Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)

1894-08-12 / 33. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (33. sz.)

1894 augusztus 12.

Társadalmi válság.

Alapjában' látszik megrendülni a társadalom. Alkotó elemei itt is, ott is, mint ellenfelek állanak egymással szemben, mindenütt a gyülölsóg, az erőszak tör magának utat. A század, mely derengő hajnalával a testvériség, szabadság és egyenlőség tereit világositá be s ideálok megvalósításáért folyó küzdelmet látott, most, az alkonyán, mintegy meg- hökkeni látszik saját müvétől.

Tagadhatatlan a mai társadalom káros állapota I a fegyver, melyet a szabadság a társadalom bol- dogitására az emberiségnek nyújt, igen gyakran fegyverré válik a társadalmi rend ellen. És mi tagadás benne, hogy a társadalom mai idegessége, mintegy előjelét képezi a szabadság fokozatos feladásának a fenyegetett társadalmi rend érdekében és talán nem messze az idő, midőn a szabadság lelkes, tántorithatlan híveinek újra egyesülniük keik hogy megvódelmezzék a szabadságot a jogfeladó társadalommal szemben.

Az anarchia és tóveteg szocziálizmuz legborzasztóbb győzelme lenne, ha egy évszázad minden dicső müvei romba dőlnének a fanatikus bűn rémtette alatt.

És mily hiú, mily dőre számítás szocziális bajok orvosszerót a despotiában keresni! Hiszen ha a szabadság romjain megalakult központi hatalomnak sikerülend is ideig-óráig a mozgalom kitörését megakadályozni, úgy meg lehetünk győződve, hogy a visszatolás nem fog késni, hogy a megfékezett szenvedély izmosodva fog visszatérni, hogy ezúttal romba döntsön mindent, amit útjában talál.

Nincs és nem is lehet részvétünk az anarchia undok, őrült részesei iránt s a kórlelhetlen szigort, a megtorlást felette kívánatosnak kell találnunk úgy a rend, mint a jog és szabadság nevében is; de vigyáznunk kell, hogy a társadalmi rend védelme ne történjék a társadalmi szabadság rovására. Az állam, midőn a repressiv rendszabályok teljes szi- x* árartflt.i azokkal, kik a rendnek és jólétnek jlessóget teljesít; de azért Aiia megfékezését csupán csak Jósektől várni és megfeledkezni y a baj gyökere sokkal mélyebben a társadalmi szervezet legrejtettebb helyein székel, mely ellen első sorban és főként magának a társadalomnak kell reagálni.

A mai kóros állapot, mely pillanatnyi iszonyaival érzelmeinket és idegeinket uralja, jórészt kifolyása azon hézagnak és ellentétnek, mely a s/abad- elvüség institutiói és a társadalmi felfogás közt fekszik.

De vájjon a társadalom előkelő tagjai birnak-e mindenütt tudomással a reájuk háramló felelőség nagyságáról s a kiváltságos helyzetükből folyó kötelességek szentségéről ? Vájjon birnak-e tudatával annak, hogy vagyon, a jólét, a fényes állás csak úgy

látszanak jogosultaknak, ha egyszersmind az áldozatkészségnek, a kötelességérzetnek válik forrásává.

A mindennapi élet szomorú tapasztalatai tagadó választ nyújtanak.

A modern világnézlet, mely az egoizmus alapkövein nyugszik, kizár minden ideális felfogást. Az anyagi jólét szerfölött való hájhászata, kiöli a fogékonyságot az áldozatkészség és kötelességérzet erényei iránt. Mindenki a maga utján, saját érdekei után halad, nem. törődve azzal, hogy sok esetben mások nyomorain építi fel saját boldogságát. A pénz kizárólagos uralma a szegények és gazdagok közé egy áthághatlan űrt vont és amazokat iriggyé, emezeket kapzsiakká tette.

így látjuk a társadalom alkotó szerveinek lassú bomlását, a társadalomi élet szükségképpeni hanyatlását és végre a kór kitörését, sokkal hevesebben és iszonyúbban, mintsem gondoltuk volna.

Ismerjük fel tehát, hogy a társadalom azért beteg, mert szervei rég nem teljesitik már a szükséges munkát és midőn az egoizmus terho és átka alatt megrendülni látjuk a szabad társadalmat, midőn egy borzasztó kór mételye alatt pusztulni látjuk I mindazt, miért apáink küzdöttek és áldoztak, ébred- I jünk tehát valahára öntudatára emberi kötelességeinknek.

A társadalmi válság csupán csak a társadalmi erkölcsök reformja utján oldható meg.

X.

Fény és árny.

