Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-08-20 / 34. szám
XXI. évfolyam. 3^. szám. Szegzárd, 1893. augusztus 20. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASAGI HETILAP. Aje országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó- ______________________egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. El őfizetési ár: Egész évre ...........................6 frt — kr Fé l évre...............................3 ' _ Ne gyed évre ....... I ” 50 ” Egyes szám a kiadóhivatalban I 2 kr. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Bezerédj István-utcza 6. szám alatt, hová a Széchényi utcza 176. szám alatt, hová az lap szellemi részét illető közlemények inelőfizetések, hirdetések és felszólamlások tézendők. küldendők. Megj elen: hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr, — hirdetések jutányosán számíttatnak. Szent háromság. Magától értetődik, hogy e lap hasábjain se jelenleg, se máskor, nem arról a dogmatikai vagy vallási sz. háromságról akarunk szólni, mely a különféle kér. hitfelekezetek templomi szószékein annyira otthonos, annyira jogosult, amennyire visszaletsző, idegenszerü, jogosulatlan, sőt merőben nevetséges volna ehelyütt. Hanem igenis szólni akarunk arról a polgári, vagy — ha úgy leiszik — hazafias szent háromságról, melynek kultuszát ép e napokban oly eklalánsul manifesztálja az egész magyar nemzet a különféle fényes ünnepségek által. Érijük: a koronás király ő felségének születés napját; az első magyar király Szent István és a legnagyobb élő magyar ember, Kossuth Lajos nevenapjátl. .. Bizonyára ez a rövid hét nap, mig e három nemzeti ünnepség szép hazánk áldott rónáin s büszkén emelkedő bérczei közt le- foly gyors egymásutánban: bátran nevezhető a magyar nemzet polgári nagy hetének, a hús vétet megelőző vallási nagy hét hasonlatára. Az ezredév óta itt lakó lovagias magyar nemzet előtt a koronás király felkent személye mindenha szent volt. A történelem bizonysága szerint, még azon uralkodóink alakját is, akik egyért-másért a nemzeti közfelfogás szerint tálán nem ütötték meg az óhajtott mértéket, a lojális magyar nemzet — csupán a felkenés, a megkoronázás lénye és a felségjogok tekintetéből — mindig bizonyos szent glóriával övezte körül; azoknak pedig, kik — magyarán szólva — a nemzetnek tenyéren hordozott, kedvencz uralkodói valának, a fejüket övező nemzeti glória sugár-kévéit, a határt nem ismerő rajongó tisztelet és szeretet ragyogó zománczával szegélyezte. Dicsőségesen uralkodó mostani királyunk is, az uralkodó ház sok milliókat érő ritka és drága kincsei közt — a Iá Grachusok anyja — főkincsül, legfényesebb ragyogványul tekintheti bizonyára a hozzá oly hűséges szeretettel, ragaszkodással viselte'ő lovagias magyar nemzet tántoríthatatlan érzelmeinek ára megfizethetetlen drága kincséi, mely régi kincs tündérfénye az ő születése napján szinte szokatlanul vakitó lángokat lövell szét a honpolgárok szivében s mely lángolás aztán kiül a hű alattvalók arczára, mint a lelkesedés tüzrózsája, felragyog a szemekben, mint a megelégült öröm és a gondviselés iránti hála menynyei mosolya! .. . Bizonyára, boldog lehet Ő felsége amaz édesen-jóleső s nemesen- büszke tudatban, hogy a hű magyar nemzet lelkes ünneplése minden évről-évre elközel- gető születés napja alkalmából láthatólag nagyobb méreteket ölt, bensőbb és bensőbb lesz, elannyira, hogy az ő felkent személye a magyar nemzet köztudatában már ma is elfoglalta ama piadestált, melyre a Hunyadiak, Nagy Lajosok, Sz. Lászlók, Sz. Istvánok slb. nagy és dicső alakjait csak a későbbi történelem emelte!... A nemzet közös lelkesedése e szépen ragyogó nagy Napjának hadd legyen ezen mi nyilatkozatunk is egy szerény sugara!.... A nemzet örömteljes »é lj e nézésének ünnepi zajába hadd vegyüljön bele a mi boldogság kívánásunk parányi hangja is! »üdv fejére, áldás életére!