Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-12-23 / 52. szám
1894. deczember 23. mi a tényleges állapotnak és igazságnak meg is felel, én, mint a függetlenségi párt programmkészitö bizottságának egyik jelentéktelen tagja, éppen az ott nyert inpressiók alapján a következőket ajánlom a t. füldmivelésügyi miniszter ur szives figyelmébe. (Halljuk! Halljuk!) Kívánnánk és óhajtanánk, hogy utasítaná a kormány a felügyelete és rendelkezése alatt álló állami telepeket, hogy azok amerikai vad- és nemesített alanyokat nagy mennyiségben állítsanak elő és azokat önköltségi áron bocsássák a szőllőtelepesek rendelkezésére; létesítsen a kormány egy az állam által anyagilag is támogatott és nagyobb borvidékeken fiókokkal is rendelkező hitelintézetet, mely részben a betelepítendő szőllőterületekre adandó kölcsönökkel is foglalkozzék. (Elénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) En nagyban és egészben hozzájárulok ahhoz, amit Polónyi Géza t. képviselőtársam a felállítandó agrárbankra vonatkozólag tegnap elmondott, csakhogy óhajtanám, hogy az agrárbank tevékenységét ez irányban is kiterjessze. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Jön a legnagyobb baj, t. i. az olasz borok behozatala. (Halljuk! Halljuk!) A mi nézetünk és meggyőződésünk az, hogy az olasz kereskedelmi szerződés minél rövidebb idő alatt felbontandó, amint csak a körülmények megengedik. Addig is pedig, amig ezen káros és a bortermelést gyökereiben megtámadó szerződés megszűnnék, nagyon kérem a t. földmive- lési miniszter urat, kegyeskedjék odahatni, hogy a határforgalom czége alatt beözönlő rossz és egészségtelen olasz borok innét kitiltassanak, mert a kereskedelmi szerződés értelmében a behozatal csak a határforgalomra van szorítva és minthogy ezen kereskedelmi szerződés ezen intézkedésével nagymérvű visszaélés történik, nagyon indokolt volna, hoe;y a szerződés határozmányainak érvényt szerezzen. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Itt van azután még egy kiemelendő igen fontos körülmény és ez az, hogy köztudomásúlag Fran- cziaországban nagy mozgalom indult meg, a mely áz olasz boroknak megadott kedvezményt a franczia borokra is ki óhajtja terjeszteni. No ez kellene még t. Ház! Ha ez bekövetkezik, akkor Magyarországon évtizedeken keresztül szolid többet nem lesz. Azért ezt a körülményt is bátor vagyok a mélyen tisztelt földmivelési miniszter ur szives figyelmébe ajánlani, mert nekünk az a meggyőződésünk, hogy a franczia boroknak a behozatali vámja semmi körülmények közt sem szállítható, le ennek az országnak a jól felfogott érdekében. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ezeket kívántam elmondani. Különben a költségvetést pártállásomnál fogva nem fogadom el. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Könyörüljünk! Mióta a zord tél beköszöntött, azóta igen siralmas helyzete lett a szegény népnek. A tél szigorát érzi boldog és boldogtalan, érzik azt szegény iskolás gyermekeink leginkább, kik dideregve, lábaik némi kis rongy darabbal alig betakarva, vékony ruhácskában, kisirt szemekkel jönnek a múzsák hajlékába. Nem tudják azok felfogni s igazán átérezni a szegények nyomorát, kik közelebbről nem ismerik, nem tapasztalják és nem látják a boldogtalanok szenvedését. Valóban megható nézni ily elhagyott