Mint a lenyugvó nap ujult erővel löveli le sugarait bucsuképen a földre a közelgő éjszakába és hosszú árnyékot vetnek az egyes tárgyak, úgy haldokló századunk is nagy fénysugarakat lövel a közelgő század sötét jövőjébe, mely után szinte hosszú, rémes árnyékok látszanak.

Századunk egyik feladatának tekintő, fényt árasztani, tudományt hinteni az emberek közé, fölvilágosítani mindenkit. Azért is nevezik a felvilágo- sodottság századának.

Bölcs törvények hozattak, ideális tantervek készíttettek, melyek után a törekvő tanító lázas tevékenységgel Vsiet, tolná. a( fáradt vándor ía délibáb után és csak az év végén látja, hogy sisifusi munkát végzett, hogy a tanterv utolérhetlen idea, mely tulajdonképen csak arra van hivatva, hogy a külföld szemébe port hintsen.

Gyermekeink fejők tele lesz tömve mindenféle tudománynyal, de lelke — sajnos — üres marad. A sok táplálékból nem jut neki semmi. Csak a fejük lesz vastagabb, mint kertben álló madárijesztőó, de teste csak egy vékony kis pálczika, melyen a vastag kobak nyugszik.

Tanítunk fűt-fát, tücsköt-bogarat, de nevelni, szivet nemesíteni, a vallásos erkölcsöt fejleszteni, nem őrünk reá. Időnk a legutolsó perczig ki van szabva. Erőnk a legutolsó izomig el van foglalva a

szezonban) az uborkákról, azaz jobban mondva az orrok is szóba jöttek.

— Hanem édes kollega ur (úgy hívtuk egymást, habár ő finánczhivatalnok, ón meg m. kir. dohánycsempész voltam, de mi abból a szempontból indultunk ki, hogy ő is, ón is lucsokfalvi fürdőven- dóg ős ezen idő alatt egy és ugyanazon foglalkozásunk van, a mi elég a kollegaságra) maga ugyan kétszer is, ha nem háromszor is kiáltott: „hier“-t mikor az Isten az orrokat kiosztogatta.

Ráky uram egy desperált tekintetet vetett rám és mélabús tremolós hangon mondá:

— Tehát ön is kezd üldözni ? Azt hittem, hogy ön elég humánus lesz, ezen achillesi sarkamat, azaz ábrázatomnak kimagasló pontját nem érinteni és ime — megint csalatkoztam.

— Ezer bocsánat uram, én csak egész tréfából tettem ezen megjegyzésemet. Ha tudom, hogy kellemetlenül érintem evvel, szóba sem hozom.

— Remélem, nem fogja többé orromat bántani.

— Nem ón, ha akkora ormánya volna is, mint egy elefántnak.

— Az Isten maga tudja csak, hogy miért növesztette akkorára az én orromat. Valóságos büntetés ez, ilyen ormánynyal végig kínlódni ebben a nyomorúságos életben és ha igaz, a mit a szentirás mond, hogy hetediziglen megbüntet az Isten, akkor az ón ükapám valóságos Rózsa Sándor lehetett.

— Ugyan, ugyan, hát olyan nagy szerencsétlenség az, ha valakinek akkora ormánya — ezer pardon — orra vau ?

— Lássa, hogy baj, mert ön is folyton gúnyolódik. Különban, hogy szerencsétlenség, megtudja életrajzom rövid vázlatából, ha meg méltóztatik hallgatni.

— Kérem alássan, lekötelez vele.

— Mikor iskolába kezdtem járni, folytonos csufolkodás tárgya volt nagy orrom a nebulóseregnek. Nagyorru, ormányosnak, elefántnak, mindenfélének csúfoltak. Már borsódzott a hátam, mikor a tanító az ormányosokról beszólt. Volt hahota, röhögés, persze, mind az én kontómra. Később, mikor iskolába jártam, csak még nagyobb fokban ismétlődtek az élezek. Mikor maturáltam, azt mondtam, hogy nem megyek többé iskolába, még ha viczekirály lehetek is. Nem én. A vasúthoz mentem. No iszen volt ott még csak hadd el hadd! Ha egy vonatot kellett fogadnom, az utasok mind reám bámultak mint a borjú az uj kapura és mindenféle megjegyzéseket tettek folytonos vihogás közt.

— Ejnye gondoltam, az első, aki még egyszer merészeli az orromat bántani, azt paprikásnak főzöm.

Másnap, mikor megint a perronon voltam és fogadtam a vonatot, egy piszeorru hadnagyocska kiugrik az egyik kupéból és felém kiált:

— Hallja az ur, nem ád el abból az uborkából egy darabot ?

— De eladok belőle, csak jöjjön közelébb —

különféle tudományos tárgyak praktikálásával és valóban örülünk, ha a szegény gyermeksereg csak valahogy elsajátotta a sok mindenféle ákombákomot s a szülők boldogan hallgatják kedves csemetéik bölcs feleleteit ős a tanhatóság megelégedett mo- solylyal vagy fejbólintgatással fizeti ki a tanítót és fennen hirdetik népünk műveltségét, tanügyünk haladását, gyermekeink képzettségét.

