Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-03-25 / 13. szám
XXII. évfolyam. ±3- szám. Szegzárd, 1894. márczius 25. II II KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASAGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó- _______________________egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. El őfizetési ár: Egész évre . ...................6 frt — kr Fé l évre................................3 „ — „ Negyed évre...........................I „ 50 Eg yes szám a kiadóhivatalban I 2 kr. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Bezerédj István-utcza 6. szám alatt, hová a Széchényi utcza 176. szám alatt, hová az lap szellemi részét illető közlemények in-előfizetések, hirdetések és felszólamlások tézendök. küldendők. Megjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr, — hirdetések jutányosán számíttatnak. Szomorú husvét. A kér. világ örömünnepe nálunk gyász ünneppé vállozolt. A magyarok istene nem engedé, hogy a magyar nemzet méltán bálványozott legnagyobb alakja Kossuth Lajos »az emberi élet legvégső halárán túl is« mintegy csodaszerüleg,. kiváló isteni kegy élő tanujele gyanánt fenn maradjon az élők sorában, a magyar nép igaz örömére. Lelke porhüvelye, a gyarló test, bármily tökéletes szervezettel birt is az orvosok állítása szerint, — s bármily arányos fejlődésü volt is magas röptű láng leikével, óriási szellem-nagyságával: elvégre kénytelen volt engedni a kivételt nem tűrő természet örök törvényeinek s még a gyarlóságában is oly remek alkotmány egy maroknyi por és hamuvá változott. ... Az egész nagy magyar hazában minden középületen s annyi sok ezer magán házakon szomorúan leng a kora tavasz szellőjében a borzasztó fekete lobogó, — Hunnia, nyög méltó bánatában s a »magyar nemzet millióinak szemében gyász köny ül«, ajkunkon jaj-szó, szivünkben mondhatlan keserűség, lelkűnkön szörnyű nehéz bánat; mert — mint a hajdankor szent prófétája mondja — »elesett a mifejünknek koronája, jaj minekünk!« Siralomra for- ditá az ur a mi húsvéti öröménekünket, mert meghalt a mi közös földi apánk, a nagy Kossuth Lajos; sötét éj borult a legragyogóbb, lángoló szellemre; megszűnt, dobogni a legnemesebben érző igaz magyar szív s elszállt dicsőbb honába az a magasztos és fenkölt lélek, ki minket és a szent hazát oly tisztán és igazán szerette!... Mutassatok nekem hasonló nagy és dicső alakot a múltak történetéből! Pedig forrón ' szeretett szent hazánk vérrel irt töri éneiének lapjain — hála Isten! — nem egy ragyogó alakjával találkozunk a honfiúi nagyságnak, az igaz hazaszeretetnek, hősies bátorságnak, törhetlen jellem szilárdságnak és minden sz^p nemzeti erényeknek! Óh! a magyar nemzet története nem szegény a nagy alakokban, a dicső jellemekben; sőt a múltnak egyszerűi feltárása káprázatos fénynyel vakítja szemünk, l a mint onnan a hamvaikból kikelő s az em: lékezet világánál pillanatra megelevenülő nagy ősök, hősök dicső alakjai felénk ragyognak!... De nekem mégis úgy tetszik, minthü e most felsorolni nem akarom történelmi nagy és di- c ő alakok felidézett szelleme — megannyi bolygó csillag gyanánt — szerény tisztelettel - ÍSlé.ghajolna a magyar nemzet lement nap- j ának fényes alakja ejőlt s A rég megdics«- ült nagy magyarok mennyei serege üdvözölni sietne a letűnt ezer év legnagyobb magyarját: Kossuth Lajost, ama szebb hazában, a húsvéti feltámadás világraszóló örömünnepén!... Igen — igen! Már maga az a tény, hogy Kossu'h apánk, a magyar nemzet e nagylelkű megvált ój a éppen csak pár nappal előbb hunyta szemét az örök álomra, mint a világmegváltó Jézus Kr. halálának nagypénteki évfordulója elkövetkezett; már maga ez a tény, hogy az ő mindig nagyon korai halála öszzeeselt a tavasz első napjával: mintegy zá- agul ígérkezik arra, hogy a magyar nemzet negváltója — majdnem úgy, mint a világ- negválló — alig lát rothadást a sötét kopor- óban, mert — a költő szerint — »a derék íem fél az idők mohától, a koporsóul kitör és eget kér!