Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-03-19 / 12. szám
■■MM 18 93. márczius 19. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (12. sz.) 3 egyesület tagjainak egy töredéke elhatározd, mikép a magyar szabadság újjáéledésének évfordulóját egy szükebb körben, ha nem is a szokott ünnepélyességgel, de ugyanazon lelkesedéssel meg fogja ünnepelni. A banketten 60 teríték volt és igy az előmunkálatok alatt nem lévő helyiségek zsúfolásig megteltek, miközben ősi magyar szokás szerint megkezdődött a toasztok és hazafias dalok egész árja, mely csak fokozódott akkor, midőn Poor Ferencz egyesületi jegyző, ki a közvacsora megtartása czáljából legtöbbet fáradozott, lelkes szavakban ecseteié a mai nap jelentőségét. A társaság csak a reggeli órákban kezdett las- san-lassan hazatávozni, egy kedélyes este emlékével. H . . . . Jenő. * — Decs és Ocsény községek hazafias magyar lakosai márczius 15-ét ez évben is méltó lelkesedéssel és hazafiui örömmel ülték meg. A nemzeti nagy nap megünneplésében az egész lakosság részt vett. Márczius 15-ike Dunaföldvárott. Mikor a nagy nap évfordulója estéjén ünnepi feketében és hangulatban felmentem a „Dunaföldvári Casinó-társulat“ hazafias ünnepélyére — azaz bankettjére (nálunk ugyanis bankett és ünnepély egy fogalom — mit a földvári bankett-statisztika rohamos emelkedése is tanusit) el voltam rá készülve, hogy az e napon ezúttal először bankettező casinó- ban szintén ott lelem majd társas életünk összes tényezőit éppen úgy, mint azt évek során az „Egyen- lőségi-kör“ hazafias estélyein együtt látni megszoktam. (A kör ez idén alkalmatlan helyisége miatt nem .ünnepelte meg Márczius 15-ét a szokott módon.) Azt hittem, elő vehetem ismét a márczius 15-iki tudósítások ismert közhelyeit, melyekben „lelkes társaság ős hangulatról“, teljes számmal jelenlevő in- tel!igentiá“-ról, tömeges Kossuth Lajost éltető tósztokról stb. számolhatok be. És ime, a fényes, nagy asztalokkal megrakott teremben 50, Írván ötven főnyi társaság lézengett, az is külön-külön ülve, mintha egy vendéglő éttermében és nem egy „közvacsorán“ lenne. Bár ez külömben helyes dolog volt; igy legalább többnek látszott a felerészben hölgyekből álló társaság. !! Az estélyen résztvett Szluha István orsz. képviselő is, ki azonban az esti hajóval a fővárosba utazott, hogy ott másnap a gerjeniek küldöttségét vezesse a miniszter elé. A felköszöntők elsejét Rátkay László mondotta lelkes hangon szép szavakban fejtegetve e három eszme „Szabadság, egyenlőség ős testvériség“ dicső voltát. A kis társaság élénk éljenzése közt fejezte be beszédét a jefes szónok, poharát e három eszme teljes megvalósulására ürítve. Majd Pulay István beszólt; hazafias hangú tartalmas heszédben ürítve poharát Kossuth Lajosra. Dr. Scheffer Sándor Szluha Istvánt az elvi ellenségei által is becsült ős szeretett képviselőt Román szky Antal a hölgyekre, Berger Jenő a 48-as honvédekre mondottak tósztot. Majd Guttmann Simon élénk helyesléssel fogadott indítványára a férfiak hazafias dalokat énekeltek, evvel a vacsora véget ért ős a fiatalság táncz- hoz kezdett, mely éjfél utáni 2 óráig tartott. Nem hagyhatóm említés nélkül azon tényt, hogy az összes állami hivatalnokok majdnem teljesen visszavonultak az estélyről, mígnem régiben egy ca- sinói közgyűlés alkalmával, a mikor egy tisztességes derék kereskedő taggá való választásáról volt szó, egyes hivatalok számos tisztviselője és dijnoka — ha nem csalódom a hivatalos órák alatt — nem átallott ott megjelenni, hogy Zichy Nándor gróf figyelmére méltóan leadja vétóját a beválasztás elleD. Ezt csak mellékesen említem meg, miután róluk úgy sem lehet máskép, mint mellékesen megemlékezni. B ..........Jenő. Má rczius 15-ike Báttaszéken. Szerkesztő ur szives fölhívásának készséggel engedve, a magyar szabadság hajnalhasadtának évfordulóját, hogy mint ünnepeltük meg, a következőkben számolok be: Hazafias érzelmünk megnyilatkozása e szent napon, mint tudni méltóztatik, nem idei keletű; hosszú éven során kiváló kegyelettel emlékezünk meg ama nagy időre, mely aranybetükkel ragyog hazai történelmünk