Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-08-05 / 32. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (32. sz.) 1894 augusztus 5. tésének. Pedig vannak az 1894. évi XII. t.-cz. életbe léptével kapcsolatosan igen fontos momentumok, a j melyek kötelességünkké teszik, hogy az uj gazdasági törvőnynyel foglalkozzunk. Mindenek előtt azt kell megjegyeznünk, hogy az adminisztratív törvények sikeres végrehajtásának legfőbb tényezőjét a helyesen, határozottsággal és világossággal kidolgozott végrehajtási utasítás képezi. Igen sok törvényünk azért maradt papíron, mert a végrehajtási utasítások csak hosszú idő alatt, esetről esetre és csak épen azon hatóságoknak adattak meg, a melyek előtt az illető esetek tárgyaltattak; vagy azért, mert a végrehajtási utasítások, kelt elvi kijelentések halmazaként, mintegy a törvény kommentárjaként sző végeztettek, nem pedig azt a módot írták elő, a mely szerint a végrehajtó közegeknek az exekutiva munkájába kell állani. Minden törvény szüksógképen hiányos. A viszonyok az ország egyes vidékein igen különbözők. Ennélfogva a törvények a végrehajtásnak az alapelvek között bizonyos latidttt adnak. Ezeket a hézagokat a végrehajtási utasításnak kell betölteni. Másrészt azonban ezen utasításoknak a végrehajtási munka felosztását is eszközölniök kell. Röviden a törvény azt mondja meg, hogy mit kell tenni; a végrehajtási utasítás azt, hogy miként, mily eszközökkel és milyen időben? A közigazgatás tevékenységének nem a konkrét esetek elintézése, hanem az iniciáló, a positiv munkálkodás, hogy úgy mondjuk, az esetek csinálása a jellem vonása. És az adminisztratív tevékenység ezen jellemvonásának a végrehajtási utasításban is érvényesülni kell. Jól esik konstatálnunk, hogy az 1894. évi XII. t.-cz. végrehajtási utasításának kidolgozására a miniszter kiváló súlyt fektetett. A múlt hó végén az utasítás tervezetét eltérve az eddigi sablontól — elég dicséretesen — egy szakforum ítélete elé terjesztette, ez ankettra öt főispán, három alispán és négy főszolgabíró voltak többek között meghiva, a kik az értekezleten a külső, gyakorlati adminisztrá- czióra tettek figyelemre méltó előterjesztéseket. A j földmivelősügyi kormány e tényével garancziáját I nyújtotta annak, hogy a sok viszontagságot ért, az előkészítésnél és a törvényhozás mindkét házában erősen megdolgozott, itt-ott megkoppasztott mező- gazdasági törvény könnyű utat talál a gyakorlati életre való átmenetre. Ki kell még emelnünk azon körülményt is, hogy az 1894. évi XII. t.-cz. végrehajtására nem elég a közigazgatási szabályok és eszközök alapos ismerete. Az állattenyésztésről, a legeltetésről, a mezei birtok gazdasági használatáról, a kóros állatok és növények oltalmazásáról szóló határozmányok bizonyos gazdasági ismereteket is igényelnek, melyek túlhaladják adminisztratív hatóságaink jelenlegei átlagos tájékozottságát az agrikultur szakismeretek terén s' a melyeket a törvény végrehajtása folyamán és annak érdekében el kell sajátítani. A végrehatási utasításnak ezen ismeretekből is tartalmaznia kell annyit, a mennyi eljárás a helyes irányban való megindításra szükséges; de semmi esetben se többet, mint a mennyi egy szigorúan adminisztratív eljárási utasítás keretébe befér. Gondoskodnia kell továbbá épen azért, mert a végrehajtás speciálisán gazdasági I szakismereteket föltételez arról, hogy a végrehajtás munkájában rendszeresen részt vegyenek azon elemek, kikben ezen ismeretek már megvannak, t. i. a gazdaközönség alkalmas tagjai. Az adminisztratív községek amúgy is tulterhelvék, érvényesüljön a „uil de me, sine me“ elve. Vannak azonban egyes kérdések, mint pl. a tenyószkerületek megállapítása, faiskolák művelésének iránya, melyek a végrehajtási utasitásbau sem férnek meg. Ezek magán a végrehajtás folyamán nyerhetnek a törvényhatóságok és kormány szakemberei közrehatásával megoldást. Végül a gyakorlatiasság szempontja követeli, hogy a mezőrendőrséggel összefüggő rendeletek és törvények egy kötetben egyesittessenek. A kormánynak szakemberekre kellene ezt bízni, mert valóban a vásári kommentátoroktól rendszerint rossz prókátorok; helyes dolog ma kiváló módon óvakodni. