Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-21 / 16. szám
fájdalom a Rákóczy kultusz külső ünnepségekben nem jut kifejezésre. De hát az elmékben és sziveknek jutott a hazafias kegyeletnek igaz érzése, a ki, mire soraink napvilágot látnak, éppen nyolczvan esztendeje hallgatja az első magyar iró Mikes Kelemen szerint „Tenger mormogását'“ Szinte kínálkozik a hazafias küzdelemben egy azon pályafutásu férfiú, Kossuth és Rákóczy, hogy életüket a honfi érzelem egyforma melegével lássuk és méltányoljuk. Csak az emberi momentumok rezegnek szivünkben és nem politikai aspirácziók. És lehet, hogy a kegyelet érzése markonsabban fogja el szivünket, a kit mi kortársul ismertünk és akinek lángoló honszerelmét, csodálatos mélységű agyát és a világot bámulatba ejtő szónoki tehetségét úgy szólván közvetlenül ismertük: de kétségtelenül Rodostó felé a Márvány-tenger partjára átszáll a honfi érzelem, a mi az emberben örök, mert emberi: a szánalom szólal föl egy mélységes tragikum iránt. A kinek még haló porában sem adatott meg hazája földjében nyugodni. Ezért a mostani napokban, midőn ápril 8-án éppen 80 esztendeje lesz, hogy Rákóczy hamvai a saint- benoit-i templomban nyugosznak: a tragikus nemzeti hős iránt a hálás nemzedéknek nem csak kegyeletét idézi föl, hanem egyúttal — ha egyáltalában a nemzetek hálásak tudnak lenni történelmi alakjaik emléke iránt, — ezen a napon a kegyeletnek is föl kell ébrednie azon kötelesség teljesítése érdekében, hogy a nemzet hontalanját hazai földben kötelesség elhelyezni. Nem versengő pártok lármás akcziója kell ide, de a társadalom elhatározása. A czélt nem szabad pártoskodásra használni, mert ennek meg kell nyerni az egész nemzetet. Úgy tudjuk a Rákóczy korszak koszorús Írója Thaly Kálmán a nagy hontalan tetemének haza hozatalára már indított akcziót. A törvényhatóságok közül nem egy erre a czélra meg is szavazott valamelyes összeget, Siker még nincs, pedig Thaly Kálmán biztosit, hogy a szent-benőit templom szerzetesei a nemzet drága klenodiumát bár híven őrzik, de nemzeti akaratnak engedve, azt készségesen átadják. Végre is a magyar nemzet nem oly gazdag történelmi alakokban, hogy a nemzeti kegyeletet Rákóczy Ferencz iránt teljesiteni ne kellene. A baj bizonynyal abban van, hogy itt politikát látnak a nemzeti kegyelet gyakorlatában. A hazafias kegyelet nem politika. És bizonynyal a fölséges királyához hü magyar egy Savoyai Eugen haló porainak haza hozására éppen oly szívesen vállalkoznék, ha arra szükség lenne. A hazaszeretetnek kriteruma, hogy ne idegenkedjünk kegyeletünket elhalványítani még századok után sem. Azért dicsőség Székesfehérvárnak, hogy Szent-István, Kolozsvárnak, hogy Mátyás király és Nagyváradnak, hogy Szent-László szobrát fölállítják a magyar ezredéves múlt fényes szimboliu- maiul, Rákóczy hamvait haza kell hozni, hadd legyen itt a honszerelem Mekkája, a hova elzarándokol annak 2 ______________________________________ ve gyüléke valóban különös hatást tett rám s ezek közepette rágyújtottam a tőlük tanult harmonikus jó népdalunkra: „Fehér galamb száll a levegőbe, Megy a Feri, most búcsúzunk tőle. Hová megyen, merre viszen útja, Látjuk-e még, a jó isten tudja.“ Eldaloltam háromszor-négyszer. Mindig csendesebben, mindig lágy abban, de mindig melegebb, fájdalmasabb érzéssel. Egyszerre csak elaludtam. Álmodtam. Három tisztafehérbe öltözött angyal röpdösött felettem. Csodás szürke fény vette körül őket, melyből hirtelen égi ezüstös fénynyel megvilágítva hozzám lebbent az egyik s ezt mondá: én őrizlek. Megismertem, a virító rózsa volt. Aztán a második szállt hozzám s igy szólt: én vigyázok reád. Ez meg a feslő bimbó volt. Végre a harmadik: a gyermek bánatos, borongás hangon beszélt: én megvárom a lelkedet. Hirtelen nagyot zökkent a kocsi, fölébredtem. Álmomról gondolkodtam. Eszembejutott az a kis egyszerű imádság, mit kis gyermekkoromban oly sokszor elmondtam remegő szivvel, áhitattal: „Három angyal fejem fölött f egyik őriz, másik vigyáz, 3-ik várja lelkemet.