Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-01-21 / 4. szám
1894 január 21. 3 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (4 sz.) ; eszközök alkalmazását, nem a legyőzést, hanem a meggyőzést kívánja. Nem hadsereggel, nem nyers erővel, hanem az én szellememmel mondja a seregek ura“. Vallásunk a tudást helyezi első helyre. „A torah tanulás-a minden fölött áll.“ Meg van győződve, hogy a hitközség szeretett „rabbija“, azaz „tanítója“, ki nemcsak képes a haza, a vallás és a kor kívánalmainak eleget tenni, de nemes hivatásának tudatában meg is akar azoknak felelni, meg is fog azoknak felelni. Szóló azután áttér az évtizedek óta húzódó templomépitósi ügyre. Konstatálja, hogy az anyagi viszonyok rosszabbra fordultak ugyan, de azért ne csüggedjünk. Ha nem is lehet a kérdést máról holnapra megoldani, azért a szent czélt egy pillanatig sem szabad szem elől téveszteni. Kövessük őseink példáját, kik ha valamely közhasznú czélról volt szó, áldozatkészségüknek a közmondássá vált „Az összesség nem lehet szegény“ szavakkal adtak kifejezést. Végül kéri a képviselő-testület tagjait, hogy őt és elöljáró társait hazafiui és hitrokoni támogatásukban részesítsék. Ezen élénk helyesléssel és zajos tetszéssel fogadott beszéd után a képviselő-testület sorából dr. Ungár Simon rabbi emelkedett fel és örömmel üdvözölte a hitközségi elnök programmját. Örömét fejezi ki továbbá a fölött, hogy a hitközség élén oly férfiú áll, ki a mellett, hogy a szabadelvüségnek rendithetlen hive, szorosan ragaszkodik az ősi hithez, ki össze tudja egyeztetni a felvilágosodást mély vallásos érzülettel. Vonatkozással az elnöki megnyitóban az említett egyházpolitikai javaslatokra beszéde folyamán oda nyilatkozik, hogy mig vannak, kik kígyót, békát kiáltanak a szabadelvű egyéni és lelkiismereti szabadságot nem korlátozó, de ellenkezőleg tágító javaslatok életbeléptetése ellen és ezek keresztül vitelétől a vallás fennállását féltik, addig — úgy mond — mi e javaslatoktól nem féltjük a vallást, melynek léte az általa hirdetett igazságok által örökre biztosítva van, hanem uj ösztönzést találunk azokban hithűségre és a valláshoz való ragaszkonitás. után az ülés napirendje vétetvén tárgyalás aia, a folyó évre* különböző bizottságok és három évi időtartamra az iskolaszék választattak meg, mely utóbbinak tagjai lettek: dr. Ungár Simon rabbi, elnök, dr. Pirnitzer Béla, dr. Leopold Kornél, Pirnitzer Antal, Bátori Dezső, Kron Sámuel és Leicht Lajos. D-h MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Az öngyilkos-jelölt. — Monolog. — Irta: LENGYEL PÁL. (Színhely: falusi utcza. Jobbról korcsma-épület »vendéglő a .szilaj betyárhoz« felirattal; — balról iparos üzlet »Boglyas Márton kötélgyártó« czimtáblával. Csücsök Péter kopott, elnyűtt ruházatban a köteles üzlet házfalához támaszkodik. — Hm!. Mit is ér az élet? Semmit. Mig pénzem volt, mégis csak volt mit elinnom ; de most már ennek az egyetlen örömemnek is vége 1 Pénz ? Mi is az a pénz ? — az ördög játéka. Az lesz egy óra múlva az én lelkem is. Meguntam ezt a czudar világot; kirúgom a lábam alól. Az áldóját! Mégis csak illő elbúcsúznom ettől az árnyékvilágtól. „Árnyókvilág“! — no persze az; mert most fényesebb világba készülök: a pokolba. Ott mindig tüzelnek, ott nincs szükség a napra, — világos van ott a nélkül is! Brrrr! Hogy fölmelegesz- nek erre a gondolatra fagyos tagjaim! No de vessünk számot magunkkal! Először is nézzük születésemet. No lám, mindjárt az első pontnál megakadok. Nem is úgy születtem én, mint a többi jóravaló ember. Úgy találtak engem. Engem nem teremtett az Isten az ő hasonlatosságára, — mert hiszen, nekem violaszinü, borvirágos uborka-orrom van. Valami szörnyeteg hozott a világra a butykos-dülői kukoricza- földön. Még szerencse, hogy a rektor ur földjére kerültem. Ő talált meg, s agglegény lóvén, fölnevelt. Jól ment nála dolgom, megtanultam irni-olvasni. Többet is tanultam volna, de mikor egy Ízben ököllel kezdte belém verni a tudományt, azt találtam neki mondani, hogy engem bizony ne ütlegeljen, mert én nem vagyok az ő fia. Ekkor aztán elbocsájtott világnak; járhattam a magam