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Nincsen a legénynek. Nincsen a legénynek olyan nagy bánatja, Mintha a rózsáját más ölében látja. Én is más ölében láttam a rózsámat, Azért nőtt szivemben oly nagyra a bánat. Nagyobb a bánatom a tenger vizénél, Rajt’ ezer hullámot tornyosit a szélvész. Hullámok tetején rengő sajka éltem, Bezúzó sziklától, mély örvénytől féltem. Hadd jöjjön az örvény e rozzant ladikra, Bezúzó sarkával hadd jöjjön a szikla. Úgy is csak halál a legény élete, Ha más ölében ül elpártolt kedvese. Tóth István. Fürdői levél. Gleichenberg, julius végén. Egy tárczalevelet szerencsés voltam már önöknek küldeni amaz időből, mikor a Máj (and milliomos hotelierjétől egész a „Schweiczerei“ (a mi alatt ne valami tohénistálót, hanem vendéglőt méltóztassék érteni) magyar bérlőjéig rettenetes rettegésben vala a szezonnak miatta. Mert julius elejétől korszakos változás történt. Gleichenbergnek ma annyi vendége van, mint még soha! A honnan e sorokat önöknek küldöm a méltóságteljes Dr. Orsay-villa demokratikus padlásszobájából (a mi fölött ne méltóztassék mosolyogni, mert a dr. Orsay-villa valóságos magyar Írói „tutkulanum“. Például hogy csak többet ne mondjak, alattam két emelettel lakik Mikszáth Kálmán) — oda behallszik az esplanadeon zsivajgó élete, pedig a Stájer égbolt ultramarinját innét a rozoga Íróasztalomtól, a nyitott ablakon át, szinte elérni vélem. Nagy szezon van. A podgyászos társzekerekről Eifel tornyokat hevenyésznek a picz'ulák fölkanalon- dirjei, a vendégek ömlenek és szinte nyüzsgünk az I ember sokadalomba. A szem eme virágjában a göthösök fürdője elvesztette Szamaritanus jellegét, bár I még mindég előszürkólik a pauprizmus görcsös egés- ség-keresése, de a plutokráczia Olyan smuckosan csillog, hogy egy a nemzetgazdaságtannal foglalkozó társam véleménye szerint, ma Gleichenbergben a ragyogó ékszerek értéke másfél millió forint. És tisztelettel alolirott, ki bár fürdő-foltozó szándékkal jött Gleichenbergbe és ki 1 kiló és 80 deka honibilis hízással az 51 kiló nem remélt súlyáig bátorkodott meggyarapodni, — nem is kesereg a miatt, hogy a kies szelíd lejtőkön most oly zajos élet hullámzik. Unni nem unja magát az ember, a ki maga is részt kér, vagy aki csak figyelmes nézde- lője e tarka ember-vásárnak, az eleget foglalkoztatta szemét s igy csak lepörög az a négy-öt hét, a mire az otthon édes vágyaival megyünk vissza. Valóban nagyon soknál szemlátomást lehet látni a gyarapodást. A minap elkövettem azt a riporteri indiskrécziót, hogy meglestem Mikszáth Kálmánt, a mint kenyeres társammal a vidéki újságírásban Boros Samuval piquetiroztak, szinte láttam mint formásodik a zseniális magyar elbeszélőnek második rendbeli tokácskája, az arczulata meg olyan gömbölyű, mintha nem is magyar iró, hanem a székesfehérvári káptalannak leune tagja. Gyarapodunk itt megannyian, legföllebb a verseiben ős testi mivoltában világfájdalmas Ignotus marad oly keszeg-husu, hogy a zseniális palócz nyomán az egész fürdőben „rósz matériának“ hívják. Egyébként hallatlan sikerről beszélnek, van egy honvéd kapitány, a ki nyolcz kilóval nehezebb testtel megy haza a vékony dongáju sápadt menyecskék nem kis bosszúságára, a kik üveg-csöveken kiapadhatatlan türelemmel szivogatják a klauseni forrás vastartalmú vizét. Mindez eddig igen szép dolog. De gondolják csak meg, hogy kéthetenként a pazar elegantiával berendezett kör-salonban szombaton — horendum diktu — bálok vannak. Hát hiszen, mért ne volna? Hiszen sok itt az egészséges. Persze sok! Egy pesti redoutbál valósággal szégyelje magát. A négyesekre százanként állnak meg a párok ,ős van benne valami tragi-komikum, mikor egy-egy figuránál vagy a tán- czos, vagy a tánczosnő kér bocsánatot és a szalon ama horgany-edényeihez megy, mely oly szomorú jellege a gleichenbergi fürdőnek, hogy a pájslijára