Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-12-24 / 52. szám
1893. deczémber 24. 3 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (52. sz.) delinek folytak azon állapot megteremtésére, melyben a nép minden külkónyszertől menten fordíthatta a hatalmat saját javának előmozdítására. De amidőn a harczok a nép részére győzedelmesen bevégződtek, általános és fájdalmas tapasztalat szerint a szabadság nem teljesítette, nem elégítette ki azon reményeket, melyek az érette elvérzett bajnokokat olyan bámulatos önfeláldozásra lelkesítették. Hogy miért történt ez így csaknem mindenütt, oly kérdés, melynek megfejtése erőnket végtelenül meghaladó feladat; megelégszünk most csak egyikét feltüntetni azon számos okoknak, melyek ezen tapasztalatot egy általunk ismert kisebb körben eredményezték. A nép hatalmának működése a politikai szabadság terén közügyekben nagyban hasonlít a vízgőz működéséhez az újabb időbeli műiparban. Ez mint amaz közvetlen hatás nélkül elpárolog, ha al- kalmazatlan marad, szétrobbant mindent, ha ügyetlenül kezeltetik, de alkalmasan irányozva oly műveket létesít, melyekről a régi századoknak képzelnie sem volt. Megegyeztek különösen abban, hogy valamint gépész kell a gőz erejének irányzására, ép úgy mindenütt, hol a nép azon szerencsés helyzetben van, hogy ügyeinek elintézésénél őt illeti meg a döntő szó, szükség van olyan emberekre, kik* őt hatalmának gyakorlásában irányozzák. A túlnyomó többség az életfentartásra uélkü- lözhetlen mindennapi szükségletek termelésével és forgalomba hozásával van elfoglalva. Saját és családja jövőjének biztosítása, azután meg kedvtelései sokkal inkább igénybe veszik az egész embert, mintsem ideje és kedve volna oly dolgokkal törődni, melyekhez, mint őrzi, úgy se sokat ért. Állami, helyhatósági, községi, egyházi stb. ügyekben azokra bízza magát a nép, a kiktől elvárja, hogy helyette ős érdekében nálánál helyesebben gondolkozva, neki kész vezéreszmóket szolgáltatnak. Nagyfontosságu kérdés tehát: kik azok, akik a nép gondolkozásának irányt adnak, kik megte remtik a közvéleményt, kezökben tartják a nép jogainak érvényesítésére szolgáló egész hatalmat? Ha a nép vezetése azok kezében van, kik állásuk, jellemük és szellemi képzettségüknél fogva az általános tiszteletnek tárgyai, kik magasabb mivelt- ségüknél fogva leginkább tudatával bírnak azon eszközök és módoknak, melyek minden emberi törekvés főczélját s a többség szellemi és anyagi jólétét a létesülőshez közelebb viszik; ha ezek tőlük telhetőleg nagyobb buzgalommal azon vannak, hogy a népet arról, mi ennek valóban javára szolgál, fölvilágosítsák, akkor a politikai gépezetek a legkésőbbi nemzedékek által is hálásan dicsőített intézményeket hoznak létre. Ilyenkor csiráznak a nép gondolkozásában és érzületéből azok a szokások és szabályok, melyek a gonosz indulatoknak hatalmas fékei; ilyenkor alkottatnak az emberiség kőt nagy ellensége: „az ostobaság és nyomor“ elleni intézetek és pedig a vallás számára templomok, a szorgalomra utak, a mivelődősre iskolák. Ámde, ha nem olyan emberek állanak a nép élén, vagy azért, mert restellik a munkát és fáradságot, a kellemetlenségeket, melyek ezen anyagi haszonnal kevésbé kecsegtető szereppel járnak, vagy azért, mert bizonyos arisztokratikus büszkeség visszariasztja őket a néppel való közlekedéstől — vagy ami a legrosszabb eset, ha az értelmiség a vezér- szereppel visszaélvén ős szerepöket magán czélokra kizsákmányolván, a bizalmában csalatkozott népet cserben hagyja, akkor a gyeplőt a hivatatlanok ragadják markaikba; nem annyira anyagi haszon, mint ösztönszerü dicsvágy által ösztönöztetve kiválnak a népből azok, kik erősebb akarattal, élénkebb képzelettel és a természetes ókesszólás egy nemével inkább mint józan Ítélő tehetséggel vannak megáldva és tekintélyt szereznek maguknak a többiek fölött. S igy oly emberek lesznek a vezetők, kikben megvan ugyan a sorsosaik iránti jóakarat, de kik nem bírnak semmi ismerettel a társadalom czéljai iránt, kiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi különbözteti meg az ábrándos, megvalósithatlan eszményt a valóságban elérhetőtőíl, kiknek látóköre sokkal korlátoltabb, mintsem észrevehetnék bajaik valódi okait, de kik ezen bajok orvoslására mégis bírnak .... csalhatatlan gyógyszerekkel. Nem állítunk újat, ha azt mondjuk, hogy a nép a legtöbbet ígérő után indul; verseny támad a vezetők között, melyben mintegy tulliczitálják egymást; a legtulzottabb eszmék hirdetőé a diadal.... a nép kegye. E diadalra a legjobb eszköz a meglevő isteni ős emberi rend ostorozása, az elégedetlenség lángjának szitása, aki legkirivóbban ecseteli a nép bajait, aki a sajgó sebek fájdalmának legmélyebb érzelmét tudja tetetni, ki legszeuvedélyeseb- ben tüzeli föl a képzelmet: az a nép leghívebb, legjobb barátja. Mi természetesebb tehát, mint az, hogy ekként jut a nép közé a mindenféle felsőbbsőg és kormányzat gyűlölet, a vagyon és miveltség iránti ellenszenv ős ezekkel együtt a legvadabb vallástalan- ság is. Hogy mennyire képesek ezen eszmék arra, hogy gyökaret verjenek a nép gondolkozásában ős érzetében — könnyen meggyőződhetik róla, ki a fáradságot nem restelli, hogy egyik-másik munkással beszélgetésbe eredjen. Annak fejtegetésétől, hogy az ilyen állapot mennyire káros magára a népre, jelen alkalommal tartózkodunk. Az itt elősorolt általánosságokra konkrét példát — úgy hisszük — találni nem igen nehéz. Ismerünk talán olyau községet, hol az értelmiség közügyekben legcsekélyebb dolgot sem bir létesíteni, mely község úgy látszik arra van kárhoztatva, hogy ott: „Ész, erő ős oly szent akarat, hiába sorvadoz- zanak egy átok súly alatt!“ És kérdjük: talán mert nincs akarat? nincs ész ? nincs erő ? Dehogy is! Megvan mind a három, de e szent akarat a hamis prófétákban feszelg az erő körül; azok pedig, kikben megvan az ész, ahelyett, hogy az erőt magukhoz ragadnák s az erkölcsi és anyagi haladás pályájára terelnék; méltatlankodva magukba vonulnak és csak arra képesek, hogy tehetetlenül boszankodjanak, fejcsóválva sajnálkozzanak Vagy legfeljebb gúnyolódjanak; pedig érezhetnék mindannyian, hogy ez nem jól van igy» hogy ennek csakugyan másképen kellene lennie. Kötelességük egyszóval azoknak, kik születésük, állásuk, jellemük és műveltségüknél fogva a vezetésre hivatottak, kivívni az őket megillető befolyást — különben nyomorult hanyatlás ős tespedós lesz községük osztályrésze. Dixi et salvavi animam meam! Engel Mór. Szózat a dunántúli Írókhoz, hírlapírókhoz. Budapesten, Karácsony hava 1893. A Dunántúli közművelődési egyesület irodalmi szakosztálya 1893-ik év karácsony havában megalakult Budapesten és azt határozta, hogy e nemes hi- vatásu szervezetnek mintegy első lélekzetvétele egy levél legyen, melyben Elnöke fordul tagjaihoz, elsősorban a dunántúli ujságlapokhoz. Fordulok hát hozzátok — hadd mondjam, pásztorlevélben: az elméknek, a sziveknek, az erkölcsöknek és minden becsületes érdeknek pásztorai, pásztortársai. Kiállított őrszemei vagyunk a legszentebb nemzeti ügynek, a mely ezer gyökérszállal ereszkedik az élet minden viszonyába, a népesség minden rétegébe, hogy onnan táplálkozván virágot nyisson és gyümölcsöt teremjén és a gyümölcs legyen a magyar nemzet drága termése, díszben, fényben, jólétben, erkölcsben, erőben való meggyarapodása, hogy hatalmasnak találtassák ama újabb küzdelmekben, talán megpróbáltatásokban, a melyek reá várakoznak, a ver- senygésben, a mely e föld birtokáért, e nemzet lobogójáért, nyelvének dicsőségéért itt folyni fog a közeledő évszázak idején. A kiállított őrszemek között való összefüggést helyreállítani, az erkölcsi közösséget, mely nekik dicsőséges hivatásuk öntudatát és tartalmát megadja, létrehozni: ez a mi első feladatunk. A második: munkálkodni, munkára serkenteni és az öntudatossá- got, a mely magunkban él, átszármaztatni a milliókra, melyeknek szellemi vezérlete a gondviselés által kezünkbe tétetett. A váltakozó szél, napfény és eső; az egymást követő hideg és meleg adja meg a földnek a termékenységet és a földből táplálkozó termésnek a fejlődés, a virágzás, az éré& feltételeit. Mihez hasonlíthatnám jobban az iro és újságíró munkálkodását, mint a természeti tünemények e váltakozó jótékony beavatkozásához ? A mi szavunk majd mint jótékc^ meleg eső, majd mint éltető - napsugár, majd m1 át tisztitó szél munkálja az elmét, megtermékenyíti a termés feltételeit létrehozza, akadályait lerombolja3ÜA gyengét istápolja, a vakmerőt fékezi, védi a gyámoltalant és korlátok közé veti az erőszakot. A sajtó