Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)

1894-06-24 / 26. szám

1894. junius 24.

3

A küldöttség Kerbolt István regölyi jegyzővel élón, küldetéséhez képest eljárva, csak nemsokára visszatért az ünnepelttel, kit — tán mondanom sem kell — az egybegyűltek harsány óljennel fogadtak, mielőtt még az elnök őt üdvözölhette volna; mi is megtörténvén, a felfüggesztett közgyűlést újból megnyitotta s ünnepi csendben, a jelenvoltak általános érdeklődése és figyelme között mondotta el szépen átgondolt s mélyen átérzett ünnepi beszédét, leirva abban a közigazgatási pálya szép, de terhes voltát, hangsulyazva, hogy a ki arra lép, hivatalos működésében a nagyközönség nyilt bírálatának teszi ki magát, ki e pályára hivatást érez s hivatásának megfelel: hivatalos kötelességek teljesítésén felül hazafias kötelességet is teljesít. Az ünnepelt is a köz- igazgatási pályát választotta, melyen a dunaföldvári járásban mint tiszteletbeli szolgabiró, majd 1883. óv óta a dombóvári járás főszolgabirája működik. A községi jegyzők — úgymond — hivatalos állásukból kifolyólag nem lehetnek ugyan illetékesek arra, hogy az ünnepelt hivatalos működése felett bírálatot mondjanak, erre a felsőbb hatóságok s a nagy közönséget tartja hivatottaknak; de a községi jegyzőknek a nagyközönséggel való mindennapos érintkezésekor elég alkalma nyilt kótsógbevonhatlanul meggyőződni, hogy az ünnepelt 10 éves főszolgabirás- kodása alatt mennyire beigazolta azt, mit képes a hivatásos tisztviselő erős akarattal, becsületes szívvel, kötelezettségeinek hű teljesítésével elérni s hogy mindezekért az iránta érzett tisztelet és bizalom minden részről általános.

Zúgó éljen ős taps követte a szóló szavait, dokumentálva azok igazságát. Majd tovább folytatva beszédét, hosszasabban fejtegette az ünnepeknek a községi jegyzőkkel szemben mindenkoron követett szigorú, erélyes és mégis igazságos eljárását, hol azonban szelíd lelke mindig tiszta fényében sugárzott s nemesítette, lelkesítette, buzdította a lankadókat, erőt, kitartást adott, munkálkodóknak. Cselekvésével mindig az általános közérdeket szolgálva, a törvényadta hatalom és jogot minden körülmények között arra használta fel; mégis, megérdemelt esetekben nemeskeblüségénól fogva számtalan feledhetetlen jótéteményt gyakorolt. Ezek beismerésével — úgymond a szónok — lehetelen, hogy a jegyzői kar mély hálát, igaz becsülést és tiszteletet ne órezzen főszolgabirája, az ünnepelt becses személye iránt. Ezt kívánta a jegyzői kar kifejezésre juttatni az ünnepélylyel, melynek emlékére, megörökítésére a diszalbumot átnyújtva, a jegyzői kart további jóindulatába ajánlva, beszédét az ünnepelt éltetésével végezte.

Szűnni nem akaró zajos éljen követte a be szódét, megszakítva azt közbe-közbe is éljenzésekkel, melyeknek elhangzása után az ünnepelt főszolgabíró mélyen meghatva mondott köszönetét a gyengéd figyelemért, megnyugtatása ez — úgymond — az ő lelkének, hogy működése mindig a közjó érdekében, de az egyedek érdekeinek lehető összeegyeztetésével kívánt érvényesíteni, elismerésre talált, látja azt s ez jól esik lelkének és a tudat, hogy a szorgalommal párosult becsületes munka megtalálja jutalmát. Örömmel veszi át a községi jegyzők által nyújtott emlőket, mint azok becsülóse és szeretetének örök zálogát. Felejthetetlen kedves emlék gyanánt fogja — igy folytatá — lelkében megőrizni a napot s arra kéri a jegyzőket, őrizzék meg ők is személye iránt táplált meleg szeretőtöket. Meleghangú köszönetét mondva még az összes jelenlevőknek megjelenésükért, melylyel őt megtisztelve, kitüntették, azon Ígérete mellett zárta szavait, hogy jövőben is

„Atyánk!“ kiáltá a kőt bohó szerelmes gyermek az elórzőkenyült kis doktor kebelére borulva . ..

