Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-09-30 / 40. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (40. sz.) 1894. szeptember 30. Azért álljon résen a magyar bortermelő gazda s legyen elkészülve a legádázabb küzdelemre, sőt, ha szükséges lesz, a legelkese- redettebb harczra, ha bármely oldalról a franczia gazdaközönség kívánalma ebben az országban támogatóra találna. b. Mi fájhat nekünk tanítóknak ......? (Vi sszaemlékezés MIKÓ GYÖRGYRE.) Talán leghelyesebb volna katagorice kijelentenem, hogy: semmi. — A tanítói pálya nem az, mely a becsületes munkában, a haza szolgálatában megőszülő és összeaszott tanférfíunak csak valamicskét is juttatna az érdem ama felsőbb elismeréséből, a mi még egy udvari kocsisnak is kijár, ba 10 évig hűségesen szolgálta legmagasabb gazdáját és kifogástalanul kefélte----------------ä lovakat. Az ilyennek arany-kereszt díszíti domború kebelét; — sok tanító pedig 40—50 évi szolgálat után kap egy Succi gyomornak megfelelő penziót — és a magyar haza szolgálatában töltött fáradhatlan buzgalmának elismeréséül........... eg y koldulási engedélyt. — Tán nincs igazam? Különben jobb is, ne szégyenitsék meg állásunkat olyan kétes értékű keresztecskókkel, mikor azt.... kocsisokra is pazarolják. Hát talán ez fájhat nekünk ? Oh nem! Hisz azzal a be nem vallott, de következményeiben teljesen szándékos és szűkmarkú tanügyi politikával any- nyira elzsibbasztották már mind az öt érzékünket, hogy a nemesebb eszmék befogadására lelkünk vézna porhüvelye ugyan nem alkalmas. Lelkesedjünk a tanügyért — mondják jóakaróink (?) pezsgők durrogása alatt — melynek szolgálatában eltöltött vőn- ségünkre csak annyi időnk marad, hogy az ég irgalmára ős az emberek könyörületessógóre appellál- hatunk. Lelkesedjünk a hazáért, melynek Isten képére teremtett képviselői 83 krajczár napibérre becsülik munkánkat! Lelkesedjünk a népek művelődéséért; hódítsuk meg a hazát mőgegyszer — Jókai- féle „Felső házi“ minőségünkben inponáljunk a nyugoti czivilizácziónak-------— — napi 83 krajczárér t! Oh te keserű satirája az Istenek haragjának! De az ily unos-untig hallható frázisokat any- nyira megszoktuk már, hogy még csak fel sem kavarhatják velünk született türelmünket. Hát a társadalom? Az a derék, hazafias, demokratikus társadalom taláu beczézget bennünket, mint kedveltjeit ? Hogy is ne! Az intelligenczia nagy része kerüli, mint a bólpoklost; annyira bei nem akarja venni, hogy a legparányibb képzettségű s legkisebb állású nadrágos ember is fensőbbségi gőggel szól a legérdemesebb tanítóról is, sőt ezt a szót „tanító“ olyan kicsinyléssel ejti ki, mintha legalább is peczőrekről szólna. A műveletlen elem pedig, melynek egyik-másik tagját Fortuna kisasszony hamiskás fondorlataival még iskolaszékbe is ülteti, az meg rólunk pláne csak mint cselédekről szólva kegyes nevünket ajkaira venni, mint Tolnán történt. Bizonyosan a mellőztetéseknek ezen fájdálmas reminiscentiái keseríthetnek el bennünket ? Dehogy ! Maholnap nekünk sem oda lenn, sem ide fönn nem fáj semmi. Mert az eddig elmondottak oly általános természetűek, melyekkel mi már rég leszámoltunk. Sem nem árt, sem nem használ. Nem is érdekel az mindenkit, miről szólni akarok, hanem egyedül a szegzárdi esperesi kerület r. kath. tanítóit. Beszéljünk tehát erről. . .. Midőn meghallottuk, hogy