gyermeket, ki amúgy igen szép lelki tulajdonokkal van felruházva s tudományszomja legyőzeti vele a sanya- ruságot. Látta ezt örökemlékü boldogult Mikó György plébános, a szegények könyörületes atyja. Elküldőtte az úgynevezett „segítség szekerét“ s igen sok ruhát szedetett össze és ezeket kiosztotta szegényeinek 0 már nincs többé! A nő-egylet is, mint mindig, úgy az idén is kimutatta nemes indulatát, számos gyermeket ruházott föl a város minden iskoláiban, miért fogadja itt is az elismerést és hálás köszönetét. De azért még sokan vannak, kiken segiteni igen-igen szükséges. Most az ünnepek alatt pásztorjáték adatik, gyönyörű színi előadással, melyen öt évesektől 15 évesekig mintegy 50 gyermek (fiú és lány) fog szerepelni, részint polgári iskolai, részint elemi iskolai tanulókból, kik már is igen ügyesen játszák szerepüket és a múlt évben intelligens közönség előtt is szép dicséretet arattak. Az idén terjedelmesebb lesz a mü, ügyesen kidolgozott népszinmühöz hasonló mysteriumi előadás, szép, válogatott szóló-, duett és kar-énekekkel, pásztorfuvola kísérettel; végül egy gyönyörű eletkeppel fejeződik, midőn a pásztorok imádásra jönnek az angyalokkal körülvett jászolhoz. Kérjük tehát a tisztelt jólelkü gyermekbarátokat és^ jó szülőket, hogy minél többen látogassák ezen jotékonyczélu előadást, hogy ezáltal is a sze- gény ruhátlanokon segítve, a könyőrület oltárára minél többet áldozzanak, mert a bevett dijak a szegény gyermekek felruházására fordittatnak s jó hatást tesz továbbá ezen darab gyermekeinkre, kik szemlélvén megjelenítve hitünk egyik fő eseményét, őket azon szent ahitatra gerjeszti, mit az ünnep magasztossága kíván. A bevétel ellenőrzését Krammer János polg. isk. igazgató ur fogja eszközölni s azok, kik a szegény kis ruhátlanok részére némi kis ruhaneműt szívesek lesznek küldeni, azt a pénztárnál köszönettel át- veszszük. Az előadás az alapnevelési egyesület által fenntartott (alsó) óvodában tartatik. Bővebbet a szinlapon közlünk. Nemes Győző. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A hazáért mindent. 5) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) Horváth hévvel ragadta ajkához Vilmának kezét és forró csókot lehelt reá. Gizella nem volt képes megérteni Endrét. Mindennap meglátogatja őket; de mindig hallgatásba burkolja magát. Ha néha megnyílnak is ajkai: ritkaság, hogy sértést ne rejtenének magukban szavai. . Gyermekkorukban mindig együtt játszának, s később, midőn a szív, az első szerelem ébredését érezé, akkor, akkor ők nagyon boldogok voltak! Endre folyton az ő körében mulatott, gyengéd és figyelmes volt, s az első szerelem szent melegével vette körül eszményképét! Midőn a katonai pályára lépett, azt hitték, hogy a szivök szakad le a válás kínja alatt, — s most I — egy önmagával meghasonlott ember, beteges kedélylyel, gyengédtelen modorral, sértő figyelmetlenséggel és bántó közönynyel! Nem maradt meg a múltból semmi, csak pusztán a családi név! És ennek daczára is sejté, érezé Gizella, hogy Endre szereti őt. Forró könnyek hulltak-végig bársonyos arczán! Mit adott volna, ha ezen áruló könnyeket el tudta volna titkolni ?! Oly szerencsétlennek érezte magát! Mily sziveTOLNAMEGYEI KÖZLÖNYJ52. sz.) sen eloszlatta volna a borút. Endre homlokáról, mily szívesen megosztotta volna vele fájdalmát! | De hisz Endre oly zárkózott, oly fagyos! Feltolhatja-e — magát egy férfiú bizalmába? — Kegyed könnyezik? — Kérdé meglepetten Endre. Es e kérdésben sokkal több volt a melegség, mint amennyit akarva vegyitett volna szavai közé. Gizella nem felelt. Endre aggódva szemlélte a fájdalom ezen isten- asszonyát. — Gizella! Kegyed nem méltat engem válaszára ?