“ Ki tudja, nem igaz e ez az álom ? Jólesik nekem az a tudat, hogy való. Egyik őriz, másik vigyáz, harmadik várja a lelkemet. Várja igenis, de nem a másvilágon, nem a menyországban, hanem talán még itt a földön. Várja, hogy neki ajándékozzam szivemet, gondolatomat, még a lelkemet is. Varjas József, j a napjain, hol megtanulja az ifjú és gyennek, mint kell a hazát szeretni. És ha majd itt lesznek e drága hamvak, akkor jut a másik kötelesség: érczszimbolu- mot annak, a ki nagy czélja balszerencsés fordulata után egy évszázadig idegenben hallgatta „Tenger mor- molását“. Befejezzük a temetés nyolczvanadik fordulójának alkalmából írott e sorainkat azzal, ne engedje a magyar társadalom a nyolczvanegyediki évfordulót nyomtalanul, hasson oda hazafias adományokkal, hogy mig egy hozzánk méltó pantheönban pihennek a drága hamvak, itt folytassa a honfi szerelemmel tele, nagy- multu és tragikus nemzeti hős csöndes álmait és álmodjék hazája nagyságáról, virágzásáról. A satnyák. A mindeneket meginvelláló modern áramlat szinte minden himporát a poezisnek leszórta arról az eseményről, mely napjainkban egy elcsépelt frázis szerint Kárpátoktól Adriáig folyik. Polgárias nyugalommal és megszokással most szedegeti be az állam- hatalom a véradót. És ez uj alkalom a régi tapasztalat elmondására hiv, hogy az erőteljes magyar elem szemlátomást degenerálódik. A helyzet az, hogy minél szélesebb körökben terjed el a műveltség, az'iskola szellem, az emberiség testben annál jobban csenevészedik. A hadsereg tömegét azért a nyers, a falunak edzett, szilaj legénye adja, kinek idegeit a modern ismusok senzi- bilissé nem tették. Oly szemetszuróan jelentkezik a statiszkai adatok kérlelhetetlenségével ez a lesújtó tapasztalat, jóllehet az államhatalmat most más tekintetek foglalják el, nem szabad, hogy e tapasztalat felett a napirendre térjenek. Mint a társadalmi forrongás minden mezején, az életnek kifejlődött igényei késztetnek a lélek és test robotszerü munkájára sok embert, a degenerá- lódásnak is egyik kiváló okozója. Van más is, az az ideges sietség, melylyel a századvégi ember leéli napjait. Mintha az ő élete nagyon rövid volna, siet felhasználni a rómaiak e naturális elvét: a minden órának leszakaszd virágát. Ennek a könnyű degenerálódásnak azonban a korszerű nevelés áll legveszettebb szolgálatában, az a modern, de képtelen nevelés, mely a serdülő gyermeket élete negyedik évében az iskolai fojtó levegő nyűgébe köti és aztán részint tervszerű, részint tervszerűtlen ismeretekkel csömöriti meg az éretlen, ezeket az exact tudományokat rendesen félreértő gyermeki kedélyt. r Es a dőre egyoldalúság ebben, mintha tervszerű testedzésnek nem volna czélja, az iskolák az értelmi képzés szolgálatában állanak és a modern hygieá- nak megadják az ő két órai tornáját — hetenkint. És még mi beszélünk arról, hogy volt a seho- lasticismusnak dühöngőbb kora, mint napjainkban ? TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (16. sz.) Egy vallomás. — A „Szerelmek“ czyklusból. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Irta: Liptai Károly. Az ajtón kopogtatás hallatszik. Ella ijedten ugrik föl a kerevetről, majd tétovázva megáll. * Nem azért nem felel a kopogtatásra, mintha nem hallotta volna, sőt ellenkezőleg, de a mama éppen most távozott hazulról és nem tudja, váljon illik -e az ő távollétében . . . Újból kopogtatnak, mire elszántan kiabálja: szabad. Megnyílik az ajtó s azon egy kifogástalan öltö- zékü úriember lép be. Szemere Jenő, az Ellácska legrajongóbb udvarlója. — Kezeit csókolom kedves Ella nagysád! — Jó napot, Szemere ur. Alig ismertem föl. Milyen ünnepélyes ma. — Csak mint közönségesen kedves nagysád, és a kedves mama? I A mama | . . . A mama éppen most ment el, nem találkozott vele az utczán | . . . — Oh nem, valóban azt hittem, hogy itthon találom. Hogy hazudik a kópé. Éppen az elébb látta az ablakból, hogy Ellácska mamája eltávozott hazulról. Hiszen ép azért jött, hogy egyedül akar lenni az imádott lénynyel, talán akkor lesz