Mig e családi jelenet tartott, Ilona észrevétlenül ment ki a szobából. Az udvaron a levélhordóval találkozott, ki levelet adott át neki, melyet magához véve, a kertben levő lugasba sietett.

Gyorsan nyitotta fel a borítékot, olvasta a levelet és a mint tovább ős tovább haladtak szemei a sorokon, oly fokozatosan nőtt arczán két piros rózsa, mind nagyobbra, nagyobbra s mire befejezte a kapott sorok olvasását s a levél mellet levő összegyűrt papirlapocska tartalmát is átnézte, azok az arczán előbb nyilt rózsák halvány liliomokká változtak át, könyek csillogtak szemeiben s a szobrásznak mintául szolgálható szép alak, mint letört virág omlott a lugas gyeppamlagára s arczát picziny kezeibe rejtve zokogott keservesen.

Mig ő ott kinf, lelkifájdalomtól sújtva, szemei harmatával öntözó arcza liliomát, odabent gyámatyja, az orvos s boldog jegyes pár szőttek jövendőre terveiket.

Sokára jutott eszébe Galeinek Ilona után nézni, képzelte, hogy a kertben találja, oda sietett. A lányka még akkor is a lugasban volt, de már leküzdé felindulását, a kapott levelet s papirszeletet elrejtvén, nemsokára karonfogva ment fel Galeivel Ma- tildhoz és vőlegényéhez, hogy kifejezze előttök kötendő frigyökhöz szívből jövő jó kivánatait.

(Folytatása köv.)

mindenkor a közérdek fogja cselekvésének főrugóját képezni: majd könyekig elórzókenyülve a jelen voltakat éltette.

A meg-megujuló éljenek lecsillapultával Kerbolt István egyleti tag indítványozta, hogy miután a gyűlésnek egyéb tárgya nincs, a napnak a díszközgyűlésre vonatkozó minden eseménye jegyzőkönyvileg megörökittessék.

Végül elnök elmulaszthatatlan kedves kötelességének jelentette ki a járási jegyzői kar nevében hálás köszönetét nyilvánítani Simontsits Béla Tolnavárraegye nagyérdemű alispánjának, hogy a díszközgyűlésen megjelenni s az ünnepély erkölcsi fényétez- által is emelni kegyes volt; nemkülönben köszönetét mondott mindazoknak, kik a díszközgyűlésen megjelentek sazzal az ünnepelt iránti tiszteletűknek, a jegyzői kar iránti jóindulatuknak tanujelót adták az ünnepelt fórfii iránt érzett őszinte ős igaz becsülósnek, szeretet és ragaszkodásnak még egyszer is kifejezést adva az ő éltetésével a díszközgyűlést bezártnak jelentette ki.

Mindezt követőleg az ünnepelt az egyesek és testületek üdvözléseit fogadva, újabb ős újabb ová- czióban részesült.

A délutáni egy és fél órakor rendezett disz- ebódre újból összegyűlt az ünneplő közönség nagyrésze s csak három egymásba nyíló teremben volt képes elhelyezkedni a 167 teritékü feldíszített asztalok mellett. Itt az első felköszöntőt Cholnoky Lajos egyleti elnök raodta az ünnepeltre, újból is kifejezést adva beszédében a jegyzői kar tiszteletteljes hálája, szeretető és ragaszkodásának főszolgabirája s mindenek által becsült egyénisége iránt, méltatva a járásban eltöltött 10 évi főszolgabiráskodási ideje alatt szerzett érdemeit a jelen voltak általános és lelkes éljenei és tapsvihara között fejezte be szavait, mire az ünnepelt válaszolt egy igen magvas és szép tósztban, érdemei megszerzésében részt juttatva a járás jegyzői karának, a mai kor színvonalán állónak mondva azt, annak összetartása, haladni akarása ős cselekvési képességét állítva az ő ténykedésének megkönnyebbitőjeül, majd lehetővé tevőjéül, élteti őket, mint kitartó szorgalmas munkásait a közigazgatásnak

Eközben számos távirati üdvözlet érkezett az ünnepelt férfiúhoz, melyek közül általános figyelem között olvasta fel -Cholnoky Lajos egyleti elnök gróf Széchenyi Sándor főispán ur ő méltósága és Orosz Endre dunaföldvári járási főszolgabíró sürgönyeit. Mindkettőt, de különösen főispán ur ő méltóságáét kitörő lelkes éljen követte.