lábain. Hogy is történt azután?... Ahán! Bejutottam Répás-Csenevészre a járásbírósághoz díjnoknak: kerestem tizenhárom havi ingyen-működés után havonként huszonöt flórest. Itt kezdődött még csak az igazi élet! Ettem és ittam; de különösen az utóbbit kul- tiváltam. Meg is látszik az orromon. Ittam és ittam, mindig ittam, minden keresetemet elittam. Másodi- kán már soha sem volt pénzem | minden garasomat fölemésztette a sok spriczczer, a mit meg természetesen én emésztettem fel. 1 éltem. Mindig részeg voltam, nem tagadom, — de most nem vagyok az, mert nagy munkára készülök. De már ott sem vagyok. Azt találtam egyszer a kiadónak mondani, hogy „spiczli“, mert a járás- biró fülébe vitte, hogy én nem gyűlölöm a jó italt, a mi munkámon is meglátszik. Kidobtak, meg is büntettek becsületsértésért tiz forinttal, a mi persze behajthatatlan lóvén, két napot ültem érte. Hosszú két nap volt az; józanságban töltöttem el. Mit tegyek most? Be nem juthatok sehova. Kolduljak? az nem fizeti ki magát. Majd fizetek ón az ördögnek, úgy is el vagyok már vele jegyezve. Felkötöm magam, fel bizony. Elégszer megaláztam magam; illő, hogy egyszer már fel is magasztaltassam. Mit vigyorogsz te sánta lábú sátán? Mit meregeted felém vörös szemeidet? Né, né, milyen hivo- gatólag integet felém sovány, hosszú, hegyes körmü ujjaival! Hogy csóválja lompos, vastag farkát! . ... Várj sorodra; mondd meg a gazdádnak, Lucifernek, hogy fél óra múlva vendége leszek; tenni fogom nála tiszteletemet. Fogadjon illendően. No hát takarodj’ a pokolba, én is megyek mindjárt. (Pár percznyi szünet után.) Csufondáros egy halál is ám az az akasztás! de nem igen van módom a halál nemek közt válogatni; nincs pénzem revolverre, a víztől meg félek, nem igen iszom azt. Huh, milyen fölséges dolog lesz ott a mestergerendán lógni, ha majd a szél összeüti a bokámat! — Aztán meg hires ember leszek. Már mintha látnám a „Hirkürt“-ben kinyomatva, hogy: „Csücsök Péter helybeli magánzó felkötötte magát“, s hogy „öngyilkossága milyen általános megdöbbenést J-Wat* aiő“ Hei. komisz világ! (Belényul zsebébe és izem Is varrt ol a manóba’ lesz kötélre! (teraez a u<uwu».. _____, . __.y, nem is kell me ssze fáradnom érte, itt van a helyemben, be is megyek mindjárt a Marczi bácsihoz; csak elég lesz talán? (Indul balra, majd megáll.) Megálljunk csak! Ha ó n kötelet kérek tőle, mindjárt tudni fogja, hogy mire kell. Akad az otthon is, csinálok valamelyik ruhámból. Csakhogy más gönczöm nincs, mint ez a vaczak-jószág (végignéz magán és felkaczag) na, ebben ugyan nem vagyok szalonképes 1 — Mégis csak veszek én kötelet. De hátha megtudja tervemet s megakadályoz ; akkor aztán fucscs lesz ám minden, akkor hiába várnak ám az ördögök is lakomára! Különben akad ott mostanság minden nap vagy százezer vendég!... Hátha azt mondanám neki, hogy ruhaszárító kötél lesz belőle. Igen ám, de mit feleljek, ha kérdi, hogy micsoda ruhákat akarok rajta szárítani? csak nem mondhatom meg, hogy a bőrömet! Mit tegyek ? Az ujjamon számlálom : felkössem, ne kössem, felkössem, ne kössem, felkössem, ügy lesz, fel, felkötöm magam! Megyek kötelet venni. (Folytatja ulját bal felé, de kis gondolkodás után megáll.) Ejnye, elég lesz arra a kilencz krajczár? Aligha! Aztán meg azért kössem fel magamat, mert az ujjam igy diktálja? Hát parancsol nekem a sors? Nem ! A nevelő-apámtól, de még a járásbirótól sem hagytam magam kormányozni s most szót fogadjak a sorsuak? Nem! nem! és százszor nem! a herkó- páternek sem!. . . Csak azért sem kötöm fel magam; hiszen van még kilencz krajczárom, betérek------ké t deczi S p r i C z C z e r r e ! (Gyorsan jobbra el.) _________T A NÜGY.