egyházmegyénk Főpásztora Mikó György plébánost nevezte ki kerületünk tanfelügyelőjévé, tagadhatatlanul oly öröm szállta meg mindnyájunk szivét, melynek tisztaságával, hamisitatlanságával nagyon szívesen dicsekszünk. Abból az ünnepélyből — melyen az ő beiktatásának kellett vala megtörténnie, mi tanitók is kiakartuk venni részünket hódolatunk, tiszteletünk, de mindenekfelett ragaszkodó szeretetünk tolmácsolásával. Ezen ünnepély előtt azonban elutazott------— — — de azzal az Ígérettel, hogy a beiktatás előtt három nappal visszajön. Igen...........hogy viszsz a jön! De ki is kételkedhetett ennek valóságában, mikor tudta, hogy a közelgő szent Anna-napi szegzárdi búcsúra ezren és ezren várják meghallgatandó e napon fényes elméjének ama megnyilatkozását, melyeken mindig szónoklatainak remekeiben gyönyörködhettünk. Mivel pedig tudta, hogy reá nézve is örökké emlékezetes ünnep lesz ezen nap, sietett haza. A vonat ugyan a rendes volt, de nem úgy a szegzárdi állomás, hol szerető híveinek, tisztelőinek óriási sokasága várta. Tehát mégis megjött ünnepélyes beiktatása előtt három nappal. Igen!----------Ko csija utólsónak volt kapcsolva e felirattal:----------------------egy hulla. — A világnak csak egy kötelessége volt még vele szemben: könyeket hullatni a drága halott felett s ezzel örökre bezárultak a sötét kripta ajtai. — — — Közönségesebb emberek nekrologiája az elföldelóssel rendesen be is végződik, de Mikó György halálával oly könnyen napi rendre térni a kegyetlenség megsértése nőikül nem lehet. üg y látszik, még az ég is megirigyelte tőle azt a népszerűséget, azt a vele szemben vallás- és rangkülönbség nélkül tanúsított tiszteletet, melyet 25 évi plebánoskodása alatt fönnt, lennt, kivívott. Tőle megtanulhatják mindnyájan, mily hódításokra képes: a szív. Neki semmi egyéb fegyvere nem volt, mint szive, de ezzel még ha kórlelhetlennek is látszó ellensége előtt megjelent, ez megadta magát — nem gyávaságból, hanem .........szeretetből. A lapok kegyeletteljes hangot szenteltek kivétel nélkül emlőkének. Igaz, hogy sem irányok, sem terük nem engedte, hogy hasábokat töltsenek meg követésre méltó működésével, de midőn dióhéjba foglalták élettörténetét, mint ritka érdemét különösen kiemelték mindnyájan, benne a papot a hazafitól megkülönböztetni nem lehetett. Érdemeinek regisztrálásánál a többek közt azt mondották róla, hogy: nagy barátja volt a tantigynek és a tanítóknak. Ezt ugyan mások is megírhatják magúkról) de hogy hogyan kell azt velünk tanítókkal elhitetni, arra alig mondhatok egyebet, mint: nézzétek meg Mikót. A gyakori közvetlen érintkezés — mi neki nem derogált — forrasztotta össze Mikó ős a tanitók közt oly szilárdul a kapcsot, hogy azt lazítani még az úgynevezett papfalók sem kisőrlették meg soha. Személyének szeretetóben annyira önzők voltunk, hogy nemes szivét egészen a mi számunkra akartuk lefoglalni; — mondhatnám, nem egy tanitó- tisztelője volt, kit féltékenység fogott el annak hallatára, hogy Mikó szivét a tanítókon kívül más állású emberek is birtokolhatták. Belője helyezett feltétlen bizalmunknak kamatait most élvezhettük volna, midőn tanfelügyelővé neveztetett ki. Nagy munka várt reá, mert az ő kerületének kath. iskoláiról mindazt aranynak tartani, a mi ott fénylik, neitl egyéb, mint: ámítás. ' ® Éles szeme mindezt látta. Különösen