« Az ő husvéija, /agyis feltámadása a sok millió magyar lelkében már meg van, s a mi a szivbe, a lélekbe van Írva: örökre eltörülhetetlenebb, mint a mit Klió jegyez a néma papírra. Kossu'h Lajos emlékének áldottságát, szentségét, feljegyzi ugyan a vi’ágtöfténelem is — legbővebben, természetes, a magyar Klió — de leghívebben megőrzi őt és nevét, emlékét és dicsőségét a nemzeti nagy eszményekért mindig lángoló, honszerető, igaz magyar szív és lélek. A történelem lapjai — egy később jövő gyanús kritika által — némileg behomályo- sulhatnak, de a szivbe Írott emlék, istenige gyanánt, az örök ragyogás jogát bírja! . . . . És mert Koá-utfi Lajos jó apánk heve minden iUngyar szivében már régen arany betűkkel van beírva: az ő neve eltörülhetetlen, az ő emléke örök, az ő égi és földi halhatatlansága bizonyos! .... Óh tűnjetek el hát nemzetem minden hű fiának szivét tépő, leverő aggodalmak, jogosult keservek! Vegyüljön egy kevés húsvéti öröm a Magyar Nemzet országos bánatába, nagypénteki gyászába, hisz az, kiért most milliók forró könyje omlik, úgy élt, hogy nem halhat meg soha! — íme egykor, 1848-ban Ő hozta meg a magyar nemzetnek a p o 1 g áTÁRCZA. Hazavágyom. Visszanézek múlt időbe, Gondolatom ábrándokkal Teleszőve. — S a telkemre vágyra kél a Gyermek-álom Hazavágyom. Előttem a régi hajlék, — Fülembe cseng belőle a Dajka-dal még. S mint valaha — s/á.11 szememre Édes álom .. . Hazavágyom. Fölóbredek ... s a szememben — Ott tündöklik egy-egy fájó Égő cseppben: Hogy az a vágy előihetlen Üres álom, Hogy én azt a régi házat Soha többé — soh’se látom. Tóth József. Amerikai történet. — Karczolat. — Irta: L i V i u 8. Hadd mesélek el egy amerikai történetet, ügy hallottam, mint megtörtént s úgy is mesélem el. Ha nem igaz a dolog, elvállalják érte a felelősséget az amerikaiak. Én különben már azért is valószínűnek tartom a dolgot, mert nagyon bolondos, olyan, a milyen Amerikától kitelik. Amerika egyik szigetén, melyet az őszszel fedeztek fel s melyet a benszülöttek Tam-Tamnak neveznek, fekete bőrűek laknak, ép úgy, mint nálunk fehér bőrűek. Természetes, hogy igy azután mindaz, a mi nálunk fehér, az ott fekete s a mi nálunk fekete, az ott fehér. így például a reggeli kávé Tam-Tam szigetén fekete, de viszont a piccoló ott fehér. Ruházat dolgában a szigetlakók igénye igen szerény, különben ingük bizonyára fekete s frakkjuk bizonyára fehér volna. A leszálló hó ott fekete, de viszont a felszálló hollók mind fehérek, úgy, hogy valóságos ritkaságszámba megy ott egy fekete holló. Az éjszaka is fehér ott, ennek megfe- lelőleg a Milly-gyertyák feketék. Sőt némely utazó szerint a tam-tambóli gonoszok lelkiismerete is fehér s állítólag mikor már szijjakat hasogattak az európaiak hátából, kéjes boszuvágygyal mondogatják: hátra van még a fehér leves 1 (Istenem, hogy hazudnak ezek az utazók!) De e szinekbeli konfúzió daczára a legnagyobb békességben éltek az emberek Tam Tam szigetén. Közös volt a földjük, sátoruk, feleségük, lelkesedésük és vágyuk, szóval miuden anyagi és erkölcsi vagyonuk. Amint azonban a czivilizáczió áldásthozó szárnyait kezdte bontogatni, a nyugalmas békesség tűnni kezdett. Tam-tambóli felfogás szerint a czivilizáczió alatt az egyházpolitikát kell értenünk. S ha igaz ama latin közmondás, hogy vigasz a szerencsétlennek, ha bajában társa vagyon, úgy vigasztaló lehet Tam-Tamra, hogy az egyházpolitika nemcsak ott rontotta meg a békés egyetértést, hanem egyebütt is. S a tam-tambeliek csakugyan vigasztalódtak is. És vigaszukban megtagadták a barátságot, irigyek lettek, elrabolták egymástól fegyvereiket s asszonyaikat, lerombolással fenyegették a templomot s kerékbetöréssel jámbor papjukat. S mindezt a szőnyegre került egyházpolitika okozta. Hogy hogyan, azt most leszek elmondandó. A czivilizáczió áldásából ugyanis Tam-Tam egy szép templomot kapott, melyben egy lelkes misz- sziónárius vasár- ős ünnepnapokon megkapó isteni tiszteleteket rendezett, a melyeket a feketebőrü urak és hölgyek korcsma és kaszinó hiányában tömegesen látogattak is. A templom diszitőse nagyon szerény volt. Fődiszót egy hatalmas kép adta meg, melyet a lelkes mtésziónárius bők ízüsége juttatott a tam-tami egyházközségnek. A kép az ördögöt ábrázolta, amint a gonoszokat tüzes ostorral korbácsolja. És ez az ördög volt a szenvedélyeket feldúló egyházpolitika kiinduló pontja. Az ördög ugyanis feketére volt festve, ami érthető jogosultsággal sértette a fekete hívek önérzetét. Az ördög olyan szinü legyen, mint ők! Ki hallott ilyet? Halállal fenyegették a szegény missziónáriust s lerombolás' sal a kis templomot, ha a pap menten ki nem cseréli a fekete ördögöt egy fehérre. Mit csináljon a szegény missziónárius ? Már