a szabadság gyermeke, a ki katonává lett, hogy megvédelmezze édes anyját. A sajtó minden haladásnak, a sajtó az egész modern életnek, az élet minden vívmányának alapja, kardja és vára. Mit tesz az, hogy ép azok, a kiktől a sajtó a tulajdonságát nyeri s az iróvilág maga szegény. Szegény volt mindig, szegény ma és szegény marad mindörökké. Avagy nem istállóban született, nem ácsmühelyben nevelkedett-e, a ki legszegényebb volt és végig szegénységben élvén, a legnagyobbá lett: istennek egyszülött fiává. És nem szegény halászok voltak-e az ő apostolai? A szegénységben rejlik a legnagyobb hatalom. És mindvégig megmarad csodának az a jelenség, hogy az irók felvirágoztatnak első sorban kiadókat, vállalatokat, érettük sok millió mozgósításával keletcsel. Ha csak a táviró állt volna rendelkezésünkre, kőt óra telt volna ebbe bele. Ami iszonyú sok. (Nem is említem a nyerges-ujfalusi forspontos parasztokat, akik a közlekedést a század elején Bécs és Budapest közt közvetítették.) — Csülökre magyar! szól a szerkesztő s tiz percznyi tanácskozás után minden egyéb félretótet- vén, megindult a munka. Nebányan a franczia miniszterek s a képviselő- ház elnökének életrajzát szedik össze. Hátha meghaltak ? Nehányan e század bombamerényleteit állítják össze. Mások az anarkizmus történetét kutatják. A A vezórczikkirók a főszerkesztő szobájába vonulnak tanácskozni, hogy mi legyen a czikkben? A tárczairók pedig, miután segítettek meg- hányni-vetni a dolgot, fogják a kalapjukat s mennek színházba: ma itt rájuk nem lesz szükség. Ma a riport dominál. A szolga pedig oda áll a telefonhoz s fogadja a kórdezősködőket. A mint megszólal a csengetyű, kérdést nem várva, beleszól: — Halló, Budapesti Hírlap. Igaz! Anarkista merénylet, tettes nincs meg, részletek hiányzanak. Sorba elvonul 30—40 kiváncsi kávéház s megszólalnak a város szélei: Újpest, Ó-Buda, sőt a kelenföldi állomás is. A vacsora aznap öt perczig tartott. S utána következik a benyargalás a redakczióba. A gyorsíró már működik a bécsi telefonnál. A párisi távirat egy óra alatt Bécsben van, Bécsből pedig öt perez múlva már leküldik Budapestre. A Budapesti Hírlap csak a párisi merényletről az éjjel körülbelül nyolcz- ezer szót kapott a telefonon át, este 9 órától éjfél után két óráig. S ezt a tudósítást a gyorsírónk három embernek diktálta. Fél négykor pedig megindult a két hatalmas magyar gyártmányú rotácziós gép s reggeli hat órára kinyomatott a Budapesti Hírlapból negyvenezer példányt.; Mikor készen van a lap, a kifáradt legénység persze kávóházba megy, de visszatér a nyomdába, megnószni a kész lapot. S ilyenkor nyugodtan térünk aludni. Mert ha történt is valami, a mi nincs a lapban, történt egy nagy valami, amiről kitűnő tudósításunk van. Egy karácsonyéj a falun. — Elbeszélés. — Hideg, ködös idő volt. A zúzmarával telt fák hajlongó ágai sziszegő csevegés közt hullatták „téli gyümölcsüket.“ A sötét éjben vakító fénynyel ragyogtak az ablakok, mely a járó-kelők előtt az utczát világitá; a hold — ezüstös köntösébe burko- lódzva — csak olykor-olykor jelent meg az égboltozaton s egy kis játszi fényt vetve a földre, ismét takarója mögé bujt. jj Itt van a szent karácsony! Jön a „Krisztkindli!“ Nagy zaj ős élénkség uralkodik a máskor oly csendes és néma falucskában. Itt felhangzik a vig pásztorjátékosok éneke; amott a kolomposok zaja és ostorpattogása; s közbe-közbe egy puskalövés vegyül, melyeknek harmóniáját a szél üvöltő hangja egészíti ki. Benn a lakokban öröm ős boldogság honol a családi körben. Minden arczról a megelégedés édes mosolya sugárzik. A meleg kandalló mellett karos- széken ül a család legidősebb tagja s büszke mo- solylyal vesz részt gyermekei s unokáinak határtalan örömeiben. Az asztalfőn a családapa és anya körül csoportosulnak az aprók, mindegyik a kiváncsi kérdések egész özönével ostromolja a jó szülőket. Hja! a kis Jézuska ajándékát várják ők, „melynek fejében“ oly jó ős szótfogadó gyermekek valának. Pszt! Csendes léptek zaja.hallatszik a konyhában s ezalatt megnyílik az ajtó, melyen fényes kíséretével belép a „Krisztkindli.“ A kicsikék fürge gyorsasággal az asztal körül csoportosulva: térdre borulnak, keresztet vetnek s a jó Jézuskát imádva kérik: szeresse őket; ők pedig ünnepélyes Ígéretet tesznek,