ismerte azt a számtalan kellemetlenséget, melyeket a tani tóknak sok oktalan szülő, különösen pedig iskola! széki tagok okoznak. A mily dolgok p. o. Tolnán szoktak történni, azt vidéki kartársak nem is akarják elhinni. Megengedek magamnak egy kis kitérést és némi indiskrecziót is, mely alól az ő halála immár felment. Elutazása előtti napon pénteken Tolnára jött mert szerette e községet két okból. Egyrészt azért’ mert a kikkel érintkezett, mindig büszkék voltak rá’ hacsak nehány óráig is körében lehettek s ez tette őt oly szerónynyő, a mi más emberben mindig az ellenkezőjét szokta szülni; a másik ok pedig, hogy pénteki napon Tolnára jövet — mint szokta volt mondani — már a vámháznál érezhette az ember --------------------— a paprikás hal szagot. Mo ndom tehát, e napon ismét Tolnára jött s éppen delet harangoztak, midőn.............kopogást ha llottam szobám ajtaján. A belépő . . Mikó volt, kinek láttára részint az öröm, részint a meglepetés oly hatással volt reám, hogy némán bámultam rája. Hogy is ne! Hisz mi tanitók éppen nem dicsekedhetünk azzal, hogy bennünket még pap vendégek is elkényeztetnek. Élső szava ez volt: „A szeretet nevében lépem át küszöbét s értem azt a zavart is, melyben Fránczi barátomat találom.“ Erre már érezni kezdtem, hogy kissé beborul fölöttem, de nagyobb volt ennél kíváncsiságom, a mit a déli 12 óra okozott.----------------Nehány bizalm as szóváltás után azután kijelentette, hogy mint kerületi tanfelügyelő jött hozzám megtudandó azon összeütközésnek okát, mely a tolnai tanitó-tes- tület és iskolaszéke közt felmerült s a melynek kiegyenlítését felsőbb hatósága az „tapintatosságára bízta. — Megtehette volna azt is — mint mondá — hogy nem ő jött volna hozzám, hanem engem hivatott vdlna maga elé — ad audiendum verbum .... de ha ő valakit magához akar emelni, az után neki kell karjait kinyújtani — felelő. Engedelmet kértem tőle, hogy az összeütközés előzményeire is visszatérhessek, a melyek elbeszélésével esetleg kimeríthetném b. türelmét. Beszéljek úgy — mondá — mintha édes atyjával állnék szemközt, mindent meghallgat a legapróbb részletekig. Ezen felhatalmazás alapján elmondtam, hogy minden bajnak, az iskolaszéki tagok által még korcsmákban is történő tanító- becsmérlésnek, uton-utfélén hallható szidalmazásoknakkutforrásaabbanrej- lik, hogy nincs senkink, ahol sérelmünk orvoslását remólhetnőnk. Hogy nincs senbijök, ezt tudom — mondá —• de majd lesz. Ezek a bajok — folytatám — nem uj keletűek, mert megvannák már 20—25 éve, de kiirtásukra komoly kisőrlet nem tétetett. A nép nem lát e tanitó-barban oly testületet, mely — szerinte — ; tiszteletre, becsületre méltó volna, mert erről elöljáróitól soha intő szózatot nem hall. Innét van aztán, hogy a tanítóban mindenki egy közönséges szolgát lát, kit „ők fizetnek“ s ha nem tetszik, fel is ut, alá is. Elmondtam azután, hogyan jártak régebb kartársaim velem együtt, ha az iskolaszék felettünk törvényt ült. De azért ne haragudjék asszonyom, e szerepcseréért. Elvégre kegyednek van, a ki szeresse, de nekem? Vagy tán azt hiszi, hogy sokkal nagyobb szükség ránk nézve, hogy mi szeressünk, mint, hogy bennünket szeressenek. De miért nem látta ezt előbb be? Akkor, mikor nemcsak kegyedet volt, aki szerette, hanem a kit kegyed is szeretett — legalább úgy mondotta nem egyszer. S miért