__________ Hog yan lehet megélni 400 forintból. (Egy tanító leleplezései.) Midőn a kenyérből annyit kértünk, amennyi elég családunk fenntartásához, azt a választ nyertük, hogy az ország pénzügyi helyzete nem bírja meg fizetésünk felemelését. Ezen elutasítás nem fájt oly nagyon, mint az, midőn egynéhányan nyíltan, leplezetlenül rossz akarattal arczunkba vágták, hogy aki e pályára lép, ám alkudjék meg a viszonyokkal! Tanító fia vagyok; ismertem a tanítói élet nyomorát; már gyermekkoromban megkellett bünhöd>m atyám azon vétkéért, melyet akkor elkövetett, időn a tanitói pályára lépett. Bűnhődöm érte most is, mert midőn ez istenek atyámtól elfordultak, engem is megátkoztak s tanítóvá tettek. Midőn e pályát választottam, elkészültem volt rá, hogy fáradságom dija száraz kenyér s rút hálátlanság lesznek. Megalkudtam volt tehát a viszonyokkal. Tűrtem, szenvedtem, éheztem is minden zúgolódás nélkül. A nélkülözések által ejtett sebeket behegesztette azon tudat, hogy nemes kötelességet végzek, hogy hazámnak javára vagyok, hogy szeretet vonz e pályához. De azon arczátlan nyilatkozat, hogy egy családos embernek, aki életét szenteli a közügynek, untig elég a 300 frt s hogy a 400 írtból tisztességesen lehet megélni; az fáj; oly seb ez a szivemen, mely sohasem fog behegedni, mely akkor véres nyommal tudtomra adja a fájdalmat, — akkor juttatja eszembe a hálátlanságot, midőn szeretettel ölelni akarom tanítványaimat, midőn szivem melegét szivükbe csepegtetni akarom. És tehetek ón róla, ha olykor a szivem összeszorul és szeretetem helyett vért, keserű vért leszek kénytelen az ártatlan szivekbe plántálni?! Akik véremet keserűvé tették, akik kedélyemet megmételyezték, azok felemelkedve, megjutalmazva élik napjaikat és nem vonatnak érte felelősségre. De ne higyjék, hogy epe szól belőlem. Nem; egy idősb tanítónak nincs már epéje, működése elején elfogyott, a mi volt. Fájdalom hangja ez, mert sok éven át élveztem a 300 frtos örömeit s a 400 frtos „tisztességes“ megélhetéssel most is bajlódom. Leírjam talán életrajzomat? Leírjam azon törekvéseimet, melyekkel anyagi helyzetemet javítani akartam ? Azok, akik képesek hamis esküt is tenni arra, hogy 400 forintból megélni lehet, akik hálát követelnek azért, hogy gazdag asztalukról leejtett morzsát fölvenni bátorkodunk, azok vagy el nem hiszik, vagy kaczagnának rajta. Önöknek azonban fölemlítem, hosv már min. den ajánlott keresetágat megpróbáltam. Midőn a nap még a hegyeken túl késik s a reggeli szellő még altató nótát dudol azoknak, akik jómódban másik oldalon kezdik édes álmukat, ón már 100, 150 puttony vizet 200 lépésnyi távolságból hoztam be a kertbe, mely alig 12 frtnyi hasznot hozott be. Kezem olyan volt, hogy szégyeltem valakivel kezet fogni. Magam kapáltam, krumplit ültettem, dohányzásról lemondottam, élvezeti czikkeket éveken át nem láttam, magam főztem, magam mosogattam s a 300 írtból tisztességesen megélni nem bírtam. Ha felső ruhát vettem, alsóra már nem jutott. Már jó vén ember voltam s még sem jutott eszembe házasság, mert tisztában voltam azzal, hogy mi vár reám akkor, ha 300 forint és kert mellett megházasodom. Végre felkapaszkodtam az uborkafára. Legalább nem kell félnem, hogy magasról lezuhanok. 400 frtos állomást kaptam. Lám mégis azt mondják, hogy nincs emelkedés a tanitói pályán! „Ingemiscit aeger, ubi non est mulier.“ Három havi betegségem megtanított e közmondás igazságára s a házasság respektálására. Megnősültem. Láttak uraira embert éhezni? Én nemcsak hogy láttam, de éheztem is. A felvidék egyes helyein nemcsak akkor van éhség, mikor azt a lapok nyilvánosságra hozzák, hanem akkor is, midőn a krumpli nem termett meg kellő mennyiségben. Nem egyszer ültettem családommal babot, krumplit csak azért, mert 400 frtos fizetésem mellett krajczárom nem volt a munkás részére és őszszel még a vetőmagot sem kaptam vissza. Midőn családom szaporodni kezdett, étel is kevesebb volt. A kettőnek szánt tálhoz már négyen ültünk! Hogy tehát családomnak több jusson, azt hazudtam, hogy a plébánoshoz vagyok hivatalos ebédre. Az ebéd ideje alatt ott a fenyves domb oldalán járkáltam s hogy gyomromat lecsillapítsam — falusi gyerekek módjára — sóskát rágtam; sőt igen, volt eset, hogy madártojást lelve, már arra akartam vetemedni, hogy nyersen megiszom. Hat óv alatt, ahova csak bólyegtelen kérvényt lehetett küldeni, mindenüvé pályáztam. De a szegény ember szerencséje is szegény. A tanfelügyelő többször látva szorgalmamat, állami iskolával kínált meg, ahol nemcsak papiroson, de valóságban is 400 frtom volt ős van. Minő re- l mónyeket fűztem én a havi 33 írthoz! A kis kér-
