Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-03-12 / 11. szám
1893. márczius 12. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (10. sz.) 3 fejét álomra hajtani, a kimerülés következtében el is alszik, de ez már nem álom, hanem előkészítő jelenete a későbbi szomorú játékra. Alvás közben valami iszonyú álomkép az elmének az utolsó egészséges parányát legyőzte és azon pillanatban, az azelőtt vig kedélyű, később magába zárkózó egyén tombolva, lármázva, a szobákon végig füt, csak törni, zúzni és ölni akar. Az őrjöngés vad dámonja, mely az agyból minden emberiességet kiűzött, nyugtot többé nem hágy neki. Az apa, ki a bölcsőben fekvő kisdedjóórt még talán tegnap minden áldozatot hozott volna, ma a legnagyobb kedvtöltéssel ős hidegvérüsőggel megfojtja. A kedves, a ki még egy pár óra előtt imá- dottjáőrt halálba ment volna, ma már ördöngi phlegmával a kést tövig szúrja szivébe, anélkül, hogy egy arczizma megrándulna. Szóval valamennyi vadállat bestiálitása, ebben isten képmásához hasonló ember koponyájában, megüli a legvérengzőbb orgiákat, Látható tisztelt közönség, egy kedvencz eszméből, hogy lesz a rögeszme, ebből pedig az őrjöngés. Vannak azonban, a kik nem önzők, a kik magasz- tosabb eszmék megvalósítását tűzték ki czólul, ez a kedvencz eszméjök és ez játsza az elméjűkben a főszerepet. Befolyásos egyének, a kik gyakran kedvencz eszméjök megvalósítását elértnek vélik, előre látott, vagy nem látott gátak emelkednek, legyőzhetlen akadályokat gördítenek elójök és a helyett, hogy jó dolgukat előre vihetnék, az elért czéltól napról-napra visszaesnek. A kedvencz eszme dolgozik, de már nem akadálytalanul, segítségül hivatnak azon gondolat és fogalmat képező agyrészecskék, melyek azelőtt intact érintetlenül hagyattak. Az akadályok felhalmozódásával a munka is fokozódik, úgy, hogy a kedvencz eszméből, mely azelőtt czak egy pontocskához, egy röghöz kötve volt, általános eszmecsoportulás származik, a az folytonos idővel pedig kimerülő gondolat és fogalom újabb és újabb szüleményei támadnak. Minél nagyobb az akadály, annál nagyobb a munka a húr ki lesz feszítve, a rugékonyság a reá ható nyomás által enged és beáll az ellenhatás — a kimerülés. Az azelőtt mélyen gondolkodó államférfi apathi- kus egykedvű lesz, mindig szófukarabb, a kinek ajkairól a mpgváltás s/avát lesték, lassan-lassan elnémul. Ott ül előttünk mint egy élettelen husmassza, mint egy báb, a kivel most már azt tesznek, a mit mások akarnak. Ha adnak enni, eszik, ha nem, koplal. Ők már csak az árnyék világába tartoznak, ők az élő halottak. Engedjék meg, hogy szavaim igazolására két történelmi példával és pedig szomorú hazai történetünk kőt kimagasló példájával szolgálhassak. Magyar- ország regenerátorja a nagy Széchenyi Istváu, a ki azt mondotta, hogy „Magyarország nem volt, hanem lesz“, ezt kedvencz eszméjévé tette. Ez volt genialis gondolatjárásának rugója, ez buzdította, hogy hazájának jó ügyével lankadhatatlanul foglalkozzék. És mikor már közeledett czéljának valósulásához, akadály akadály után gördült elejbe, úgy hogy lángelméje, akárhogy iparkodott azokat legyőzni, gyengének bizonyult. Akár mi módon iparkodott eszméit a többi eszméivel csoportosítani, nem bírta az egyensúlyt helyreállítani. Lankadni kezdtek a nagy munkától. A rugékonyság a folytonos reá ható feszerő által meglazult, mig végre elpetyhüdt. Hol találjuk az epos nagy hősét, a döblingi tébolydában, az árnyékok világában, az élő halottak közt. A regenerálónk egy másik hőse, a negyven- nyolczas kormány egy másik kiváló tagja, Szemere Bertalan, a ki korának kimagasló alakja volt, csupa tetterő, csupa hazaszeretet. De az akkor divó ármánykodás megakasztá kedvencz eszméjének megvalósítását, ő hazáját olyan utón akarta boldogítani, a hol kevesebb áldozatba került volna ős kevesebb vérveszteséggel járt volna. De a feltornyosuló ellen- actiónak nem tudott kitérni. Kedvencz eszméje ku- darczot vallott. Agyvelejében a halmozódó képzeletek közt és pedig a legnagyobb munka idejében bábeli zavar támadt. Visszavonult ős csendes lett, csendes pedig önkónytelenül. Magasztos elméjében a a magasra törő gondolatok ős képzeletek szárnyait szegték, elpusztultak, elnémultak. És mikor a hatvanas években a budai tébolyda egy félre eső