Ez az érem egyik oldala. Ez a fény.

Hát a nevelés ? Arról számot sem kérnek.

A gyermek kimarad az iskolából. Vagy föld- mives, vagy iparos lesz. Szegény nem tudja magát tovább képezni. Sem ideje, sem kedve. (Az ismétlő, esetleg vasárnapi iskola vajmi kevés.) Hozzá jön azután az úgynevezett kamaszkor, mikor a test rohamos fejlődése háttérbe szorítja a szellemi életet. A tanultakhoz ilyenkor nem jut semmi, hanem igenis mindennap párolog el valami belőle és mire nagy lesz, sem a fejében nincs már semmi, sem a szivében, hol nem is volt semmi.

Azaz a fejben a rossz, a dudva, az nemcsak hogy megmaradt, de nagyra is nőtt.

A szellemi élet a test növésének megszűnésével ismét kezd jobban működni, gondolkodni kezd, de nem lővén helyes alapja, helytelen következtetéseket von le tételeiből ós megszületik az elégedetlenség, mely szülőanyja a socializmus, nihilis- mus, anarchizmus, communizmus ós mindenféle ilyen társadalmi bajnak, mely rémes árnyékait már mesz- szire veti a jövő század elé ós mely borzasztó katasztrófára fog még vezetni. Ez az érem másik fele. Ez az árnyék.

És mi ennek oka?

Részint a ferde nevelés, másrészt a vallásta- lanság.

És ki ennek oka.

Nem okolok egyes kasztokat, hanem az egész társadalmat ós főleg annak intéző köreit.

Az iskolát okozni absurdum. Annak meg van szabva a maga munkaköre. Ha más munkakört biztosítanak a számára, bizonyos más eredményt is produkál. De a fő csak a tudományok terjesztése volt. Igaz: írni, olvasni, számolni ós egyéb más dolgokat tud mindenki, de hogy igazán mily vallásosság, hazaszeretet lakozik-e benne, ki kérdi azt ?

Pedig most az a kérdés merül fel, hogy melyik tagja hasznosabb a társadalomnak és hazának: a jól nevelt vallásos-e, vagy a vallástalán tudálőkos-e ?

Azt tartom, könnyű erre a felelet. Felütöm a történelem laplait ós bámulom a műveletlen, (már a mai viszonyokhoz képest is arányitva) de vallásos magyar nép páratlan hazaszeretetét ős hősiességét.

Századokig fegyverben kellett állnia ős megvédeni szent hazáját és vallását és megtette mindig egyenlő hősiességgel, el nem lankadó honszeretettel és kitartással.

És miből merité nemzetünk ezen titáni erőt, ezen emberfölötti kitartást?

A szívből, az erkölcsi lelkűiéiből.

feleltem ón. A hadnagyocska bátran lépdelt felém ós mikor hozzám jött, úgy vágtam orron, hogy rögtön felfordult. Volt nevetés. Kicseréltük a vizitkártyákat és harmad napra meg volt a duellum, melyben szegény gyereket úgy megsebesítettem, hogy alkalmatlan lett a további szolgálatra, engem pedig 500 frt birságra ós fél évi börtönre Ítéltek.

— Később katona lettem. Szent Isten! az a szekatúra, a mi ott volt, azt nem lehet kimondani. Már az állításnál is azt mondja az orvos: „Unter und Oberextremitäten ganz gut, Nase aber noch besser!“ Hogy az ördög vigyen el te flastrornkenő! Szerencsére csak egy esztendeig voltam mint önkéntes, de az alatt volt három párbajom. Mindig azt hittem, hogy valamelyikök csak lekaszabol egy darabot az orromból de mind csak szájhős, fajankó volt. Kettő pláne a túlvilágra is vándorolt a párbajban.

A katonaőv után ismét visszamentem a vasúthoz. Megint nem volt nyugtom. Egyebet sem tehettem volna, mint folyton párbajozni ős agyonpüffö- getni az ón mélyen tisztelt felebarátaimat.

Kezdtem belenyugodni a sorsba. Hanem aztán uj oldalról rántott bele. Szerelmes kezdtem lenni. Egy gyönyörű szép teremtés volt a Lujza nagysám, csakhogy végtelenül kaczór. Hizelgett hiúságának, hogy ón udvariok neki ős mikor aztán komolyan kezdtem mondogatni, hogy csak akkor volnék ' boldog, ha ő az én aranyos kis feleség szemem közé nevetett ós egész indignáti Csak nem hiszi, hogy elenfánthoz megyek