- Es ön észrevette azt, hogy én könnyezem? Endre zavarba jött. Érezte, hogy arra a térre siklanak át, amelyet ő annyi óvatossággal került. / Érdekli önt, hogy nekem mi fáj, vagy hogy én minek örülök ? — Kérdé tovább Gizella. — Gizella! Gizella ? — Sóhajtá Endre. — Nem igaztalan hozzám, midőn e kérdéseket intézi hozzám ? — Valóban, én nem tudom megítélni! Sokszor nem tudom, hogy mi történik körülem, vagy hogy mit teszek magam, s igy lehet, hogy viseletemmel rászolgáltam szemrehányó hangjára. Bocsásson meg, — nem tehetek róla. , Gizella nem válaszolt többé. Mentette Endrét és szerelme csak fokozódott iránta. Megbocsájtá iránta tanusitott udvariatlan viseletét és a béke jeléül kezét nyujtá Endrének. Endre megragadta a hófehér kezeket, s már- már ajkához emeli, de egy benső indulatrohamtól megtámadva: elejti kezéből a szép kezet, szédülő fejéhez kap és bucsuzás nélkül tántorogva eltávozik. És Gizella ott maradt, gyilkos kétségbeeséssel megtört lelkében! Horváth is nemsokára elbúcsúzott, Vilma szerelmének biztosítását vive magával Endre kisiklott. Csongrády Endrét, a szobájában találjuk. Nyugtalanul jár föl-alá, — homlokára mély redőket von lelkének benső küzdelme, — mintha államgondok terhelnék agyát, — vagy mintha hitelezői zaklatnák. Pedig ő gondtalan életet élhetne. Mint katona, szabadságidejét tölti a szülői háznál. Szórakozhatik kedve szerint. A ftitelezők sem bántják, — hisz ő nagyon gazdag. És még sem tud megnyugodni! Gondolatmenete kuszáit, — kedélye izgatott, pedig párbaj előtt sem áll. Fájó küzdelem színtere lett az ő belvilága, — a szív vágya, s a megbotlott lélek rögeszméje hitták ki egymást bírókra! Az a szív ! — Ezzel a kis hus- darabbal gyűlt meg a baja! Belszemléletbe bocsátkozik, s azon meggyőződésre jut, hogy ő csakugyan szerelmes Gizellába. Hát csakugyan oly nagy hatalomra vergődött volna ezen intézmény, hogy elvei, vereséget szenvednének ?! Nem! — ő nem lehet oly gyenge! Az ész uralja az egész világot — gondolá magában — se nagyhatalom nem szenvedhet hajótörést egy szív örvényén ! — Igaz, hogy Gizella nagyon szép, nagyon ked______________________________________3_ Be nyitottam szobájába és alig hogy belépek azt látom, hogy egy férfi karjából bontakozik ki, de ez nem engedi addig ki karjai közül, mig egy csókot nem lehel reája. — Miért e titkolózás ez ur előtt, hiszen jegyesek vagyunk — szóla a férfi. Nem tudtam kiállani e két szempár fénylő, büszke ragyogását! Elrohantam . . . Hideg, csipős, éj szaki szél verte arczomba a havat, úgy rémlett, mintha siratott volna valakit. Talán engem siratott, mikor úgy bejárta üvöltve az utczákat, a sikátorokat és ez úgy hasonlított ahhoz a síráshoz, a melynél nem jön köny a szembe, nem szó az ajkra. Talán az ég is siratott: künyei a felhőkből aláhulló s megfagyott esőcseppek voltak ? Nem tudom ! De úgy éreztem, mintha mindenki tudná az én szomorú esetemet: az ég is, a szél is . . . Hazaérkeztem, de tisztában még ma