz, mely hosszú tél után áttöri felhőtakaróját, hogy lekacsintson a földre; enyhe léghez, mely szelíd domboldalon, terjedelmes sikon fekszik meg, végtelen rózsakerthez, hol mindenütt rózsa van, fejlődő bimbó és szirmait kibontott virág, s illatár hullámzik a táj fölött. Szorosabban simultak egymáshoz. Karjaik érintkeztek és egymás hője, vére egyesült azokon át. Arczuk tűzben égett, szemük lángnyelveket szórt, és . . . Következett volna a vallomás, az a remegő, susogva kimondott kérdés és az a pillantással, mozdulattal kifejezett felelet, a mely először kimondva és először látva örökké emlékezetes. De véletlenül egy korcsma mellett mentek el. Nem hallották a rut káromkodásokat, lábak dobogását, és az utczaajtón kidobott részeg bukva-bukott a három lépcsőn lefelé és egy óriásit lépve éppen elibük toppantott. A kis lány rémült sikolylyal menekült hátrafelé ; a fiatal ur pedig indignálódva húzott egyet botjával a gazember piszkos, beütött kalapjára. Ezzel pedig mindörökre vége volt. A kis Mari duzzogott, amiért kísérője az ilyen veszedelmes tájra vezette, hol ... — nem szólt többet. A vallomás köztük pedig sose történt meg, mert részint az alkalom, részint a kedélyállapot, részint pedig a körülmények nagyban akadályozták a létrejöttét.