bátorsága bevallani előtte, a mit titkolni nem bir. Szóval Szemere ur vallomásban utazik. — Tessék, foglaljon helyet Szemere ur. — Igen köszönöm kedves Ella nagysád. Tessék csak megnézni a századvégi riunált splenes ficzkókat, hogy termi ezeket a modern scho- laszticzismus. Naiv gyermeklelkeket öldösnek metha- fisikával és legexactabb tudományokkal. A felvilágosodás, de legjobban a belcsömör és az értelmi képzésből eredő idegeltompulás leszereli a kedélyt, a korai érettséget neveli. Bámulatos, hova jutottunk ezen a téren. Ezeket az ismeretekkel rendelkező," de roskatag, satnya, zöld gyerekeket látva, szinte el szeret- nők sírni a kor egyik rettenetes eltévelyedését. Mit ér a bölcsesség e roskatag lelkekben. Lehet-e azt kamatoztatni, az ilyen elcsenevészedett, halállal eljegyzett ifjak mit használhatnak a hazának. A katonai mércze alá nem is állítják, a maga fejletlen csontszerkezetével, pelyhüdt izomzatával egy futó pillanat elég neki, hogy uni soho kimondják rá az untaug- lichot. A modern társadalmi berendezkedésnek még egy horribilis félretévedése, hogy az élet túlságos igényei miatt a családalapitó rendesen tar fejjel, meghibbant idegzettel alapit családi fészket. Az uj szülöttek angolkórja és vérszegénysége ebből következik, már most ezt a satnya nemzedéket a modern nevelés pusztításának odadobni: kész az anyagi erőben obsol- vens katona köteles. Mindezeket tudva, immár az államhatalomnak kell erélyesen föllépnie, hogy a testi és értelmi nevelés az oly szükséges összhangot megszerezze, nem vidéki tornaversenyek kellenek erre, habár ez is valami, hanem a testi nevelés renaisanse-ja, ezt tudva, szinte örülünk, hogy az országos tornaegylet az iparos növendékek rendszeres tornatanitására akcziót indított- Az is valami. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Modern mese. Nem minden temetés egyformán megindító. Vannak temetések melyeknél a könyár, a disz koporsó és tömérdek koszorúk ellenére hiányzik valami, a mi meghatóvá teszi az emberek szertartásos, e földön utolsó szereplését. Hogy rövidesen fejezzem ki magamat, a látványos temetések legtöbbjénél hiányzik a halál tragikuma. Emberek mennek a temetesre, a kik a konveniencia törvényei szerint bánatosak, de szivükben a szánalom és részvét föl nem serked, mert hiszen nem a halottat sajnáljuk rendszerint, hanem a kit a halott maga után hagyott. A meghalt emberről az alsó nép fatalizmusával hiszszük, hogy jól járt. A talmi bánat és csinált gyász, nem különben a papnak kenetes beszéde nem használ, mért tudjuk, hogy kötelességből beszél és a stólájáért. Azért nagyon ritka a szomorú temetés. . . . Hanem a Mihály István temetése mégis e ritkaságok közé tartozott. Pedig az özvegy nem tördelte a kezét, nem roskadt le kísérője karjaiba, 1895. ápril 21.1 Leültek egymással szemközt. Tudja, hogy maga nékem adósom — kezdé a társalgást Ellácska. — Óh, nagyon tudom, nem felejtettem el. Ha jól emlékszem, Ella nagysáddal szemben fogadást vesztettem el. — Igen, igen és azt ígérte, hogy legközelebb meglepetésben fog részesíteni. — Meg is tartom és biztosítom, hogy nem távozom innen ma anélkül, hogy többszörös meglepetésben ne részesítsem. ÁÁ' Ah! — Úgy van. De mondja csak Ella nagysád, nem fog a kedves mama neheztelni azért, hogy az ő távollétében bátorkodtam tiszteletemet . .. — Oh, dehogy kedves Szemere ur ! Hová gondol. Ön régi jó ismerősünk, szívesen látjuk bármikor. Ámde, halljuk a meglepetést. — Azonnal. Előbb azonban hadd fejezem ki örömmel elegyes sajnálkozásomat, hogy a kedves mamát nem találtam itthon. — Sajnálkozásának és örömének ? •. . . — Úgy van. Sajnálatomnak, mivel nem időzhetem társaságában. — Nos, és örömének? — Igen örömömnek, mivel oly dolgot akarok önnek elmondani, a mit az ő jelenlétében aligha emli- tettem volna. Ellácska fülig pirult. Nem értette ugyan teljesen Jenő szavait, de hát a fiatal lányoknál oly önkénytelenül történik a pirulás, hogy nemcsak a tudás, de a sejtelem is biborpirba vonja az arczocskákat. — Nem értem önt Szemere ur.
