Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)

1894-11-18 / 47. szám

1894. november 18.

— Ugyan mit?

1— Hát azt, hogy ... — szavaknál Margit keserű kifejezéssel a zöld pázsitra nézett — ! . hogy az elszállt kis madár te vagy.

—i Ugyan, hogy gondolhatsz ilyesmit! ?

— Hát csak úgy, hogy te minden őszszel eltávozol tőlem a városba, én meg nagyon sajnállak; úgy keresem, úgy elnézegetem azokat a helyeket, a hol téged gyakran láttalak, aztán persze nem látlak sehol sem és azért, mint az a kis madárka, annyit búsulok.

— Te kis bobé, hisz mindig visszajövök én s azért nem kell búsulnod.

— Igen ám, de ha egyszer nem jönnél vissza!

1 . . mint az a kis madár, erre gondolni úgy fáj nekem.

— No azért maradna még elég pajtásod a faluban.

— Jól van ám, azok úgy is csak megmaradnak, de azt szeretném, ha te is itt volnál velem.

— Te jó Margit! az lehetséges, egyedül rajtad áll, őrizd azt az arczképemet, mit a városból hoztam neked s akkor, ha tőled távol járok is, láthatsz mindig.

— De ... de te akkor sem láthatsz engemet.

— Igaz, hogy neked nincsenek arczképeid, de a te képed mindig a szivemben van; látod, én tégedet mindig látlak, mert mindig velem hordalak.

A fiatal leányka nem értette Béla szerelmes szavait, aki ezt a tudatlan kis leányt oly mélyen szerette régtől fogva, sokkal kisebb volt, semhogy megértse, miként hordhatja Béla az ő képét szivében; hogy lehetséges az! ? Nem tudhatta szegényke, hisz ő csak az epedést ismerte, mely keblében édes fájdalmakat ébresztett, a mik előle valami rejtett világot takartak; nem tudta, pedig vele is ott rejtőzött a kép, csak annyit érezett, hogy Béla egészen más pajtás mint a többi.

Midőn Bélának ismét városi iskolába kellett menni, Margit már most szomorúbb volt, mint ilyenkor szokott; egyedüli örömét abban lelte, ha félre- bujva Béla arczképét nézegethette, keblére szoríthatta, ahol úgy fájt valami, ahol Béla az ő képét a távol—talán_ő is oda akarta mindig láthassa;

önmagát, inig inőtte, öntudatra

eprem r .. .. odaszállt, hova

annyit szorította s nyíló szerelme azt az egészen más pajtás képét koszoruzta körül; Béla ekkor már az érettségi vizsga sikeres letevéséből tért vissza falujába, Margiljához.

A faluban mindenki tudta a fiatalok szerelmét s ürültek a leendő szép pár végtelen boldogságán, hisz őket a jó Isten is egymásnak szánta.

* • *

* H*

Boldogok voltak.

Szivük egész világot, a szerelem világát, rejté, melyre a viszontláng égboltja hajolt derült, tiszta bol- tozetával.

Övék volt a nagy világ végtelen égboltozatával ; s ez mind, mind befért egy nádas házikó fedele alá.

Mily kicsi volt Margiték házuk, hova a boldogság egész világával befért; mily szerény volt a hely, hol lakozott és mégis tultört a legmagasabb és leszebb palotán, túl az egekig, hol Isten áldásával találkozott.

Béla és Margit nem óhajtottak mást, mint szivüket, nem imádkoztak többért, mint szivükért, hisz abban volt mindenük a nagy mindenséggel.

Öh, be kár, hogy a földön mindennek végzete a semmiség s legszentebb gondolatok lidércz képek,

mik valóra csak a halálban ébrednek.

* *

$

Négy éve már, hogy Béla a fővárosnak lakója, négy hosszú év táplálta Margit szerelmét csalfa reménynyel, négy tél nem hervasztotta le örömeinek rózsáit.

Tavasz van, a kikelet virágai menyasszonyi koszorúnak nyilának Margit fejére.

De vájjon a tavasznak nincsenek-e fagyai |

Ott ül a leány, illatos kertjében, virágai között, előtte kártya van s mint a czigányasszoüytól tanulta, rakja sorba:

— Kapok-e ma levelet?

A kártya nem jön ki; a leány kifogást talál, hogy nem jól kevert, vagy éppen el is téveszthette a kivetést I újra kezd s újra „nem“-et mond; végre is egyszer sikerül, kijön, hogy ma „igen“ kap levelet; nem folytatja tovább a kirakást, nehogy újra nemet mondjon.

I ___________________________________

És ma igazat jósolt a kártya, délután, amint az udvaron köt, egy levelet visznek hozzá.

Örömmel szalad félre a kedves levéllel, hogy titkon elolvassa.

Gyorsan felnyitja; hirtelen beletekint.

gj Béla irt!!!