Majd Kerbolt István regölyi jegyző emelt poharat a jelenlevő alispánra. Beszédét szűnni nem akaró lelkes éljenzés kisérte, mely valóságos tünte- tósssé vált, élő bizonyságára, mily meleg érdeklődéssel és figyelemmel kisőre a járás közönsége vármegyénk fenkölt lelkű alispánjának ténykedését, elismerve ténykedésének minden izében helyes, tapintatos és czólszerü voltát, készséges örömmel ragadja meg az alkalmat, leróni az elismerés adóját nagyra- becsült egyénisége iránt.

A felköszöntők egész sora következett még: alispán ur az ő megszokott kedves könnyed modorában, gyönyörű ékesszólással az ünnepeltre, Döry Pál a völgysógi járás főszolgabirája igazi szónoki ihletséggel ugyanarra, Bach Jenő felső-ireghi jegyző pedig igen szép szavakkal a vendégekre emelte poharát.

Az ünnepeltre felköszöntőket mondtak még: br. Jeszenszky László orsz. képviselő, Fábián Mihály ref. Lelkész, Tóth István tamási-i közgyám, a polgárság, Szalai János biró-társai, Németh István gyula- jovánczai tanító kartársai nevében, Parragh Béla a vármegye távollevő kedvelt főjegyzője, Madarász Elemérre, dr. Frühwirth Jenő Döry Józsefre; dr. Lőwy Mór járás-orvos a községi jegyzőkre; Kerbolt István a jelenlevő árvaszéki elnök ős kőt megyei jegyzőre, Németh Ferencz plébános a közigazgatási tisztviselőkre.

Az ünnepelt főszolgabíró Kurcz árvaszéki elnök és br. Jeszenszky orsz. képviselőkre, mint oldala mellett volt szolgabirókra emelt poharat, [éltetve őket, mint fiait. Br. Jeszenszky orsz. kőgviselő az ünnepelt szavaira hivatkozva Bajó Pál tb. szolga- biróra emelte poharát. Tomboló lelkesedés, újra és újra kitörő harsány éljen követte szavait, mintha csak a szivébe látott volna szóló a járás közönségének, hogy alkalmat adjon annak kifejezni a dombóvári járás e tehetséges, fáradhatatlau szorgalmú munkás tisztviselője tb. szolgabirája iránt érzett igaz és őszinte becsülésónek, elismerésének; mintha csak megmutatni kivánta volna a járás közönsége ezúttal is, miként az érdemet mindeneknél jutalmazni tudja s csak alkalmat vár, hogy azt tettekben is kifejezésre juttassa.

Felköszöntőket mondtak még igen szép beszédben Kurz Vilmos a községi jegyzőkre, Döry Pál egy nagyon talpraesett válogatott szavú felköszöntőt a helybeli plébános- és klérusra.

Vig kedély hangulatban volt már a társaság, midőn oszladozni kezdett, egy szép és tanulságos, lelket nemesitő ünnepély kellemes emlőkét vive otthonába.

Kánya.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (2fí. sz.)

____________TÖVISEK.

Fi

umei levél.

Fiume, jun. 20.

Tekintet szerkesztő Ura! Bocsánat én kérem, hogy nem írtek jól a magyar nyelv, de jó magyar szív nekem vau. Olvasok a becses lapja, itt a Tövisek, a fiumei ut. Nem tudjunk, hogy ki van az a Palást, a ki írt. Röviden irok rá, hogy a Palást, sok ferde megírta. Nem szíp, hogy a hölgyekről azt megírja Fiúméban foghíjasok. Megenged a Palást mondok, hogy ő van nem nyelvhíjas, mint kofa. Az az igaz ír, hogy ír: „tenger-bort ittunk“; az az igaz, hogy ír, hogy abul „nóta nem teremte.“ Biz az kö- szöruzta nóta nem teremte az a sok tenger-bor, a mit megita a szegzárdi kalvinist pap. A kalvinist pap volt ok, hogy roszul mente a nóták. Nem bort csak megit ő, hanem tenger-cognac, tenger-sör és tenger-rákié. Zsákbul kifolyja az bor; az a kálvinist pap tanál az irt anyit isza, mert a nevét Borzsák. Nem tehetjük rula, hogy szegzárdi jelus dalarda nem nyerte díj, nyerte vóna, ha a Borzsák pap ur nem olyan tenger-sok gikszert megcsinálta vóna. Nem tudok, nem Borzsák kálvinist pap ur-e az a Palást, a melyirt a fiumei hölgyekről azt ír, hogy foghíjas. Azt tudok, hogy Borzsák kálvinist pap ur jobrul is, balrul is kurizalta nálálunk a fiumei hölgyek, de tanát nem rokonszenv náláluk. Irigysig beszili nálál. És így van meg kadenczia:

Kalvinist pap nem tudta,

Leány-e, fiu-e;

Mert nem hajulta neki Szép hölgyes fiúmé.