helyén láttam, a kegyelet szemeimből könyeket csavart. Az egykori ünnepelt államférfi, szabadsághős, az egykori daliás férfi, ott ült mint egy hustömeg torzonborz haj ős szakállal. Az egykori üde és okos j elmejárá'-a, ép oly tehetetlen tömeggé változott, mint többi testrészei. Arczizmai sem örömre, sem bubánatra nem rándultak meg. Az egykori ünnepelt politikus ott ült az árnyék világban az élő halottak közt. Ezen két példából láthatják, hogy készül az általános elmezavar. De ilyenkor az agy nemcsak szellemileg, hanem anyagilag is elváltozik, hogy mikép változik anyagilag, az mai felolvasásom keretén kívül esik. Számtalan ok létezik még, melyek az agy működését megzavarják, de azokat mind felsorolni, kellő magyarázattal ellátni, kevés volna egy esteli felolvasás. Csak még egyre kívánom az igen tisztelt közönség figyelmét felhívni és itt leginkább az anyákhoz kcczkaztatnék néhány szót, kik hivatva vannak I leánygyermekeik ténykedéseit szemmel kisérni. Mint felolvasásom legeslegelején felemlitém, az agyvelő az embernél oly tárház, mely mindeut, a mi a külvilágban történik, hosszabb, rövid időre magába fogad, ott a mint a picziny lakhelyek elbírják, elrendeztetik, hogy adandó alkalommal onnét mint gondolatokat felébresztve, fogalmakat képezzenek. Attól sok függ, milyen rendben helyezkednek el azon külvilági benyomások, felületesen, vagy mélyebben gyökeredzenek meg és általában megférnek-e azon benyomatok oly korban, a mikor az agy még nem képes olyan lakosok befogadására. Rögtön világosabb szavakban fogom magam érthetővé tenni. Egy 14—15 éves leányka, ilyen vagy amolyan regény olvasásával foglakozik, az ott előforduló eseményeknek rögtön keres helyet az agyvelejében, igy a magába szívott benyomások, miután minden más eszme felett, vegyük a munkára való benyomások felett az elsőbbséget elnyerik, mint a rossz dä- monok, gondolkozásuknak más irányt, más tőrt nem engednek. Miután az ilyen kedvencz eszméjök folytonos tápot kíván, utat-módot keresnek, hogy kielégítsék és igy a tiltott időtől és alkalomtól sem riadnak vissza, a mint az iszákos már utoljára nem választja a kit, a mit ős a holt, úgy ők is szomjuz- nak újabb és újabb eszményöknek megfelelő olvasmányok után. Az egyiknek eszménye a szöktetősi jelenet, a másiknál imponál a szerelmi csalódás, a harmadiknál a hősies meghalás, a negyediknél végre a boszu utáni lihegős, tudja az isten hányféle alakban reprodukálja a szegény iró hőseit. Ezen, folytonos olvasás általi benyomások a leánykának még meg nem érett és időelőtti elméjét anynyira igénybe veszi, hogy idővel a fennemlitett elmezavarnak egy alakja előbb-utóbb mutatkozik rajta. A friss, üde ős szere- tetre méltó leánykából egy lankadó virág lesz, a kik tegnap még irigyelték, ma már sajnálják. Csodálás helyébe könyörületessóg fog beállani. Mindezekből kifolyólag csak azt vagyok bátor megjegyezni, hogy engedjük az agyvelőt fejlődni, ne terheljük olyanokkal és olyan időben, a mit még el nem bir. Tanítsuk gyermekeinket helyesen gondolkodni. Mert a test bármely részében álljon be zavar, az pótolható, ha máskép nem, művileg, de ha az elmében az össz- hangzat felbomlik, ha ott a zavar beáll, azt művileg helyreállítani alig lehet, ott, a hol ez beáll, azon szerencsétlenek már az árnyék világba, az élő halottak közé sorozandók. Felolvasásom végére eljutva, nem marad más hátra, mint elnézésüket és jóindulatú bírálatukat kikérni. Legyenek elnézők, ha esetleg felolvasásom tárgyát teljes megelégedősökre kellően nem meritém ki. Napi teendőim sokban akadályoztak, hogy többet és okosabbat mondjak, mint a mennyit mondottam. ______VIDÉKRŐL._______ Paks, 1893. márczius hó. Tekintetes szerkesztő úr! A „Kereskedelmi Csarnok“ helyiségeiben f. hó 4-én a statusquo izr. iskola lánynövendókei három egyfelvonásos vígjátékot adtak elő: „A költőnő, a két befőttes öveg, a koldusasszony“ cziműeket. Az előadás kerekdeden, egybevágóan folyt; az embernek szive hangosan dobogott, repdesett a lelke örömében, hallva édes anyanyelvűnket a kis múzsáktól oly precis hangsúlyozással, oly élénk gesztikulációval, szabatosan, pombásan játszani. Tapsolt is a roppant nagyszámú közönség, tombolt öröme mámorában; oly anyagi morális sikerrel már rég nem végződött mugozott vagy a konyhában főzött. Történt, hogy egyszer megint nem találván lakásán, beléptem a nyitott templomba, leültem az orgonához s mélabús éneket játszottam. Neszt hallván hátam mögött, hátra néztem : a templom megtelt hallgatókkal, annyira szeretik a szerencsétlenek a zenét. Midőn fölkeltem, tisztelettel utat nyitottak s megmondták, hogy Dömjén atya kapálni van a földeken. Mikor a munkások közelébe értem, megszólalt Ur-angyalára az estharang. Mind letérdeltek. Dömjén atya előimádkozott, a többiek feleltek.