Kék szemei mohón szaladnak végig a sorokon: mikor végére ér, a levél kiesik kezéből s elváltozott arczczal néz utána.

A levél azt tartalmazta, hogy feledjen; feledjen mihamarabb, mert Béla mást szeret.

A jó leány fásultan néz még sokáig, nem hisz, nem hihet, de lát, látja a szomorn valót; látása talán csal!? Lehunyja szemét, gondolatai megállnak s egy köny gördül elő pillái alól; egy köny lemosta lelkének gyönyörű tükrén örökre a boldogság képét.

Nem könyezett tovább, talán ha mind kisírhatta volna . . .

Majd mintha álomból ébredne, atyjához siet s tudatja vele színlelt vidámsággal a történteket.

Atyja leolvasta orcza mosolyaiból belső fájdalmát § vigasztalja.

Mergit elutasitólag felel:

— Legkevésbbé sem szorultam vigaszra; azon ember csak megvetésemre érdemes.

Szavai után átszalad a másik szobába s dudol- gatva szedegette össze Béla emlékeit, sok-sok szerencsét ir közéjük s igy küldi vissza.

Hetek hetek után teltek le, csak a fájdalom nőtt, mint alkonynyal az árny. A jó atya azt hivé, hogy leánya már feledett, mert viselkedése azt mutatta, hisz ajkán dalt mosoly, mosoly dalt kergetett; hej, pedig, ha belsejébe látott volna! El volt már ott hintve a gyilkoló fájdalom, mely visszatarthatatlanul öl a külső fátyol alatt.

Margit szabad idejét kertjében virágai között töltötte vidáman énekelve; csak akkor lett azomoru, ha madárt hallott dalolni, ilyenkor odahuzódott s némán hallgatta. S ha szép volt a dal, azt vélte, hogy az a kis madár párja után kesereg énekében s titkon megsiratta.

— Szegény kis madár!

Nem sokáig lelhette madárkák közt bánata vigaszát, eljött a hűvös ősz.

(Folyt, köv.) T A N Ü G Y.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (47. az.)

Népiskolai mizériák.

Az alkotmányos éra (1868-iki) közoktatási törvényének huszonhatodik évében, hála Istennek, a földnépével is annyira vagyunk már, hogy az általános tankötelezettség áldásait méltányolván s tapasztalván azt, hogy az iskolába járás kötelessége nem tréfa, hanem komoly dolog, melynek elhanyagolásáért a külső büntetésnek teszi ki magát: gyermekeit nagyobb ok nélkül nem igen vonja el az iskolától, hanem legalább a késő őszi időszaktól kezdve a tavaszi munka évadjáig rendesen felküldi őket. A földmi vés, a kisházas, a béres s a pásztor gyermeke is attól az időponttól fogva, mikor már nincs, addig az időpontig, a mikor még nincs gyermekének való napszám, vagyis novembertől áprilisig pontosan feljár az iskolába, ha csak a távolabb eső pusztákon vagy szállásokon lakókat a téli időjárás zordonsága ebben meg nem akadályozza.

Azonban hogyan állunk az iskolalátogatással a jelzett évadot megelőző s illetve követő időben: október, azután április s május hónapokban ? A szegény napszámos és cseléd-ember, mostani szerfölött sanyarú anyagi viszonyaitól kényszerítve, őszszel addig küldi gyermekét napszámba, amig ilyen kapható és küldi tavaszszal megint azonnal, mihelyt csak lehet: egyszerűen azért, mert mód nélkül reá van szorulva arra a keserves 25—30 krajezárra, mit 10—11 éves gyermeke naponkint megkeresni képes. A tanító pedig, apróra ismervén tanítványai szüleinek ínséges körülményeit, szemet huny, a mig lehet, a lehetőségig kitágitja annak a paragrafusnak alkalmazását, mely szerint nagyobb gyermekeknek mezei munka idejében 1—2 napi szabadság engedhető ; de mikor aztán hét múlik hét után és a Jóska, Pista stb. gyerek még sem mutatja magát az elemi tudás iskolájának szentelt csarnokokban; kiírja őket mulasztókul „a törvény nevében“.

De van-e s minő eredménye ennek a kiírásnak? Bizony édes kevés, sőt többnyire semmi. I hogy nincs eredménye: ez legtöbbször a topografus viszonyokban leli magyai’ázatát. Vegyük csak fel például azt az iskolát, melynek tövéből e sorok irvák,

a várdombit és az ennek körzetébe tartozó tanköteleseket. Az ujbereki népes puszta tankötelesei, bár a puszta politikailag Decshez tartozik, Várdombra járnak, minthogy Decs 3—4 annyira fekszik a pusztához, mintsem Várdomb. Szintigy az ó-bereki pusztai gyermekek is a vár dombit látogatják, mert ezt közelebb érik, mintsem a pilisit, a mely község politikai kötelékébe valók. S a törvény észszerüségből kénytelen belenyugodni, sőt nyíltan meg is engedi, hogy az iskolával nem biró pusztákon, tanyákon stb. lakó gyermekek — a politikai hovatartozandóság figyelmen kívül hagyásával — a legközelebb fekvő iskola körzetéhez csatlakozzanak. Hogy is ne? Hiszen elég s gyakran leküzdhetetlen baj annak az ujbereki 6—7 éves, zsenge gyermeknek télviz idején a félórányira levő várdombi iskolába való feljárás is- mig a két órányira fekvő decsi iskola látogatása teljességgel lehetetlen volna reá nézve.