rakódott váladéktól szabaduljon. A természet e pazarhelyón a német számitó szellem rafinált dolgai vesztegetik meg a szemet. Nincs az az eldugott hely, a hol a nőmet pepecselő kultúra nyomai ne lennének. És valóban jól esik ez a gondosság, az a korral való haladás, a melyet, fájdalom, a mi magyar fürdőink nem fognak egyhamar elérni ős túlszárnyalni. A savó és forrásvíz kúra, a fris tehén-ős kecsketejnek kiszolgáltatása, a fenyő só-fürdők maga a hidegviz-gyógyintőzet gondos berendezésű, még leginkább ez utóbbi hagy kívánni örökre nyugvó édes szép pacsirtámtól, a ki egykoron olyan szépen, olyan lélekből danolta: „Ne menj el, maradj itt, Majd meglátod, jobb lesz itt.“ Jobb is lett volna! Édes szép szőke angyalom, minden emlékemnek drága fénye nyugszol már évek óta a föld megnyug- vástadó keblében, nyugszol örökre, siri nyugalmad a szerető szülék fájdalmain kívül az én zokogásom zavarja meg; siratlak, hull a könyem, véghetlenül bánt, de meg is öl az a tudat, hogy érettem dőltél oly ifjan, oly korán, 17 évvel koporsóba! Angyalom, édes jó galambom! Tudom, hogy elmúltál, forró érző szived már rég kihűlt, de azt is tudom, hogy emlékednek, édes jó lelkednek, mely a mostani fájdalmamban egyetlen vigaszom, szívből, lélekből áldozom, de lelkem mindenségével siratlak őn elveszett boldogságom, ón mindenem. — ! Elköltöztél, lelked visszaszállt az angyalokhoz, mert hisz angyal voltál! Eltemettek; édes szép tested már megsemmisült; de az emlék, mely hozzád fűz, soha, soha —-------! El is fed a koporsó mindent, elrabolja azt, a ki legdrágább, megsemmisíti azt, kit legjobban szeretnek a világon. A könytől homályos szemeimen visszatükröződik a múlt képe, elgondolkozom az ódeni boldogságról, a mi, ha hallgatok rád, bizonyosan osztályrészem leend. Szép szőke angyalom! Tiszta lelked immár a mindenek ura előtt lebeg s én pedig itt gyászos sirhalmadnál zokogom el megmérhetlen fájdalmamat, a mi tőrként nyilalja át szivemet, mert hisz te voltál az, a kit lelkem mélyéből szerettelek s te voltál az, a kit hütlenül, álnok, hitegető szóra elhagytalak s te voltál az, a ki hűtlenért a sir nyugalmát önként keresőd fel. Ezért vezeklem én! * f| sfc Soha sem felejtem el, gyönyörű holdvilágos este volt, midőn utoljára sőtálgatánk, szőve a szép reményeket, melyeket már a közel jövőben magvalósulni hittünk. Boldogok, nagyon boldogok voltunk, bár az a tudat, hogy rövid időre válnunk kell, meg- keserité szivünket; de bíztunk a jövőben, hogy nemsokára örökre egyesülünk. Bár válni ne kellett volna, bár ott maradtam volna melletted, most nem sirhalmod mellett zokognék, hanem jó lelked közelében, élvezném azt a boldogságot, mely után hiába vágyódom, mely most már osztályrészem soha nem lesz! De nekem menni kellett, elfojtott zokogással váltunk meg egymástól------------örökre. Te hű maradtál a szent fogadalomhoz s bíztál abban, hogy nem sokára eljövök érted s aztán örökre I egyesülünk. Jaj de csalódtál!-Elhagytalak álnokul, elfelejtem az esküt s helyetted mást vezettem oltárhoz. Ez ölt meg téged, ez tett engem egész életemre boldogtalanná. Hízelgő szóra, édes hitegetésre elhagytalak, egy csábos arcz elhomályositá emlékedet, rohantam az árral, rohantam a saját veszedelmembe. Te nem bírtad elviselni a csalódás fájdalmát, tiszta szived megtört annak súlya alatt s készakarva hideg megfontolással dőltél a sírba! Most már te békén vagy. Itt állok sírodnál s megmérhetlen fájdalommal nézem egyszerű fakeresztedbe vésett arczkópedet. Nézem, nézem; — — szemem könybe lábad, erőt vesz rajtam a fájdalom s görcsös zokogással siratom meg saját hűtlenségemet. Meg vagy te bőszülva s bűnhődöm érted nagyon, mert hisz engem meg az hagyott el, a kiért én téged elhagytalak! Nincs senkim, semmim, csak egy hervadt rózsabimbó, melyet sírodról hoztam, csak egy elszáradt virágszál, mely hamvaid, talán épen szived felett zöldéit ki. De elég ez nekem, mert ha reájuk nézek, átgondolom a múltat, újból átszenvedem a fájdalmat s hűtlenségemért vezeklem, vezeklem! J.