“ Ilyen volt Dömjén atya egészséges korában, ilyen maradt akkor is, mikor a kikerülhetlen baj, melyet előre elfogadott, meglepte, ilyen maradt utolsó leheletéig. Az összes elővigyázat, melyet a betegség elen tett, abból állott, hogy maga készítette ételeit, maga mosta fehérneműit, s hogy az isteni szolgálathoz szükséges tárgyakhoz bélpoklosnak nem volt szabad nyúlni. Ezen kívül folyton érintkezett a poklo sokkal, kik őt mindenütt körülvették, még lakásában is szüntelen környezték. A mi nem is csoda, hisz több volt ő a szerencsétleneknek, mint az apa vagy anya gyermekének. S mégis ily szoros érintkezés daczára tizenhárom“ esztendeig ment maradt a kórtól. A már említett 1881. évben Dömjén atyának váratlanul mnga^rangu látogatója érkezett. A Sand- wich-szigetek regens-királynéja jött Molokaiba, hogy egy poklosságba esett rokonát megnézze. Mikor a királyné a beteg eltorzult arczát meglátta, zokogásba tört ki. A beteg maga vigasztalta s kérte, hogy ne tartsa őt oly szánalomra méltónak, majd elmondotta, miként nyugtatta meg őt Dömjén atya annyira, hogy most boldognak érzi magát s a világért sem óhajtja eme helyet elhagyni. A királynét ez úgy meglepte s meghatotta, hogy székhelyére érkezvén, hálától áradozó levelet irt Dömjén atyához s fölkérte, hogy fogadja el kitüntetésül a Kalakua királyi rend lovag- keresztjét. A magas érdemrendet a püspök tűzte' Dömjén atya mellére nagy ünnepség közt. A szerény férfiú a legnagyobb zavarban volt s észrevétlenül a zsebébe akarta csúsztatni, de a püspök ráparancsolt, hogy legaláab addig viselje, mig ő a szigeten van. IV. Az évek folytak s azok múltával nőtt Dömjén atya hire is s messze átlépte a Sandwich-szigetek szűk határait, átszárnyalt a nagy Óczeánon, elhatott Amerikába, Európába. Az utazók, kik utjok közben föl-fölkeresték Molokai szigetét, hogy fogalmuk legyen az emberi nyomor mélységéről, újabb látogatásaikkor mindent megváltozva találtak, Molokaiban csak iszonyúan elcsúfított betegeket láttak, a kik azonban e mellett elégedettek, sőt boMogok. Ez utazók szerte vitték nevét a csodás férfiúnak, kinek e hihetetlen változás köszönhető. Az emberek bámulva hallgatták és olvasták elbeszéléseiket, de tovább nem mentek, ezzel napirendre tértek. Mig végre találkozott egy férfi, ki nemesen őrző szivével átórezte Dömjén atya önfeláldozását, s mert maga példáját nem követhette, a szép lelkek találékonyságával meglelte a módot, a melylyel részt vehet annak áldozatában. E férfi Chapman B. Hugó, a londoni sz. Lukácsról nevezett szegény anglikán egyház pásztora volt. Ő nem félt a szószékről nyiltan hirdetni híveinek, hogy egy kath. pap az önfeláldozó szeretetnek mily magasztostos példáját adja az egész világnak, s miután vázolta előttük Dömjén atya áldásos működését, felhívta őket, hogy csatlakozzanak muukájához az által, hogy anyagi segélyt küldenek a bélpoklosok- nak. Felhívásának eredménye az lett, hogy egy hét alatt 650 font gyűlt össze a poklosok javára. Chapman föllépésével jóvá tette azt, mit hitfelei Dömjén atya ellen apostoloskodása kezdetén vétkeztek. Igaz, hogy neki is kellett nemes tettéért megtámadtatást tűrnie, de az nem lohasztotta nemes tüzét s bőven kárpótolta az öntudat s a barátság, mely közte s Dömjén atya közt fűződött, s mely az idővel mindinkább erősödött. A buzgó Chapman nem elégedett meg a szűk körrel, melyre tevékenysége szorítkozott, a Times utján a nagy kö/önséghez fordult. Anglia a felhívásra nagylelkű adományokkal felelt. Ez alatt a borzasztó kór Dömjén atyát is meglepte. Mikor az orvos észrevette rajta a baj első jeleit, félt megmondani, hátha fájdalmat okoz neki vele. Nem okozott. „Mindig vártam — mondá — nyugodtan“ s tovább dolgozott ugyanazon vidámsággal. „Nem életének vége volt még ez, hanem vértanuságának