« S midőn elhangzik a nemzeti ünneplés lelkes örömzaja az élő nagy királyért, a kit a nép oly igen szeret: nyomban utána — mint ezredéves kemény bérc/.falba ütközőit hang — visszaverődik, megujrázódik az öröm és lelkesedés nemzeti riadása a rég elhalt királyért, kit kegyel! . .. Igen, a polgári vagy nemzeti nagy hétnek második, nem kevésbbé fontos eseménye, az említett szent háromság második személyének, az első magyar királynak, Istvánnak, kit nemcsak az egyház, hanem a magyar közszólam és ezredéves szokás is szentté avatott már, évfordulati nagy napja, — mit az egész honban, de különösen a haza szivében, a fő- és székvárosban évről-évre nagyobb. fénynyel, lelkesedéssel, külső pompával és benső áhi- tatos kegyelettel ül meg s avat nemzeti nagy ünneppé törvény és közszokás. Szent István napjának emez impozáns és kegyeletteljes megünneplése is világos bizonyítéka fentebbi azon állításunknak, hogy a hűséges és lovagias magyar nép, felkent királyainak személyét mindenkor szentnek tartotta s igaz tisztelet és rajongó szeretet zománczával aranyozott dicsfénynyel övezte körül. S a mi illeti végre a polgári szent háromság harmadik személyét, a 91 éves turini öreget, a nemzet élő bálványát, a párt- és felekezeti különbség nélkül oly forrón szeretett nagy hazafit, kit ma már a nemzet sajtója, közvéleménye majdnem mindig »a szent aggastyán« remek titulusával illet, — vajTÁRCZA. A papayái37*.*) (Elbeszélés.) Irta: PALÁST. Volt egy község, ;— ne kutassuk: merre? Kis mesénkben semmi szükség erre, Elég tudni egy magyar gyereknek, Hogy ez a sor hazánkban esett megl A községnek neve se határoz, — Nem irom ki: falu-e, vagy város? — Ál-nóv alatt mondjuk „Piripócs“-nab, Nevezhetnők bár „Túrós gombócz“-nak; De mivel ezt — tudom, — megennótek: Piripócsról zengjen most az ének!... * Piripócsnak volt egy iskolája, — Iskolának népes gyermek nyáj’», — Gyermek-nyájnak tanító mestere: Jámbor Bálint ötven esztendeje!. . . Tisztességben őszült meg a mester, De dolgozni azért ma se restel, — Feje remeg és reszket a lába, De pontosan jár az iskolába. Tanitványit úgy szereti, óvja Mintha csak mind édes fia voltia; *) Megjelent képekkel illusztrálva a „Magyar mekvilág“ folyó évi 9. számában. Jó tanító, — szeretik is érte, Bár a hetven esztendőt túlélte!... Jámbor Bálint özvegy ember vala, — Régen elhalt az ő „őrangyala“, — így nevezó kedves feleségét, Kinek most is gyászolja, bus végét, — Hogy e hű nőt betették a sírba: Jámbor Bálint hazamene sírva, — Otthon aztán felsóhajta mélyen: „Szegény fejem most kivel beszéljen? — Téli estén, hosszú éjszakákon, Ha az álom jár szememtől távol, Jaj Istenem! kihez szóljak eztán ? Elettársam az unalom lesz tán ? . . . S mig igy szóla fájó keservében, Jön egy tálján bő köpönyegében. A köpönyeg alul kikukucskál Egy gyönyörű, szép tarka papagály. S szól a tálján ékes magyar nyelven: „Szip papagály tessik venni kérem! — Van ez olcsó, piczikét se drága, Szipen beszil, vedd meg urasága! .. .“ Jámbor Bálint hamar egyet gondol S már az ujja motoz, mellényt gombol, Mellény belső zsebéből a tárczát Vén ujjai hamarost kirántják, — Kifizeti a papagály árát S megleli a beszélgető párját. Jámbor Bálint jó vásárt tett benne, Nélküle már talán el se lenne! „Csacska“ — amint nevezó madarát, — Sok bolondot össze-vissza darált S Jámbort ezt felettébb mulattatta, Mindig mondá: „ezt az Isten adta!“ * Történt egyszer, hogy az ősi hajlék Majdnem egész a földig lehajlók, Vagyis: Jámbor ur rozzant lakása — Isten az ő bűnét megbocsássa! — Öngyilkos lett, összedőlt nagy lomhán, Gazdáját is majdnem agyonnyomván; De mint Ézsaura a tál lencse, Ránézve is volt ezer szerencse, Hogy az iskolában magyaráza Ép akkor is, hogy ledőlt a háza! A Csacska is — ezer Isten-csoda! Épen maradt és nem veszett oda. Az ősz ember úgy örült e sornak: Mint a gyermek zsíros disznótornak, — Mint lepke a tavaszi virágnak, Dalos madár a zöld lombos ágnak! .. . Nosza a kis viczikjét-vaczakját Most hamarost egy kocsira rakják, — — S nem kell neki nagy úri kovártóly, Az iskola szegletben is elfér!.... És úgyis lett, — a község tudtával — Megtelepült a tág iskolában Vele menvén persze hű Csacskája —