sem vagyok azzal, hogy miképen! Ott ledőltem ágyamra! Szemem a kis revolveremre tapadt. Ez a kis fényes jószág jó vigasztaló lehet . . . Olyan szépen fénylett, csillogott . . . Látszik, hogy még nem volt használva. Kezembe vettem és megvizsgáltam. Minden rendben van benne . . . Hat éles töltés úgy mosolygott ki a lyukakból, mintha mindegyike mondotta volna, hogy megismerkedünk egymással nemsokára, együtt fogunk elmenni oda, a hol nem fognak kísérteni rossz szellemek, a hol az emberi lelkek, azok a láthatlan semmik élnek, a hol nincs sem harmat, sem eső és mégis minden zöld, a hol nem süt a nap, nem világit a hold és mégis világos . van, öröktől fogva örökké, a hol megláthatod atyádat, anyádat, beszélhetsz majd velők szomorú életedről, a földről és annak lakóiról, a kik csak szenvedni, bűnhődni és kétségbeesni tudnak! . . . És én ssak néztem ebbe a fegyverbe még sokáig . - . Azután elgondoltam, hogy milyen jó lesz az, ha én most megfogom e fegyvert és oda viszem a fájó szivemhez ... és néhány perez múlva meglátom a csillagok, a lelkek, a természet örökké tartó birodalmát! . . . Felgomboltam külső ruhámat és odatettem a csővet a szívhez . . . Csak még a ravaszt kell megnyomnom és egy emberélettel kevesebb van e földön, egy boldogabbal több az égben. Kezem ott pihent a ravaszon . . . Egy emeleti szobában csengő női hang kezd énekelni: Álmodjál édesem, Aludjál kedvesem. Ki énekelhet ilyenkor itt ?! Ezt a hangot hallottam már valahol! . . . . Igen. Most már emlékszem, a bölcsőm felett ezzel a dallammal szokott elaltatni anyám. Visszajött elbucsuztatni a földre, hogy utolszor énekelje el felettem e dalt ... az örök el- alvás előtt. Újra csend lön. Halálos csend. Künn zörögnek | fák száraz ágai. Szobámban a szekrény megreped ; ilyenkor — úgy mondják — meg fog valaki halni a házban. Hát történjék meg ... A fegyvert újra kezembe vettem. És újra felhangzik: aludjál kedvesem! Ki nem enged engem meghalni!? Micsoda szellem üldöz még az utolsó tusában is ?! Micsoda láthatatlan kéz az, mély vasizmával megszorítja kezemet és nem engedi a ravaszt megnyomni ?! Ki parancsol az embernek ?! Ki határozza meg azt a pillanatot, a melyben el kell múlnia ?! Isten-e vagy még annál is nagyobb hatalom ?! Az ének tovább hangzik, fájdalmasan, elhalóan. Meghatva hallgatom . . . Lassan, lassan lehanyatlik kezem s a fegyver kiesik belőle és én újra akartam élni! Éltem is! Künn sötét az éjszaka. Éjféli harang szólal, a melynek hangját felkapja a szél és elviszi messze- messze, a hívőkhöz, hogy hirdesse a béke angyalának, az örök birodalom fejének megjelenését. Szobámba a mécses lángja világit! Képzeletemben megújulnak a rémes képek. Fel akarok ébredni, de nincs erőm hozzá, el akarom íizni, de nem sikerül, meg akarok tőle menekedni, de — úgy látom — be fogják várni utolsó órámat és el fognak kisémi mindenüvé. Ki tudja, talán még a síron túl is üldözni fognak ?! A láng kialvóban van. Nemsokára csak izzó kanócz lesz belőle . . Elgondolom, hogy ilyen az én életem is . . . így alszik ki az is, mint e mécses lángja !' Mig van benne erő, önfentartási erő; mig tudja, hogy honnan vegye azt az erőt, addig él és azután alaktalan tömeggé, hamuvá lesz! Mennyit kell még szenvednem, hogy az legyen belőle ?! Ki tudja, talán még igen sokat, talán — semmit ?! . . .