lapjain; az idei ünnepély azonban mintegy koronáját képező a megelőzőknek. Márczius 14-őn este nagy közönség töltő meg Mezőnő vendéglőjét, az úgynevezett „48-as kör“ helyiségét; ahol a diszünnepély vala tartandó. Úgy 8 óra táján kezdetét vette a lakoma. A sült megérkeztével fölhívásra Engel Mór néptanító ur következő rögtönzött beszédet intézete a jelenvoltakhoz: Tisztelt ünneplő közönség! Ki merné kétségbe vonni, hogy a szó hatalma korlátlanul uralkodik az ember kedélye fölött. Ott, hol karunk, még ha aczélizmokkal bírna is, hatálytalanul visszaütŐdik, a hivatott nyelvvel beszélt szó könnyűséggel keresztülhat és azt, mit elérhetetlennek vélünk, egy lelkesítő szó kieszközli. Boldog az, ki a természettől szónoki tehetséggel lett megáldva ős kinél a szellem élességével s dús lángoló képzelődéssel szerencsés beszélő szerv párosul, mely a szót legkedvezőbb alakjában hallgatója füléhez juttatja; — ő azon hatalommal bir, mely által ezreket alattvalóivá tesz; érzéseket, melyek az ember belsejében szunnyadnak, fölóbreszt: szenvedélyeket fékez, vagy féktelenit — egészen önkénye szerint. Akár a fölvilágositás, akár az elbutitás szolgálatának szenteli magát, akár a zsarnokságot védi, akár a szabadság kürtjébe fuj — mindig ős mindenüvé ezrek fogják őt kísérni ős egyetérteni szavával, melyet hozzájuk intézett. Hogy nagy szónokok mit képesek művelni, erről a történelem lapjai elég tanúságot tesznek. Itt nyög egy nép a zsarnokság súlya alatt, de csendesen viseli igáját, mert a hányszor terhét válláról lerázni akarná, oldala mellett szónokok teremnek, kik bőbeszédű szájjal a korlátolt alattvalói ész tanáról szónokolnak ős kik látszólagos logikával fejébe veszik, miszerint jótékonyan és üdvösen hat úgy testre, mint a szellemre görnyedt tartással, földre szegzett pillantással az életen keresztül vándorolni; hogy a szegénység ős alázatosság a legfőbb emberi erények, hogy a jó Isten kedvelné legjobban az ilyen inar- tyromságot. Nem kívánom bővebben fejtegetni azon eszközöket, melyekkel egy elnyomott népet elaltatni igyekeztek és el is altattak-------mohón szivta be az álom italt, mely neki a szónoklat elkábitó poharában nyugtatott; elaluvék — ős hordozá jobb napokról álmodva — nehéz földi jármát. Ott egy népet a szabadság lobogója alá sorakozva láttunk, mely pirult arczczal tekint a múltba. Szónokok kiáltják eléje: „Ébredj nagy álmaidból, ébredj Árpád fia!“ Szónokok távolitják el az elhomályosító hályogot a szemekről ős a szabadság napjába mutatnak. És a nép a bilincseket, melyek évszázadokon át tollkönnyüeknek tetszettek neki, egyszerre elviselhetetlen nehezéknek találja ős szétmorzsolja őket a kétségbeesésből megszállott rab módjára. Tekintsünk a régi múltba! Midőn Caesar arczát köpenynyel eltakarva az összeesküdtek tőrdöfései alatt Fompejus szobránál szótlanul összerogyott és vérével a szenátusi terem hideg kövét pirosra festő, ezen iszonyatos tett ellen föllázadt a nép. „Én titeket a rabszolgai sors ellen oltalmaztalak“, kiáltá a nép felé Brutus véres tőrrel kezében ős az összeesküdtek megdicsérését kiváná, kik megölték a kigyót, mely a szabad Róma keblén feküdt; Caesar életét egy árnyékos, homályos képben tüntető föl, uralkodásra vágyónak nevező őt s szónoki tehetségével bebizonyitá, hogy Caesar minden cselekedete Róma s ennek polgárai érdeke ellen vala irányozva. És erre: „Éljen Brutus!“ — hangzók a nép ajkáról, éljenek az összeesküdtek, kik ama kezeket megbőniták, melyek számunkra bilincseket kovácsolni akartak! És Brutust, Róma jóltevőjét, diadalban lakásáig kiséré. Alig szűnt azonban az örömzaj, melyet Brutus szónoklata előidézett, midőn Antonius Caesar barátja megjelene. Csípős iróniával bírálat alá vévé az okokat, melyek Brutust és társait vezérelték; be- mutatá hallgatóinak Caesar véres palástját, megmu- tatá nekik minden hasítást és szúrást, melyeken a „magasztosnak“ vére kibuzzogott s fölszólitá őket, hogy a „merev hulla“, mint a „haza atyja“ előtt panaszra fakadjanak és hullassanak könnyeket az erőszakos halál miatt, melyet a nagy Caesar szenvedett. Jól kiszámított éles elmüséggel felhasználta Antonius a nép gyenge oldalait, hivatkozott annak könyörtiletőrzősóre ős mesteri szónoklatával czőlt őre. „Halál a gyilkosokra és gazokra!