Kírem ez írjon ki uj zsákba Palást.

Fiumei dalárdist.

Mózes Sándor.

Persze, hogy a vidékiek nem igen tudják, „ki légyen ő s merre van hazája? —“ De mi, szegzárdiak, úgy ismerjük őt, mint a rossz pénzt; tudjuk, hogy e zsidó-pogány név viselője, sem nem az á Mózes, a ki egykor az Izráel népét vezette s annak vallást, törvényt és hazát adott, sem nem az a maczedóniai Nagy Sándor, ki a felvilágot meghódította ; de egy hitvány bogot, egy nyomorult madzag-csomót nem tudott máskép megoldani, mint hogy éles kardjával ketté vágta azt (talán nem volt

körme?-------— szedő-gyerek —:) hanem ez a

Mó

zes Sándor egyszerűen a szegzárdi polgári olvasókör derék, becsületes vállalkozója, kinek megígértem egyszer, hogy ujságczikket irok róla s felavatom a halhatatlanok közé. — íme, megteszem. — Mert nemcsak a nagy emberekről lehet ám és kell ám írni, hanem a kicsinyekről is! Sőt azt mondá Csáky, dicsőén lelépett miniszterünk, hogy nagyobb gond fordítandó az óvodára, mintáz egyetemre! Jézus is igy szólt: „engedjétek én hozzám jönni a kis gyermekeket! —“ Nohát én is azt mondom, hogy nemcsak Mózesről és Nagy Sándorról, avvagy Wekerle Sándorról lehet valamit írni, hanem Mózes Sándorról is, a polgári olvasóköri vállalkozóról! . . .. S mikor lenne erre jobb alkalom, mint éppen most, midőn:

Hatalmasan megmutatta Wekerle,

Hogy rossznak vált be az a vitéz: „Weck kerle!“ Megmutatta sok püspöknek, mágnásnak: —

Bele. esnek kik másnak vermet ásnak ! . . ..

*

Egész ország öröm-árban úszik s nagy öröm van különösen Izraelban, hogy a főrendiház csütörtöki szavazata nem mondott másodszor is „c s U- törtököt“ —, hogy 4 szavazattal (ez egy valódi kvartett, tehát teljes összhang!) meg lett voksolva a polgári házasság. Hány arcz kiderült, neki pirult, — hány honfi kebel lázas örömtől piheg e hir vételére? ... És — fordítva — hány hosszú orr lett Magyarországon ugyancsak e miatt ? ... Ezt majd csak Jekelfalusy ur fogja megmondhatni pár óv múlva, statisztikai bizonyossággal. Most elég tudnunk csak annyit, hogy az ős maradiság és sötétség erős bástyáin az első rés-törés meg van s jön utána iszonyú következetességgel a többi; elég tudnunk any- nyit, hogy a sok előleges pro et contra fogadások rómitő massza borai, sörei, pezsgői úgy folynak ma országszerte, mint a kiáradott vizek lompos hullámai hazánk felső részein. Hát mondjuk a szabadelvű eszmék ez öszhangzatos kvartettben jelentkező fényes diadalára mi is, hogy éljen! — Tovább előre! — Éljen Wekerle 1 —

*

Azonban, mondám már fentebb, a nagyok mellett nem szabad elhanyagolnunk a kicsinyeket. Lám, ha szegény Komócsy annyi gondot fordít a tyúkszemére, mint a fejére, — a rozsdás bicskájára, mint a fényes eszére: még ma is él!. .. A lánglelkü költő sem énekli mindig a bérezek óriás, lombkoronás fáját, — tán többször zeng bájos lantja a rétek ős völgyek kicsiny virágairól ?!... így én is most nem Wekerle, hanem Mózes Sándorról akarok beszélni!