r

Es mi következik ez állapotokból, mikről sem tanító, sem tanítvány nem tehet, az iskolát mulasztók kiírását s ezeknek esetleg bírságolását illetőleg? A tanitók 15 naponkint külön-külön iveken mutatják ki a Várdomb, Decs és Pilis községi kötelékébe tartozó, iskolát mulasztott gyermekeket és az iskolaszéki elnök további eljárás végett hivatalból megküldi ez iveket külön-külön a nevezett három község elüljáróságának. Mert a várdombi jegyző s biró azt mondhatja méltán és mondja is, hogy nekik semmi közük a más községbeli tankötelezettekhez, sőt semmi joguk sincs arra, hogy más község határában lakókra nézve bárminemű közigazgatási aktust köz vetetlenül foganatosítsanak. Tehát a decsi s illetve pilisi elöljáróság kézhez veszi a saját illetőségű, bár Várdomb tövében lakó tankötelesek mulasztási kimutatását s azon tűnődik, hogy ugyan, mit csináljon vele? A gyakorlat, úgy tudom, az, hogy a hanyag szülőket az illetékes gazdatisztnek jelentik be s ezt kérik fel, hogy a mulasztással vádolt gyermekeket az iskolába járásra szorítsa. Szép dolog az illető tiszt úrtól és igen dicséretes, ha ezt megcselekszi; de bizony nem mindegyik cselekszi meg, hanem — maga elfogad (tekintet nélkül az iskolai szorgalmi időre) 10 —11 béresgyermekeket holmi könnyű és olcsó napszámba az uradalom részére. — Persze hatékonyabb eljárás volna, ha a községi elöljáróság valamely közegét, teszem fel egy esküdtet menesztene ki a pusztára, ki a hanyag szülőket személyesen megintené s szülői kötelességének e részben való teljesítésére figyelmeztetné. Azonban tartozik-e az az esküdt ezt az utat akár gyalog, akár kocsin ingyen megtenni ? Es ki fizeti meg neki első esetben napidiját, másodízben , pedig fuvarját és napidiját ? Az a szegény béres vagy ' juhász? Hiszen igy az első megintés alkalmával nagyobb pénzbírsággal sujtatnék, mint a mennyit a törvény a második megintésre (50 kr.) kiszab!

A tanitók akként vannak utasitva, hogy az iskolamulasztók kiírását havonként kétszer, a hónap 1. és 15 napján eszközöljék. De ha a szülők e rendelkezést valahogyan megneszelik: úgy mondjuk — okt. 1-től okt. 15-ig vagy ápril 15-től 30-ig egész nyugodtan otthon foghatják gyermekeiket; mert hát ennek a két heti mulasztásnak — gondolják magokban mindössze csak egy megintés lehet a következménye, ebbe pedig ugyan nem halt még bele, de még bele se betegedett senki.

Hát még milyen képet tüntet fel az iskolalátogatás olyan nomád, örökké jövő-menő nép között, minőnek pl. a decsi katholikusság megyeszerte ismeretes ! A decsi r. k. tanítót az ősziti meg idő-nap előtt, hogy nincsen a szorgalmi időnek az a hónapja, de sőt hete sem, melyben egypár uj jövevény iskolájába felvételt nem kérne, vagy néhány tanuló iskoláját el néni líssgyná. Nem győzöm vigasztalni, hogy nyugodjék bele a változhatatlanba s tegyen, a mit tehet; emberileg lehetetlenre emberi kötelezettség nem létezvén.

A népiskolai mizériákhoz számítható az is, hogy néhutt, miként Decsen, mily végtelen nyomorúságosán folyik be a tanítónak az a csekély járandósága (hogy ne mondjam: bére), melyre pedig oly keser- I vesen szolgál reá, hogy a favágó sem keservesebben a magáéra. Pedig a munkás az írás szerint méltó az ő bérére. Decsen és a hozzátartózó szállásokon kath. pár 200-on fölül van; ezek mindegyikétől 1—1 forint volna a kath. tanító évi illetménye, de ezt is a szó betű értelmében csak feléből-harmadából kapja meg. A hátralékok végrehajtását az illető közegek váltig ígérik, de nem teljesitik, a többek közt azzal hozakodván elő nagyon helytelenül, hogy „előbbre való az ő ekklézsia-adójuk behajtása“. Á járási főszolgabíró ur már igazat adott nekem abban,