“ hangoztatták a torkok, melyek még kevéssel ezelőtt Brutus és az összeesküdtek elé ujjongtak; a kezek, melyek Brutust csak az imént tapsolták, ökölre szorultak, hogy boszut álljanak a gyilkosokon. más is. S ez igy van jó, a világ ellentét. Ez ellentétek egyikét megragadva, mutatja Moliére lángelméjével, .egy vak szenvedély hova juttat kárhozatos mivoltával: apát fiúval, fukarságot becsülettel, pénzt szerelemmel szembe állítva. Egész világot alkotó, mozgató erők, egy nyomorult nagyság, egy oly gazdag szegény kapzsi személyében, mint itt a hős, a küzködő Harpagon. A géniusz csókja illethet valóban egy főt, mely a pimaszság ily hitvány objektumát a fönsőgesnek oly meggyőző erejével állítja elő, hogy irtózatosságait láttatva, a kárhozatos, az őrületes tettek ily halmazán még mosolyog, nevet is, sőt tán megbocsát, ott hagyva magában, pónzőveli végzetes kőjelgésőben. Soha szerelem ős pénz egymásnak szegezve egy emberben nem lehet hűbben, mint e vén kéjencz ezt teszi. Soha szív jobban megszégyenítve nem lehet, mint e velőtlen csontu, aszott marionettben. Saját gyermekével, ki az ifjúság, erő, szépség, maga az élet áll szembe, száll síkra s küzd ellene .végsőig, oktalan bárgyuságában. Leányát, a legjóságosb, a legszebb ős kedvesebbek egyikót élte tavaszán egy maga korú vén kecskéhez erőszakolja nőül, csupán e szóért: „hozomány nélkül.“ Látni kell otthon, mint vívja a szemfülessőg ádáz tusáját magával, inasával, egész háznépével; mint alkuszik, egyezkedik fia kedvesével; hogy erőszakolja vak akaratát egész környezetére, tehetlen zsarnoksága vad érzetében képes botot emelni felnőtt sarjára szertelen kapzsiságát, hiúságát a mint érintve látja, ez a milliomos önkénytes Sanyaró Vendel. S látni kell, mint esik őrjöngésbe, mint feled el becsületet, szerelmet, mindent a mi szent, nemes, emberi, midőn elásott kincsét keresve, helyén többé nem találja. E perez megőrjíti! A tragikumnak ily fönségőt ember előtt igy megtestesitni, Moliéren kívül senki még nem tudta. S a nagy francziának nagy kor- és versenytársai, Racine, Boileau, az első előadásnál igy gúnyolódtak: Kedves Boalo, úgy látom, ön egyedül nevetett a darabon! Bocsánat, én önt láttam! Pedig nevetett mindenki szívből, még a király is, s midőn 14-ik Lajos épen Racinnal hivatta meg ebédre másnap Moliért; „Racine tüntetőleg ismét a szóló nevetéssel állt elő, mire a király igy szólt: Csalódik édes Racine, egész Francziaország nevetett, mert ó n is nevettem!“ E királyi szó döntött Moliére sorsa felett. A király házi barátja lett, a király ebédéinek fűszere; azé a királyé, ki e szót ki merte mondani: 1’ etat c’ est moi! És játszták tovább a lelketlen kritika halálos döfései, a demoralizáló értelmezés daczára leirhatlan lelkesedés közt szüntelen, mert igy óhajtotta a király, igy akarta a nagy franczia nemzet. És játszni fogják idők végtelenéig, a mig a földön ember ól. — így akarja a sors. Óriási a morál itt szülőkre úgy, mint gyermekeikre, s a nyert magasabb erkölcsi érzet előtt, mely elénk tárul, igy látva a szív, a lélek, az indulatok mélységét, örvényét, meg kell, illő meghajolni minden emberi indulatnak, ha nemes, ha pokoli az. E dogma még inkább illő saját társadalmunkra ma is, mint bármikor. Apa, anya, szülő, gyermekek, egyének tanulságosabb példát a valóból, az életből soha nem vehetnek, mint látva, megítélve az itt lefolyó, megtörténő utálatos vétséget, mely a családok életében oly általános, oly kérlelhetlen eszköz ezer ős ezer szív, nemes, fájó lélek megtörésére, jobb sorsra méltó teremtés boldogságának kiirtására! E pár dühöngő szenvedély festésére, kiirtására fordította Moliére kifogy ha tlan, teremtő erejét a legmagasabb czőllal, jóakaró mosolylyal utalva azon kárhozatteljes törekvésekre, mik annyiszor állitnak kérlelhetlenül szembe, fiatal, imádandó teremtéseket utálatos alakokkal, pénzért; ifjat a vénnel — érdekből; jót a roszszal haszonból, a mint ezt a jó nevelésű kor megkívánja. TukoraL