taszította el magától azt, a kit szerethetett volna? De ón nem akarok kegyednek szemrehányásokat tenni. Csak vázolni akartam röviden azokat a benyomásokat, miket szép szeme lelkemben felidézett. Nagyságos asszonyom! Felejtsük el a múltat — most ón mondom ezt kegyednek — s éljünk a jelennek. Szép ábrándjait temesse el, miként én temettem el valamikor könyüimet. S ha szép tavaszi estéken újra vágy támadna szivében hallani annak az erdőmenti kápolna kis harangjának lágy csengését, mely bennünket oly sokszor ringatott édes merengésbe, szerelmetes álmadozásba: akkor, igen asszonyom, akkor verje össze aranyait. Azoknak a csörömpölése bizonyára lószen oly kellemes zene a kegyed fülecskőinek, mint akkor, tudja régen, a kis ezüstharang csengése volt. Isten -áldja meg asszonyom! Leander. Az én első jutalomjátékom. (A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti tárczája.) Nyíregyházán esett meg velem. Ott volt az első jutalomjátékom. Nem felejtem el soha; de azt hiszem, a nyiregy- házaiak sem. Még akkor szerelmes szerepeket játszottam. Instálom, ne tessék nevetni, ha nem hiszik, kérdezzék meg Hunyadi Margit pályatársamat, a kivel együtt amorozoskodtunk; ő vele történt meg az a hires eset, hogy Kornélia czimü drámában nem birt sehogy agyonlőni, a pisztoly háromszor egymásután csütörtököt mondott; akkor eldobta a makranczos pisztolyt ős le akart szúrni, de nem volt mivel, de végre nekem esett és meg akart fojtani, csakhogy ón éktelen trómámban nem hagytam magam, hanem visszalökve a dühöngő hősnőt, birohantam a színpadról élve. Szegény Margit nem bírta bevégezni a darabot; végre is egy jó gondolata támadt, utánam rohant — pár pillanat múlva visszament ős büszkén oda szavalta az ámuló és bámuló publikumnak, hogy: — Ne higyjők, hogy megmenekült, agyonvertem a nyomorultat ! így végződött be a darab. Ismétlem, szerelmes színész voltam; a direktor jutalomjátékkal prezentelt meg. Gágit úgy sem adott! Ez volt az első jutalomjotőkom, Óriási szinlapok hirdették nemes Nyíregyháza városában, hogy javamra fog színre kerülni: „Hinkó, a hóhér legény és Margitka, a hóhér leány.“ Hej, jó darab volt ez a maga idejében! menynyit lehetett ezen sírni! Az egyik élelmes színigazgató egyszer ki is irta a szinlapra: Dupla zsebkendőt kell hozni a könnyek folyásának miatta! El voltam telve büszkeséggel, boldogsággal, az első jutalomjátők; a melyen a közönség ki fogja mutatni irántam való szeretetőt, a melynek jövedelme az enyém lesz; ki fogom fizetni a szabót, a mosónőt, a pinczért, meg mindent ős a mi marad, abból csináltatok egy pár lakcsizmát; ez volt abban az időben minden szerelmes színésznek az ideálja — egy lakcsizma. Nem is volt igazi amarozó, aki lakcsizmát nem hordhatott. No ón, nem juthattam hozzá, legalább ebből a jutalomjátékból nem. Elérkezett a várva várt nap. Izgatottan jártam egész nap, bámulva a piros szinlapokat, melyek mind az én dicsőségemmel voltak tele. Estére gondosan kiöltözködtem, olyan szép Hinkó, hóhér legény lett belőlem, hogy még a ruhahordó cselédem is azt állította, hogy kész volna belém bolondulni, ha már huszár szeretője nem volna. Következett a jelenősem, remegve ős óvatosan léptem ki a színpadra, nehogy a felrepülendő koszorúk fejbe üssenek — nem volt okom félni — virág helyett iszonyú látvány tárult szemeim elé. Egy rém üres ház!!
